A címben foglalt kérdést a szövegszerkesztő program helyesírás-ellenőrzője azonnal megválaszolja, pirossal aláhúzva a második szót mint helytelenül írt elemet. A választékos szövegkörnyezetben előforduló, ritkának mondható éktelen szó esetében gyakori elírás a g-s változat, főleg az efféle szerkezetekben: éktelen haragra gerjed, éktelen lárma stb. Hinnünk kell a helyesírás-ellenőrzőnek, nem mellesleg a különféle szótáraknak is, azokban ugyanis a k-s forma található meg. Mégis érdemes időt szánni arra a kérdésre, vajon mi okozhatja az elírást, és van-e ennek szóeredettel magyarázható alapja.
Ritkának neveztük az éktelent, szócsaládja azonban nem mondható szerénynek: éktelenkedik, éktelenség, éktelenül, éktelenít; éktelen lárma, éktelen kiabálás, éktelen haragra gerjed. Utóbbi szókapcsolatok alapján arra is következtethetnénk, hogy eredete az ég szóval függ össze: mintha az így jellemezhető lárma, kiabálás, harag olyannyira méretes lenne, hogy az ég sem szabhat neki határt. Ez a feltételezett értelmezés magyarázhatja az említett „égtelen” elírás keletkezését, gondolván, hogy valóban az égboltról van szó. Akár a hiperkorrekció jelensége is szóba jöhet: a túlhelyesbítés során a nyelvhasználó a helyesnek hitt alakot tévesen alkalmazza, és ezzel éppen hibát követ el. Vagyis ez esetben talán az történik, hogy az éktelen szót helytelennek, a kiejtéshez igazodónak véljük, és az ég helyesírását követve azt hisszük, az ehhez igazodó „égtelen” a helyes.
Hasonló fejtegetésbe bocsátkozott a Magyar Nyelvőr hasábjain 1885-ben Szilády Áron nyelvész, jelezve, hogy a 16. századi Peer-kódex lapjain az egtelen beseed szókapcsolatban g-vel írják, míg ugyanezen forrás más lapjain k-val: ekes wolta, ekesseghe. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy az éktelen melléknévben (és annak ék-, ég- tagjában) nem az ékes ellentét kellene keresnünk, hanem az egyház összetett szó egy- előtagját, amelynek eredeti jelentése ’szent’.
A szóeredet feltételes fejtegetésével itt meg is állunk, az etimológiai szótár tanúsága szerint ugyanis semmi köze sincs az éghez. Az értelmező szótár szerint az éktelen szó jelentése: feltűnően csúnya, visszataszító, kellemetlen hatást keltő, gyalázatos; rendkívüli; szerfölött, módfelett, mértéktelenül (fokozó értelemben); fülsértően hangos és nyers (hangjelenség jelzőjeként). Az etimológiai szótárban azonos szócikkben találjuk meg a következőkkel: ékes (ékszerekkel díszített, szép), ékesít, ékesség, ékesül, ékességű, ékességes, ékeskedik. Ennek nyomán azt hihetnénk, hogy a ’dísz’ jelentésű ék szolgálhatott alapként, és ebből alakult ki az ékes – éktelen ellentétes jelentésű melléknévpár.
Csakhogy tovább böngészve a szócikket, kiderül, hogy az alapnak gondolt ék (dísz) szó nem szolgálhatott akként. Az ékes szó első írásos előfordulását ugyanis még a 13. századból jegyzik, nem sokkal „fiatalabb” az ékesít, ékesül; az ékeskedik első írásos említése 1618-ból való; az éktelen, éktelenség, éktelenül és az éktelenkedik pedig a 15–16. századból. Maga az ék azonban náluk sokkal később keletkezett, a nyelvújítás idején alkották meg, első előfordulása 1777-ből való. Az adat forrásaként feltüntetett kiadványban, Szily Kálmán A magyar nyelvújítás szótára – A kedveltebb képzők és képzésmódok jegyzékével (1902–1908) című művében olvashatjuk, hogy az ék szó elvonással keletkezett az ékes melléknévből. Tehát éppen fordítva történt, mint feltételezhettük.
Megalkotása korában nem minden nyelvész fogadta lelkesedéssel, még a Mondolat című gúnyirat „antiszótárában” is megtalálható (A nyelvmivelők’, szorgszerények által, részint termesztetett, részint öltöztetett újj Magyar szók’ mostani helyesitett Jelenteteinek értésére). Való igaz, a furcsa című szójegyzékben bőven vannak meglehetősen szokatlan hangzású alkotások, amelyek nem állták ki az idő próbáját. Az ékes melléknévből elvonással megalkotott ék (mint dísz) szó azonban nem tartozik ezek közé, megmaradt, elterjedt, és napjainkban is használjuk. Mint ismeretes, az elvonás (szóelvonás) gyakori szóalkotási módnak számított a nyelvújítás idején, a szókészlet gyarapítása egyik, nyelven belüli eszközének. Ennek során valós vagy vélt toldalékot választanak le egy meglévő szóról, mint ahogyan az ékes – ék esetében is történt.
A mi szempontunkból a fejtegetés lényege, hogy az éktelen nem a kézenfekvőnek tűnő, dísz jelentésű ék szó származéka; benne minden bizonnyal egy másik éket kell keresnünk.
Az ékes, éktelen stb. szócsalád alapjául szolgáló melléknevek bizonytalan eredetűek, esetleg származékszók. Alapjuk az ék szó lehet – mármint az az eszköz, amelyet úgy határozhatunk meg: hegyesszöget alkotó sík lapok által határolt, hasáb alakú merev test. Ez az eszköz hasításra, rögzítésre, feszítésre, valamely test, anyag részeinek szétválasztására használatos: éket üt, éket ver. Utóbbi kifejezés átvitt értelemben is él: éket ver közéjük. Ebből az ékből keletkezhettek a melléknevek -s melléknévképzővel, illetve -telen fosztóképzővel: ékes, éktelen. Az ékes eredetileg a fába metszett, ékekkel díszített, cifrázott faragványokra vonatkozhatott, míg az éktelen az ilyen cifrázattal nem díszített tárgyakra utalhatott. Érdekesség, hogy az ékezet szó ugyancsak ebből az ékből származik.
