Véleményem szerint a pedagógusok zömében felháborodást váltott ki a tanügyi fennhatóság legújabb reformkísérlete az oktatás forradalmasítására és korszerűsítésére. Bennem is, aki csaknem negyvenhat évet „jártam iskolába” tanulóként, iskolapszichológusként, rövid ideig oktatási minisztériumi munkatársként, számtalan tanítási órán vettem részt, és követtem mind a tanító, tanár, mind a gyerekek tanórai munkáját, dúltak az indulatok, amikor eljutott hozzám a hír.
Ha utánanézünk, hol vannak 30 perces tanítási órák, nemigen találunk rá példát. Leginkább 45 perces tanórákról olvashatunk, és vannak 60, sőt 90 perces órák is. Tény, hogy a mai gyerekek figyelmi képessége megváltozott, de az, hogy a tanórák hosszával próbáljuk ezt orvosolni, sajnos még jobban elmélyítené a fennálló problémát.
Aki gyerekekkel dolgozik, tudja, hogy a figyelmük életkortól függ, de legfőképp azoktól a tartalmaktól, amelyeket eléjük tárunk. Így ha a játék, a feladat vagy más foglalatosság felkeltette az érdeklődésüket, a figyelmük 60 percig, sőt sokszor hosszabb ideig is aktív. A tanítási-tanulási folyamat során az iskolában ezért fontos, hogy a kis- és nagyobb gyerekek figyelmét kellően fel kell kelteni, le kell kötni, az ismeretek átadását pedig változatosan, érdekesen megszervezni, arra alapozva tanítani, amit már tudnak. Ez pedig gyermekközpontúságot követel meg, nem rövidebb tanórákat.
Az alsós tagozatokon tanítóknak egy kicsit könnyebb az óraszervezés, mert több időt töltenek a tanítványaikkal, és nagyobb a szabadságuk az órák felépítését illetően, jobban tudják követni a gyerekek életkori és aktuális állapotát, és kevésbé kell alkalmazkodniuk a más tantárgyakat tanítókhoz. Ha szükség van rá, a 45 percbe több tantárgyat, többféle aktivitást is be tudnak iktatni, nem kell minden alkalommal betartaniuk az időkeretet, a csöngetést. A korlátot számukra a tanítás kezdete, a nagyszünetek ideje, az idegen nyelv, a szerb mint nem anyanyelv, a választott tantárgyak órarendje és a tanítás vége jelenti.
Nem így a felsőbb tagozatokon, ahol a blokkórák kivételével egymás után váltakoznak a tantárgyak és a tanárok, ahol csak a tanítási óra 45 perce áll rendelkezésre, hogy felkeltsék és lekössék a tanulók érdeklődését és figyelmét az elsajátítandó tananyag iránt. Ehhez igen gazdag módszertani tarsolyra van szükségük a pedagógusoknak. Azok a pedagógusok sikeresek ebben, akik igyekeznek jól megismerni a tanulóikat, akik nem várják el a gyerekektől, hogy alkalmazkodjanak a tanárhoz, hanem a tanár az, aki követi a tanítványait, hogy támogassa őket az ismeretszerzés útján. Azok a sikeres pedagógusok, akik el mernek rugaszkodni a frontális munkamódszerektől, akik alkalmazzák a modern oktatási és információs technológiát, akik olyan feladatokat adnak az órákon, hogy a tanulóik mentálisan, de néha fizikailag is aktívak legyenek az ismeretek elsajátításában.
Azok számára, akik a tanügyben dolgoznak, már régóta ismeretes, hogy a legnagyobb problémát a gyerekek és a pedagógusok számára a túlterhelt, túlméretezett tananyag és a tantárgyak sokasága okozza. Az jelenti a gondot, hogy nincs elegendő idő a tudás megszilárdítására, a gyakorlásra, az ismeretek rendszerezésére, mert sürget az előírt program. Az, hogy az utóbbi években az oktatásban a hangsúly inkább a tanulási folyamaton van, hisz „tanítási, tanulási tervek és programok” írják elő, hogy mikor, mit és hogyan kell tanítani és tanulni, nem sokat változtatott a helyzeten. Egyetértek azzal a megállapítással, miszerint a prioritások között a tananyag könnyítése, a tantárgyak számának a csökkentése áll, színvonalasan és tartalmasan kellene átszervezni az iskolában töltött órákat, amelyeket össze kellene hangolni a való élettel és a gyerekek szükségleteivel az integratív-interdiszciplináris oktatás során, a tanítói hivatást pedig vonzóvá kell tenni megfelelő bérezéssel.
Azok a pszichológiai folyamatok és didaktikai szakaszok is a 30 perces órák ellen szólnak, amelyek egy-egy tanítási órán végbemennek: a figyelem felkeltése, a motiválás, az új ismeretek feldolgozása, rögzítése, alkalmazása és persze az értékelés, amelyek megfelelő lélektani feltételek mellett mennek csak végbe.
A tanóra pszichológiai folyamata vázlatosan a következőképpen épül fel: először is a tanulóknak „meg kell érkezniük” az adott órára, nemcsak testileg elfoglalniuk a helyüket a padban, hanem mentálisan is arra összpontosítaniuk, ami történni fog. Utána kerül sor a tanulás pszichikai feltételeinek megteremtésére a pedagógus részéről. Ezt az óra eleji ráhangolódás, a téma, a feladat iránti érdeklődés és figyelem felkeltése, ami egyben biztosítja a tanulási motivációt is. A következő lépés a tanulók tájékoztatása arról, ami az órán történni fog. Tisztázzák az elérendő célokat, amivel előhívható és növelhető a tanulói és tanári céltudatosság is. Fontos lépés kellene hogy legyen az előzetes ismeretek mozgósítása is: a tanulók fölidézik, hogy mit tudnak az adott dologról, és ezzel kapcsolódhat az új a meglévő tudáshoz. A következő lépés az új ismeretek prezentálása és feldolgozása, az aktív ismeretszerzés különböző mentális folyamatok segítségével – induktív, deduktív gondolkodás aktivizálásával. Utána következik az információk részletezése, összefüggések keresése, az esetleges szabályok megfogalmazása, alkalmazva az analízis, a szintézis és a fogalomalkotás mentális folyamatait. Ezt követi a rendszerezés és a rögzítés, a tudás elmélyítése, amit az ismétlés segít elő. Hogy még jobban rögzüljenek az ismeretek, fontos tudatosítani a tanulókban a tanultak gyakorlati felhasználását, biztosítva ezzel az alkalmazást és a visszacsatolást a tanulási folyamatban. Legvégül következik a tanulási folyamat ellenőrzése és értékelése, pontosabban a teljesítmény mérése és a visszajelzés a tanulónak.
Lehet, hogy ezek közül néha éppen valami kimarad, de akkor sem elegendő a 30 perc…
