Játék és nyitottság

A Vajdasági Magyar Drámapedagógiai Társaság különleges programot indított, amely a drámapedagógia eszközeivel közelíti a magyar–szerb irodalmi kapcsolódásokat a fiatalok felé. A Kultúrszínpad projekt koordinátora, Blazsanyik Zsaklina – a társaság tagja és munkatársa – mondta el nekünk, hogy mi a kezdeményezés célja, a foglalkozások során a diákok milyen témákkal ismerkednek, milyen lehetőségeket kínál számukra a program, és hogyan építhetik be ezeket a tapasztalatokat a tanulási folyamatba. Emellett beszélt arról is, hogy a foglalkozások során miként alakítják közösen a tartalmat, és hogyan válik mindenki aktív részévé a folyamatnak.

Mit érdemes tudni a programról? Milyen céllal dolgoztátok ki, és hogyan épül fel egy ilyen foglalkozás?

– A program ötlete abból az igényből született, amelyre számos pedagógus hívta fel a figyelmünket: sok kisebb, magyar többségű településen a diákok erősen elzárkóznak a szerb nyelvtől és a szerb kulturális közegtől. A tanárok gyakran számoltak be arról, hogy a gyerekek szoronganak, tartanak a hibázástól, emiatt nehezen nyílnak meg más nyelvi vagy kulturális hatások felé. Mi pedig azt kezdtük keresni, milyen módszer lehet alkalmas arra, hogy ezeket a gátakat finoman, játékosan, mégis érezhetően oldja. A drámapedagógia természetéből fakadóan remek lehetőség erre. A dramatikus helyzetek, a szerepváltások, az együtt mozgás és a közös alkotás olyan biztonságos környezetet teremtenek, ahol a gyerekek nem a hibától való félelemre, hanem a közös élményre figyelnek. A foglalkozásaink éppen ezt célozzák: azt szeretnénk, hogy a diákok megélhessék, milyen az, amikor feloldódik a szorongás, és bátran használhatják a szerb nyelvet – akkor is, ha nem tökéletesen. Természetesen nem gondoljuk, hogy egyetlen órával csodát lehet tenni. De ha a gyerekek átélnek akár csak pár percet, amikor „nem számít a hiba”, akkor ezek a tapasztalatok később is előhívhatók. Könnyebben nyúlnak majd a nyelvhez, és nagyobb nyitottsággal fogadják a másik kultúrát.

A foglalkozások szerb és magyar irodalmi kapcsolódási pontokra épülnek. Például dolgozunk Desanka Maksimović egyik versével, amelyet ugyan fordításban hozunk be, mégis tartalmilag erős kapocs: a bizalomról, az idegenség érzéséről szól, pontosan arról, amivel a gyerekeknek a nyelvi helyzetekben is szembe kell nézniük. A vers által kínált motívumok szépen összefonódnak a dramatikus gyakorlatokkal, amelyekben a diákoknak egy idegennel való találkozást kell megjeleníteniük, és ezekben a jelenetekben szerbül kell megszólalniuk. Így a program egyszerre szól az önbizalom erősítéséről, az empátia fejlesztéséről, a két kultúra közelítéséről és arról, hogy a gyerekek megtapasztalják: a nyelv használata nem teljesítménykényszer, hanem lehetőség a kapcsolódásra.

Miért éppen a drámapedagógiát választottátok a foglalkozások módszertanául?

– A drámapedagógia azért különösen alkalmas módszer, mert sok mindent el lehet vele érni egy biztonságos, játékos keretben. A gyerekek nem saját magukat kell, hogy „teljes valójában” megmutassák, hanem egy szerepbe vagy karakterbe léphetnek, így a személyes gátak és félelmek kevésbé érvényesülnek. Ez a keret lehetővé teszi, hogy a diákok bátran kérdezzenek, véleményt formáljanak, vagy kísérletezzenek a nyelvvel és a kommunikációval anélkül, hogy attól kellene tartaniuk, hibáznak. A karakteren keresztül tapasztaltak biztonságérzetet nyújtanak, ugyanakkor teret adnak a kreativitásnak, a problémamegoldásnak és a közös alkotásnak is. Így a drámapedagógia nemcsak a nyelvi és az irodalmi kompetenciákat erősíti, hanem az önbizalmat és az együttműködési készséget is fejleszti.

Hogyan zajlanak ezek a drámapedagógiai foglalkozások? Milyen lépésekből áll egy óra?

– Egy foglalkozás nagyjából 90 percig tart, ami két tanórát jelent. Az óra kezdetén beszélgetünk olyan kulcsszavakról, mint idegenség, bizalom vagy bizonyítás, és ezekhez asszociációkat keresünk. Ez nemcsak a gondolataik felmérését szolgálja, hanem segít feloldani a kezdeti feszültséget, és meghatározza, merre haladhat a foglalkozás. Ezután a gyerekek mozgásban is kipróbálhatják magukat: állóképeket alkotnak a vers mondataiból, csoportban vagy párokban, attól függően, hányan vannak jelen. Ezzel a részével a mélyebb megértést és a kreatív gondolkodást célozzuk. A következő lépés a jelenetalkotás: a diákoknak egy „szerb idegent” kell kalauzolniuk szerb nyelven. A helyzet gyakran humoros, ami segít oldani a nyelvi gátakat, és csökkenti a hibázástól való félelmet. Ezt követően a vers egyes részeit elemzik a gyerekek, majd a végén írnak egy rövid, levélszerű szöveget az idegennel kapcsolatos élményükről. Ezt az írásos feladatot nem kötelező bemutatni, így biztonságos keretet ad a nyelvhasználathoz. Az óra végén hangzik el maga a vers fordítása, így a gyerekek végig a kreatív feldolgozásra koncentrálnak, és a felfedezés öröme is megmarad. A foglalkozás lehetőséget ad arra, hogy a diákok saját élményeiket, problémáikat biztonságos távolságból, szerepjáték keretében vizsgálják meg, miközben szabadon gyakorolják a nyelvet, és megtapasztalják a bizalom és az együttműködés erejét.

Hogyan reagálnak a gyerekek a foglalkozásokra, van-e kezdeti szkepticizmus?

– Eleinte gyakran tapasztalható némi szkepticizmus a diákok részéről. Sokszor úgy érzik, hogy a foglalkozás célja „helyes válaszok” gyűjtése, és attól tartanak, hogy amit mondanak, az majd nem lesz elfogadott. Az első 15-20 perc során azonban gyorsan rájönnek, hogy a program nem így működik. A gyerekek gondolatait és ötleteit komolyan vesszük, és a foglalkozás az ő hozzájárulásuk alapján alakul. Minden helyzet biztonságos keretek között zajlik: a diákok karaktereken, szerepeken keresztül vesznek részt a feladatokban, soha nem saját magukat „teszik ki” a közönség elé. Ez lehetővé teszi, hogy bátran kísérletezzenek, megosszák a gondolataikat és élményeiket, miközben a hibázástól való félelem háttérbe szorul. Így a program egyszerre tanít, szórakoztat, és erősíti a gyerekek önbizalmát.

Hogyan választjátok ki az irodalmi műveket, amelyekkel a foglalkozásokon dolgoztok? Milyen szempontok alapján történik a döntés?

– A művek kiválasztásánál elsősorban a korosztályt vesszük figyelembe. Számos verset és novellát olvastunk át, mielőtt a végső döntést meghoztuk. A pedagógusok és a szakemberek tanácsát is kikértük, akik az adott korosztállyal dolgoznak, hogy a választott alkotás ne legyen számukra idegen vagy nehezen érthető. Az egyik ilyen választott mű Desanka Maksimović Az ember, aki elveszítette iratait című verse volt. Ez a vers számos fontos témát érint: az idegenség érzését, az identitás bizonyítását, a másik emberrel való kapcsolódást, ami kifejezetten releváns a felső tagozatos diákok számára. A különböző évfolyamok más perspektívát hoznak: míg az ötödikesek más megközelítéssel reagálnak a témákra, a nyolcadikosok már mélyebb, érettebb összefüggéseket látnak meg. Ez lehetőséget ad a foglalkozásvezetőnek is, hogy összehasonlítsa a gyerekek gondolatait és élményeit az életkoruk és tapasztalataik szerint. A cél nem az, hogy „helyes” válaszokat kapjunk, hanem hogy a diákok a saját életszakaszuknak megfelelő módon kapcsolódhassanak a témákhoz, és saját tapasztalataikból, érzéseikből merítve dolgozzák fel a művet. Így minden résztvevő megtalálja a maga helyét, és érvényesítheti saját gondolatait a foglalkozás során.

 Említetted, hogy a programot több helyszínre is elviszitek. Hol jártatok eddig, és milyen korosztályokkal dolgoztatok?

– Az első foglalkozásunk októberben volt Szenttamáson, ezt követte Felsőhegy, szintén októberben. Két alkalommal tartottunk foglalkozást Péterrévén is. Szenttamáson az ötödikesekkel dolgoztunk, míg Felsőhegyen az egész felső tagozattal, azaz az ötödik–nyolcadik osztályos diákokkal. Péterrévén elsősorban hetedik és nyolcadik osztályosokkal foglalkoztunk, minden osztályból két-két csoporttal.
Novemberben Törökfaluban tartottunk újabb foglalkozást, itt szintén az ötödik–nyolcadik évfolyamos diákokkal dolgoztunk. A közeljövőben, a következő héten, Csantavéren lesz két foglalkozásunk, majd december 22-én Feketicsen zárjuk az idei év programját. Minden helyszínen a célunk azonos: a diákokat biztonságos, játékos környezetben megismertetni a szerb nyelvvel és kultúrával, miközben a drámapedagógiai módszereken keresztül önbizalmukat és kreativitásukat is erősítjük.
 

Vannak további tervezett helyszínek a program számára?

– A program utaztatását egy pályázat tette lehetővé, a Tartományi Oktatási, Jogalkotási, Közigazgatási és Nemzeti Kisebbségi – Nemzeti Közösségi Titkárság (a multikulturalizmus és a nemzetek közötti tolerancia ápolása céljából) támogat. Ebben a félévben az eddig megvalósított foglalkozások fértek bele a költségvetésbe, így az idei menetrend nagyjából lezártnak tekinthető. A jövőre nézve azonban célunk, hogy további lehetőségeket találjunk a finanszírozásra, így a foglalkozásokat még több településre el tudjuk vinni. Különösen olyan helyszínekre szeretnénk eljutni, ahol a szerb nyelv befogadása nehézséget jelent, vagy ahol a magyar nyelv használata háttérbe szorul, például a szórványmagyar közösségekben. A Vajdasági Magyar Drámapedagógiai Társaság mindent megtesz azért, hogy ezeket a lehetőségeket megvalósítsa, de természetesen a további utak a támogatások sikerétől is függenek. Bár a projekt jelenleg ízelítő jelleggel működik, a cél hosszú távon az, hogy minél több településen, rendszeresen elérhető legyen, és hogy a fiataloknak lehetőséget adjon a nyelvi és kulturális kompetenciák élményszerű fejlesztésére. A Kultúrszínpad így nemcsak tanulási lehetőség, hanem egyben olyan közösségi tér is, ahol a diákok megtapasztalhatják a nyitottság, a bizalom és a kreatív játék örömét – élményt, amely maradandóan formálja a kapcsolódásukat a nyelvhez és a kultúrához.