„Az emlékek az identitásunk sarokkövei. Az emlékek kötik össze a darabokat, a memóriánk miatt észleljük, hogy egész idő alatt ugyanaz az egy személy vagyunk…” (Meik Wiking)
Az első téli hónap, a december óhatatlanul összekapcsolódik az ünneppel, hiszen szinte az egész hónap magán viseli az „ünnepi” jelzőt, az adventi várakozást, a karácsony hangulatát: a mikulás, Luca napja, az adventi vasárnapok, az adventi kalendárium ablaknyitogatása és nem utolsósorban maga a karácsony. Mindezek és persze minden ünnepünk az identitásunk részei. Azon építőelemek közé tartoznak, amelyek meghatározzák, hogy kik is vagyunk. Az éntudatunk, öntudatunk, a személyiségtudatunk építőelemei. Az identitás fogalmának szinonimái még az önismeret, öniség, énérzés, önazonosság, hovatartozás, és még sorolhatnánk.
Az identitás, elsősorban az énazonosság érzése, vagyis a személyes identitásunk, a születésünk pillanatától formálódik az emberi kölcsönhatások hatására, a szocializáció folyamatában: ki vagyok én, hogy hívnak, nő vagy férfi vagyok (nemi identitás). Az énazonosság érzése szerepeken és értékrendszereken keresztül jön létre. Csecsemőkorban az emberi kölcsönhatást az anya és az apa, a testvérek, a nagyszülők, a rokonok biztosítják, és az idő múlásával fokozatosan bővül ez a kör.
Különféle szerepeket kap az egyén (testvér, anya, apa, diák, munkavállaló, férj, feleség…), amelyek hozzájárulnak az identitás formálódásához. Az identitás építőeleme a szociális-csoport identitás is, a bizonyos csoportokhoz való tartozás érzése: nemzeti, etnikai, kulturális, vallási vagy szakmai csoportok.
Az identitás az egész életünket tartalmazza, az élet különböző szakaszait, annak családi, személyes, kulturális és szakmai aspektusait is. Parker J. Palmer véleménye szerint az identitás egy folyamatosan fejlődő mag, és azt, hogy kik vagyunk jelen pillanatban, együttesen határozza meg a genetikánk, a veleszületett adottságaink, a kultúránk, a szeretteink, azok is, akiket gondoztunk, és azok is, akik bántottak minket, vagy akiket mi bántottunk, a jó és rossz tetteink önmagunk és mások ellen, a tapasztalataink és a meghozott döntéseink stb.
Az identitás a serdülőkorban teljesedik ki, de a fejlődése nem áll le, hanem folytatódik életünk végéig. Ebben az egész életen át tartó fejlődésben nagyon fontos a társas támogatás, a különféle kapcsolatok kialakítása, mert társas lények vagyunk. A kapcsolatok kialakítása elengedhetetlen az ún. szociális és csoportidentitás kialakulásában, ezért jellemzően nem csupán egy, hanem számos csoport tagja az ember: család, etnikum, oktatási, foglalkozási státus, barátok, vallás, családi állapot stb.
Visszatérve az ünnepekhez, az azokhoz kapcsolódó hagyományok és szokások fontos szerepet játszanak mind a családi, mind a közösségi identitás kialakulásában, fejlődésében és fenntartásában. Számomra és a családom számára a karácsonyi szokások különös jelentőséggel bírnak. A jellegzetes illatok, a fahéj, a mézeskalácsfűszer, a sütemény illata, a dallamok, a csillogó-villogó karácsonyfa látványa bennem is – ahogyan szinte mindenkiben – nosztalgikus érzéseket keltenek, és szorosan kötődnek a gyermekkori emlékekhez: kik vagyunk, honnan jöttünk, hova tartunk – vagyis az identitásunkhoz. Az ünnep alatti közös ételkészítés vagy az ajándékozás megerősíti a családi összetartozást, azaz az együttes identitást. A karácsonyi ételek, a díszek, a régi díszekkel járó emlékek afféle érzelmi horgonyok, amelyek kiemelkedően fontosak mindenki számára, mert összekötnek bennünket a múlttal, megerősítik a hovatartozás érzését, gyökeret és egyben szárnyat is adnak, és értékként épülnek be identitásunkba.
Az évről évre való ismétlés, az ismétlődő szokások, a tradíciók nemcsak szertartásként, hanem a saját magunkról alkotott kép részeként is funkcionálnak, jelezve, hogy „ilyenek vagyunk” és „valahová tartozunk”. Ilyenek például az utóbbi években meghonosodott adventi szokások, a közösségi adventi koszorú állítása és a gyertyagyújtás, a közös karácsonyfa-állítás és -díszítés, a betlehemező gyerekek és felnőttek, az adventi ablaknyitogatás, amikor a település apraja-nagyja, közösen bejárva a házakat, keresi az aktuális adventi ablakot, majd a díszes ablak „kinyílása” után beszélgetnek, iszogatnak, megvendégelik egymást. Mindezzel a családi mellett a közösségi összetartozást és identitást is építik, egy közös nyelvet teremtve, amely a családok és a tágabb közösségek összekötő erejét jelenti.
A hagyományaink megismétlése valójában önmagunk megerősítése érdekében történik. Szép gondolat, miszerint a szokások felvétele egyfajta „láthatatlan kabátként” működik, amely kimondatlanul is azt üzeni, hogy kik vagyunk. Vegyük fel hát a láthatatlan ünnepi kabátot!
