2024. május 18., szombat

A kéz jellemet formál

Húros Annamária díszlet- és jelmeztervezővel színpadról, ruhákról, inspirációról

A február derekán Zentán lezajlott Teátrum Neked! színházi fesztivál újdonsága egy interaktív jelmezkiállítás volt, mely a magyarországi Húros Annamária díszlet- és jelmeztervezőnek, a magyar színházi élet egyik ismert, meghatározó művészének a munkáit vonultatta fel. Az egyedi, kézzel készített kosztümök mindenkit elvarázsoltak, főleg, hogy nagy részüket fel is lehetett próbálni. A művésznőnek nem ez volt az első zentai bemutatkozása, a közönség már találkozhatott egyes munkáival, hiszen ő tervezte a szeptemberben bemutatott Zenta, 1697 rockopera főszereplőinek ruháit is. A mostani jelmeztárlat újabb alkalmat nyújtott arra, hogy minél szélesebb palettát láthasson a Tisza-parti közönség a kézzel készített kosztümjei kincsestárából, és minél jobban megismerhessék művészetét az itteni színházkedvelők.

Milyen út vezetett addig, hogy díszlet- és jelmeztervező lett, mi terelte ebbe az irányba az érdeklődését?

– Gyermekkoromban Nagykanizsán nagyon szép helyen laktunk. Egy olyan nagy udvarban, ahol volt szabadtéri színpad, és azon nyaranta fellépett a kaposvári színtársulat. Mi édesanyámmal a kisszoba ablakából néztük a műsort, vagyis már akkor megfertőződtem a színházzal. Szerettem megfigyelni, hogy néznek ki az emberek, amikor kijönnek a színpadra, és milyenek, amikor lemennek, és utcai ruhára váltanak. Ez nekem nagyon érdekes volt, de akkor még nem tudtam, hogy színész szeretnék lenni, vagy jelmeztervező, sőt még azt sem tudtam, hogy jelmeznek hívják a színpadi ruhát. Aztán a porolónál – mert ugye minden rendes polgári háznál volt egy szőnyegporoló – én is elkezdtem színházat csinálni. Általános iskolában színjátszó szakkörbe jártam, és fiús alkat lévén a rövidre vágott hajammal szinte mindig fiús szerepeket kaptam. Művészeti gimnáziumba szerettem volna menni, de az édesanyám még két gyereket nevelt rajtam kívül, és azt mondta, szakma kell a kezembe, ezért építőipari technikumba járatott. De a sorsunk úgy alakul, hogy az ember előbb-utóbb azt csinálja, amit tényleg akar: az építőipari technikum és két-három év tervezőirodai állás után az iparművészeti főiskolára jelentkeztem, előtte rajzoltam, és a főiskolán belsőépítész szakra vettek fel, ehhez már nagyon közel volt a díszlet- és jelmeztervezés. Utána egy véletlen folytán színházi ösztöndíjjal kikerültem az akkori Leningrádba (mai Szentpétervár) a Rubljov Akadémiára, ahol díszlet- és jelmeztervezést tanultam. Életem első darabja az Adáshiba volt Szakonyi Károlytól, amit Leningrádon készítettem, és annyira megijedtem a feladattól, hogy rohantam haza Budapestre, ahol az építész tanárom, Jánosi György mondta, hogy ugyanúgy kell gondolkodni a jelmez- meg a díszletfeladatnál, mintha házat építenék, vagyis először az alapokat kell megépíteni, és utána jöhet a többi.

Mi a kihívás a jelmeztervezésnél, díszlettervezésnél, mi inspirálja igazán?

– Minden feladatot szeretek, minél nehezebb, annál jobb, mert az egyből beindítja az agyamat. Azt szoktam mondani, hogy a díszlet- és jelmeztervező agya másként jár, mint a többieké, hiszen amíg jár a kezünk, addig is a darabon gondolkodunk. Például odahaza mosogatok, de gondolatban már a darabbal foglalkozom. A zenés műfajt nagyon szeretem, és általában úgy kapom meg a zenés darabokat, hogy nem adják meg hozzá a zenét, hanem nekem kell hozzáképzelnem. Szeretem a jellemeket is megformálni magamban, aztán, ha kezembe veszem a HB-ceruzát, akkor a kezem már magától a jellemet formálja meg, és nem a színész jellemét, hanem azt a karaktert, amelyik a színdarabban van.

A színpadépítés és a jelmeztervezés önnél teljesen összeforr?

– Az én esetemben úgy érzem, igen, mert általában a díszlet- és a jelmeztervezést is vállalom. Ennek az az előnye, hogy így tudom, mire gondol a díszlettervező, mert ugye az is én vagyok, ha meg idegen tervezi, akkor csak a főpróbán vagy a díszletépítésnél látom meg, miről van szó. Az én fejemben dől el, hogy milyen a díszlet, mit sugall, így sokkal könnyebb. Szeretem mindkettőt vállalni, sőt kivitelezni is.

Milyen anyagokat használ szívesen a díszleteknél és a jelmezeknél? Vannak-e jól bevált dolgai?

– A leningrádi hazajövetel után Szolnokon kezdtem a pályát, ahol akkoriban Kerényi Imre volt a rendező és igazgató, ott három évig díszlet- és jelmeztervezőként dolgoztam, utána pedig Pécsre kerültem. Már Szolnokon megmutatkozott, hogy nagyon szeretem a fémet. Úgy érzem, merev hatása ellenére, ha jól nyúlnak hozzá, lágyan hajlítható. Szoktak is viccelődni azzal, hogy rajzoljak már egy egyenes vonalat, mert mindig görbéket, íveket rajzolok, amiket nehéz kivitelezni. Általában minden díszletemben előfordul a fém, amit lágy esésű anyaggal ötvözök. Nálam függöny van függöny hátán, elválasztóként, a színpad tetején, az oldalán, csak úgy beszippantja az embert a sok függöny – mondják egyes kritikusok –, ugyanakkor ott a fém, mintegy valóságként, amit a függöny lágyít meg.

Az otthonában mennyire mutatkozik meg a kreativitás, a tervezői miliő?

– Nagyon szeretem alakítgatni a dolgokat. Annyi ruha és kiegészítő van nálam, hogy az egy gyönyörű rendetlenségben, káoszban foglalja el a helyét. A szekrény tetején napernyő, a lámpa húszas évek ruhájába öltöztetve, kiegészítők mindenfelé, de amikor nekikezdek egy munkának, rendet rakok, és minden felesleges dolgot eltávolítok magam körül. Akkor semmi sincs körülöttem, nincs se szín, se papír, csak a csupasz asztal, amelyet majd az új világ fogja megtölteni. Ha új dologba kezdek, a fejemben is rendnek kell lennie, nem csak külsőleg.

Ön tervezte a Zenta, 1697 rockopera főszereplőinek ruháit. Mennyiben volt ez kihívás egy ilyen tapasztalt jelmeztervezőnek?

– Senki nem gondolta volna, hogy ez a rockopera ekkora előkészítő munkálatokat igényel. A zentai csatáról nem sokat tudhatunk meg a történelemkönyvekből, inkább a nándorfehérvári csatáról tanultunk, pedig ugyanolyan fontos esemény volt, úgyhogy ennél a munkánál sokat kutakodtam. Nagyon fel kellett készülöm a katonaruhákból, 1790 előtt nem nagyon voltak olyan reguláris hadseregi ruhák, amelyek meg lettek volna határozva. Deák Pálról például semmit sem találtam, és végül a hadtörténeti múzeum segítségével tudtam hiteles ruhába öltöztetni.

A zentai Teátrum Neked! fesztiválon Jelmeztárlat címmel mutatta be a közönségnek munkái egy kis szeletét. Milyen válogatás volt ez?

– Csak néhány napom volt a készülődésre, vagyis nem tudtam átnézni a ruhagyűjteményemet, így azokból válogattam, amelyek otthon voltak. Elhoztam többek között a Nox együttes főszereplőjének ruháját, amely a Ragyogás koncertre készült, nagyon büszke vagyok arra, hogy 65 előadást megért az a rokokó ruha, ami mögötte volt, az egy francia baletthez készült, végigturnézta egész Franciaországot, és még mindig jó állapotban van. Persze ez az anyagválasztást dicséri, már akkor is tudtam, hogy sajnos mindent műszálból kell csinálni, hogy mosható legyen, jól nézzen ki, ne gyűrődjön. Kishonti Ildikó egyik nagyon sok előadást megélt ruháját is elvittem Zentára, mert nagyon büszke vagyok rá, ugyanakkor a kosztümmel a művésznő előtt is tisztelgek, aki már nem él.

Mi jelenti önnek a legnagyobb elismerést?

– Az a legjobb, ha nem veszik észre, hogy ott a díszlet és a jelmez, amikor mindez beleolvad az egész előadásba, amikor a színész a hangsúlyos, és nem én. Amit művelek, az alkalmazott művészet, viszont ha előadás után kapok egy csokor virágot, és azt mondják, de jó volt, akkor boldogsággal tölt el. Most kaptam egy nagy elismerést, mégpedig Venezuelából. A Megszállottak című filmet Pozsgai Zsolttal tavaly januárban készítettük, a film a venezuelai világfilmfesztiválon (Five Continents International Film Festival) első díjat kapott, nemrég arról értesítettek, hogy öt földrész legjobb jelmeztervezőjévé választottak. Ez azért különleges elismerés, mert a zsűri nem ismer engem, csak a munkámat látta, és az győzte meg őket.

Mivel foglalkozik most, kinek tervez, mely színháznak dolgozik?

– A pályám kezdetekor három évig Szolnokon, aztán tizenegy évig a Pécsi Nemzeti Színházban dolgoztam, 1993 óta szabadúszó vagyok. Budapesten élek, és jelenleg az Újszínház előadásaként Katona Imre Madarak című művét készítjük, melynek a bemutatója március elsején lesz.

Egy korábbi interjújában olvastam, hogy saját jelmezmúzeumról álmodik.

– Nem fog úgy eltelni az élet, hogy ez ne valósuljon meg. Nagy ruhakollekcióm van, rengeteg a színházi ruhám, tehát minden adott ahhoz, hogy legyen egy jelmezmúzeumom, már csak egy kiváló helyszín kell hozzá. Mindennap úgy kelek fel, hogy amikor kinézek az ablakon, a zöld lombokat látom, és arra gondolok, de jó, hogy élek, úgyhogy biztos vagyok abban, hogy a múzeumálmom is megvalósul.