Riadtan veszem kézbe a telefonom. Még mindig nehéz megszoknom, hogy kora reggel ennyire világos van, az ütő megáll bennem, hogy nem keltünk fel időben. Szerencsére van még jó negyedórám, mielőtt az ébresztő megszólal. A telefonos ébresztő hangjára nyújtózok még néhányat, miközben a férjem megindul reggeli körútjára a mosdó és a gyerekszobák között.
Az első ébresztő fél hétkor van, de az értékes „még öt perc” csak most kezdődik. A hálószobával határos fürdőszobában csobogó víz hangjánál még szundítok néhány percet, majd mikor a párom a kávéfőző felé veszi az irányt, már én indulok a második ébresztő körútra.
Zalán fiam ekkor már rendszerint a ruhái közt matat, a lányom az ágyból integet, hogy ébren van, azonnal felkel, ne aggódjak. Nem aggódom. Tudom, hogy legalább még egyszer meg kell tennem ugyanezt a körutat, de erre már csak az első korty kávé után leszek képes. Lebattyogok a lépcsőn, és a konyhai panorámaablakon elém táruló, reggeli fényben fürdő szamócák látványa azonnal jókedvre derít. Első korty kávé lent, vízcsobogás hangja fent, beindult a reggel.
A fiúk gyorsak, mire újra felmegyek a fogmosás, mosdás, öltözködés megvan, már én is beférek a fürdőszobába a férjem és az egyre magasabb fiam mellé. A lányom még mindig az ágyból integet, de félig legalább már kiemelkedett onnan. A férjem gyorsan kislisszan, amikor éles vita alakul ki a fiam és köztem arról, hogy miért nem lehet az iskolába focimezben menni.
‒ De miért, anya, ez a legkényelmesebb ruhám! – érvel teljes komolysággal.
– Kisfiam, a szerkesztőségbe én sem apád kimustrált pólójában megyek be, akkor sem, ha itthon abban ülök a számítógép elé. Egyszerűen megadjuk azt a tiszteletet, hogy a munkahelyre, iskolába rendesebb ruhát veszünk fel.
– De én ebben érzem jól magam. Nem azt mondtad, hogy fontos, hogy az iskolában jól érezzem magam? – vágja rá, és ebben a pillanatban nehéz eldöntenem, hogy nevessek-e vagy szigorú maradjak. Sakk-matt, már tudja, hogyan használja saját szavaimat ellenem.
‒ De igen. A póló maradhat, viszont egy rendesebb nadrágot kell felvenned ‒ kínálom fel a kompromisszumot a pár hónap híján kilencéves kiskamasznak, abban a reményben, hogy elcsendesíthetem egyre erősebben ébredező akaratát. A fiamnak még volna ellenvetése, ám huszonöt perccel iskolakezdés előtt muszáj határozottnak maradni. Az idő szorításában egyre csattanósabb a véleményütközés, de szerencsére bajtársias megerősítésként érkezik a férjem, és nem enged, amikor a kis huncut őt is megkörnyékezi. Ezt az iskolát már kijártuk, mikor lányunknak ébredezett hasonlóan az akarata. A szülői egységben mutatkozó legkisebb repedést is olyan zseniálisan használta ki, hogy hamar megtanultuk, csak akkor lehet nyert ügyünk, ha megerősítjük egymás helyzetből fakadó döntéseit, még akkor is, ha nem feltétlenül értünk vele egyet. A vitát lezáró végszót már ő mondja ki, s az átöltözés menetét is felügyeli.
Figyelmem a még mindig lustálkodó lányom felé fordul, a fürdőszobából átsüvöltve harmadszor is ébresztőt fújok. Végre megjelenik az ajtóban, álomittas ábrázattal. Ilyenkor hasonlít legjobban arra a kislányra, aki pár évvel ezelőtt még a takaróm alá belopózva várta meg a reggelt, és az ébresztő első hangjaira katonásan pattant ki az ágyból. Ő az én legvalódibb tükröm: indulataiban, viselkedési mintáiban kamaszkori önmagamra ismerek. Szelíden engedi, hogy egy pillanatra magamhoz vonjam, majd kivonulok a fürdőszobából. Tudom, egy ideje már senkit nem tűr meg maga körül készülődés közben, a tizenhárom éves elsőszülöttem egyre határozottabb véleménye mellé a magánszféra igénye is társult a kamaszkori repertoárhoz. Itt már elengedhetem a történetet, a tükör előtti elmaradhatatlan szöszölés ellenére valahogy mindig még éppen időben indul el az iskolába. Csodálom ezért!
A férjem és a fiam már odalent várják a női különítményt, Zalán a sajátja után már Adél bringáját is kitolta a garázsból. Bármennyire nehezére esik a várakozás az alapból türelmetlen kiskamasznak, kibukik belőle a szeretetgombóc, és véletlenül sem indulna el a nénje nélkül.
Menet közben én már rég elfelejtettem a múló időt, férjem jelentőségteljesen jegyzi meg, a kocsiban ülve vár rám. Nekem viszont maradt még néhány korty kávém, nem hagyhatom veszni, néhány percnyi énidőt lopva leülök a teraszon lévő székembe. Ezekben az engedély nélkül kisajátított percekben hajlamos vagyok elhinni, hogy kézben tartom a napot. A gyerekek már úton, a kávé még langyos, a szamócák szorgalmasan érlelik illatos gyümölcsüket. Négylábú barátnőm egy kis simogatás vagy egy kis finomság reményében dorombolva pattan az ölembe, a világ kerek, és ha nem is állt meg, én legalább megtorpantam néhány pillanatra.
Nagy levegő, majd még egy a reggeli, édes, harmattól friss növényillatból, és indulásra készen felpattanok a székből. Végignézek macskaszőrrel borított öltözékemen, éppen abban a pillanatban, amikor a férjem szavak nélkül, de félreérthetetlen pillantásokkal nyit be újra a kapun.
‒ Azonnal indulhatunk, csak átöltözöm ‒ mondom, mire a férjem továbbra is szavak nélkül, de nagy levegővétellel csukja be maga mögött az ajtót.
Végre fordul a kulcs a zárban, én is az autóban ülök, s a legnagyobb lelki nyugalommal közlöm:
‒ Már indulhatunk is.
Ezt már az egyébként ritkán kötözködő párom sem tűri szó nélkül:
‒ Igen, és már megint el is fogunk késni…
Időben elindulni, beérni, nem felejteni el semmit ‒ gyakran érzem úgy, hogy csak a reggelek sűrűsödő drámáin lendüljünk valahogy túl. Aztán, többnyire már a kocsiban ülve, eszembe jut, hogy egyszer talán éppen ez a reggeli zsivaj fog a legjobban hiányozni. Addig pedig indulunk. Többnyire késve, de együtt.
Nyitókép: A két kiskamasz indulóban
