Van, akinek a szavalás az iskolával járó kényszer, és örül, amint kiszabadul a béklyói alól. Viszont vannak olyanok is, akiket végigkísér egy életén át, sőt, egész életpályájukat meghatározza. Ezek közé tartozik Vajda Noa Pálma bácsfeketehegyi szavaló és egyetemista. Némi kun konokságra volt szüksége, hogy gyerekkorában elkezdjen szavalni, de úgy tűnik, hogy tehetsége mellé ez most is párosul, mert Magyarországon országos szintű eredményeket ér el. Például kétszer szerezte meg a Kazinczy-érmet. Első kérdésem Noához természetesen az volt, hogy hogyan kezdett el szavalni.
– Egy verses összeállításra voltunk hivatalosak a családommal, amikor harmadikos tanuló voltam az általános iskolában. Akkor figyeltem fel egy bácsfeketehegyi lányra, Molnár Annára, ahogy verset mond, és eldöntöttem, hogy én is szeretnék szavalni. Édesanyám azt gondolta, hogy 9 évesen még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy szavaljak, és fél évig nem engedett. De amikor már nem bírt velem, akkor elkezdődött a versmondói karrierem. Csak egy gyermekálomnak indult, de most már nyilván több van benne.
És hogyan kezdődött számodra a szavalás?
– Barta Júlia nyugalmazott óvónő szárnyai alá vett, és nála kezdődött a munkám, illetve eljártam a Kishegyesen megrendezett Szép Szó Táborokba. Ez a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének tehetséggondozó műhelye, amit minden nyáron megtartanak. A kezdetektől fogva jártam versenyekre, úgymond összemértem a tudásomat a többi versmondóéval. Fokozatosan épültem, és az az igazság, hogy nyolcadikos koromra voltak ennek eredményei. Akkor már láttam, hogy haladok, és ahogy fokozatosan jöttem ki a kamaszkorból, úgy értem el a jobbnál jobb eredményeket.
Hol folytattad az általános iskola után?
– A szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumban voltam középiskolás, és már hatodikos korom óta tudtam, hogy oda fogok menni. A középiskola mellett is aktívan tudtam szavalni, mert épp a versmondásnak köszönhetően megtanultam beosztani az időmet. Nemcsak verset mondtam, hanem nagyon sok mindent csináltam évekig. Például néptáncra is jártam, emellett a suliban is tanulnom kellett, és minden hétvégén jártam verset mondani az óvó nénihez. A középiskolában már nem bírtam hét közben elszaladni hozzá biciklivel. Minden hétvégén készültünk, különböző versenyekre, rendezvényekre, ha voltak fellépéseim, akkor azokra. Amikor a verses estemre készültem harmadik osztályban, akkor egy csomót hiányoztam a suliból, viszont nagyon elnézőek és segítőkészek voltak velem a tanárok.
Csak Barta óvó nénihez jártál versfelkészítésre?
– Igen. A Szép Szó Táborban cserélgettük a versfelkészítőket, de egyébként végig az óvó nénihez jártam.
És a középiskola elvégzése után milyen egyetemet választottál?
– A Szegedi Tudományegyetemen vagyok másodéves, kommunikáció és médiatudomány szakon, elektronikus sajtó szakirányon. Javarészt azért vagyok itt, mert harmadikos gimnazista koromban megkaptam a Kazinczy-érmet. Ez a középiskolások és egyetemisták legrangosabb anyaországi elismerése, és ez egy olyan irányba lökött, hogy nekem beszélnem kell. Úgy érzem, hogy nagyon megtaláltam a helyemet, nagyon jól érzem magam Szegeden.
Ez azt jelenti, hogy a versmondás befolyásolta a pályaválasztásodat?
– Igen. És van egy olyan érzésem, hogy az egész életemet fogja. Itt, Szegeden nagyon sok jó embert ismertem meg, és jó feladatok találnak meg. Az első évem olyan szempontból keményebb volt, hogy inkább előadásaim voltak, és átfogó tantárgyaim. Először nem is értettem, hogy minek kellenek kommunikáción, viszont most kezd összeállni, hogy miért volt rájuk szükség. Ebben az évben már rengeteg gyakorlatom volt, és néha össze is csaptak a hullámok a fejem fölött. Tele voltam fellépésekkel, versenyekkel, és még a suliban is mindenféle projekt volt. Megint csak elég elnézőek voltak velem a tanárok, úgyhogy nem panaszkodhatok. Nem tudom, hogy hol fogok kilyukadni a jövőben, viszont ilyen oktatással tényleg jó helyeket tudok majd megpályázni. Szívesen dolgoznék valamilyen kulturális szervezetben közösségszervezőként.
Noha az egyetem komolyabb, mint a középiskola, mégsem fordítottál hátat a versmondásnak. Hogyan tudod a kettőt összehangolni?
– Nagyon nehéz volt az elejében, mert áprilisban Szegeden is bemutattam az önálló verses estemet, ami elég stresszes volt. Utána jöttek még a versenyek, különböző fellépések Szegeden, mert Tajti Gabriella, az SZTE Kulturális Irodájának vezetője szokott hívni ide-oda. Ez nagyon nehéz volt, de úgy gondolom, hogy a jó időbeosztás mindennek a kulcsa. Úgy gondolom, hogy meg kell ragadni minden lehetőséget, mert ebből tudok majd építkezni.
Hogyan kezdődött a szegedi versmondó karriered?
– Amikor elsős voltam, elmentem az egyetemi művészeti versenyre, amelyen különböző ágak vannak, többek között vers- és prózamondás kategória is. Ott első helyezést értem el, és így ismerkedtem meg ezzel a közeggel.
És számos kimagasló eredményt értél el.
– Az eddigi legnagyobb eredményem, hogy május elején Esztergomban megkaptam a második Kazinczy-érmet. Most kicsit komolyabbnak éltem meg a versenyt. Harmadikosként is komolyan vettem, de fel sem fogtam igazán. Most viszont mindkét szövegen éreztem, hogy jól sikerült, de nem gondoltam, hogy ötven ember közül én artikulálok a legszebben. Az egyetemi elődöntő után B. Fejes Katalin tanárnővel készültünk tovább, s ő adott több szöveget. Tóth Erzsébet Ki viszi át? című műve állt a legközelebb hozzám, de végül a tanárnő adta rá az áldást. Ez Nagy László emberi arcáról szól, és nagyon időszerű szöveg. Aznap, amikor megkaptam a Kazinczy-érmet, egy másik jelentős eredményről is értesültem: az SZTE-n művész kategóriában én lettem az év tehetsége. Egy kicsit el is vagyok kábulva attól, hogy két év alatt annyit letettem az asztalra, hogy ezt az elismerést megkapjam. Gondolom, ez többfajta fellépéssel és különböző elkötelezettségekkel jár, de egy hatalmas megtiszteltetés.
S hova tovább innen?
– A versmondással továbbra is kéz a kézben járunk, és mindig megtalálnak különböző fellépések, feladatok, s én ennek nagyon örülök. Most is van egy-két betervezett fellépésem, projektem, viszont a nyáron kicsit pihenni fogok, mert nagyon nagy volt a hajtás, és kifáradtam. Szeptemberben viszont újra indul az egész, a Versünnepre szeretnék jelentkezni. Ez egy nagyobb anyaországi verseny. Fontos még elmondani, hogy nagyon sok mindent köszönhetek a versmondásnak. Hogy megtanultam kiállni emberek elé, megtanultam beszélni. Mindenhol visszaköszön a versmondás az életemben.
Nyitókép: Lakatos János felvétele
