Dinótemetés

Nem szeretjük a pazarlást. A feleségem és én is olyan környezetből származunk, egy olyan időszakban nőttünk fel, amelyben mindennek megvolt a helye, és azt tanultuk, hogy amink van, azt becsüljük meg. Ezt próbáljuk a gyerekeinknek is átadni, igyekszünk úgy nevelni őket, hogy vigyázzanak a dolgaikra, mert nem biztos, hogy lesz másik.

Így van ez például az ételekkel. Most mind a két kisfiunk azt a periódusát éli, amikor nagyon, sőt még annál is inkább megválogatják, hogy mit esznek. Dodi az oviban már némileg hozzászokhatott ahhoz, hogy mikor van a reggeli és az ebéd időpontja, és hogy azt kell ennie, amit elébe tesznek, különben éhen marad (habár többször is azt mesélte, hogy ő bizony nem evett az ételből, csak a kenyeret ette magában – ezt már más szülőktől is hallottuk, de hogy tényleg így volt-e, azt nem szoktuk ellenőrizni). Az óvoda weboldalán követjük, hogy adott napon mi a menü, és ehhez igazodva próbálunk otthon is főzni, például ha tudjuk, hogy olyan ebéd lesz, amit nem szeret, akkor otthon olyat készítünk, amit szeret, és fordítva, ha ott olyat kap, amit szeret, akkor otthon főzhetünk olyat, amit egyébként nem eszik meg. Például halat – azt semmiféleképpen, semmilyen formában, sehogy, de a húsokat is csak módjával. Ádó kétéves koráig a jó evő kategóriába tartozott, szinte mindent megevett (a halat mondjuk ő sem ette), és mindenből sokat, sőt egyszerre akár többféle ételt képes volt fogyasztani. Nos, ez az időszak elmúlt, mostanában ő is válogatós lett, és az általa elfogyasztott mennyiséggel sem vagyunk elégedettek, viszont a színesség, a változatosság megmaradt, ha leül, vagy jobban mondva jártában-keltében, játék közben, rajzfilmnézés közben, előtt és után, útközben a legkülönfélébb ételféleségeket képes rövid idő alatt magába nyomni – egy kis kenyér, egy kis szalámi, utána egy-két földi eper, majd egy falat alma, egy kocka csoki, majd megint egy kis szalámi, és akkor tejet kér, de mire kiöntjük neki, ránk szól, hogy nem kéri, joghurtot kér, aztán mire odaérünk a hűtőszekrényhez, hangosan jelzi, hogy tejet kér, de ekkor már megint a csokit tartja a markában, és a sajtos tallér felé lépeget. Mondhatjuk, hogy szülőként pincérként is tevékenykedünk, és ehhez az is hozzátartozik, hogy a maradékokat igyekszünk eltüntetni. Igyekszünk nem pazarolni, de szülőkként rájöttünk arra, hogy ez képtelenség, ugyanis a gyerkőcök evés közben rendszeresen morzsáznak, a virsli vége, az almaszeletek és minden egyéb sokszor a földre kerül, és szinte fizikai fájdalmat érzünk, ha úgy tűnik, hogy az adott darab menthetetlen, de sokszor kénytelenek vagyunk eldobni – még jó, hogy vannak kutyáink és komposztálunk is.

Így van ez például a játékokkal is. Hál’ Istennek nagy mennyiségű játékuk van, több tíz dinoszauruszfigura, talán száznál is több állatfigura, kisautók hada, társasjátékok, kirakósok, építőkockák, miegymás, és habár ez alapjáraton azt jelentené, hogy éppen ezért nem igazán ragaszkodnak hozzájuk, ez meglepő módon közel sincs így. A törött, kopott, sérült állatoknak, autóknak ugyanúgy van helye, és ugyanolyan fontosak, mint az új és csillogó játékok, vagy talán még inkább ragaszkodnak hozzájuk – vagyis semmit sem lehet kidobni, mert az még jó, és ha egy időre meg is feledkeznek róla, fennáll annak az esélye, hogy néhány nap vagy hét múlva eszükbe jut és elkezdik keresni, mintha az lenne a legfontosabb. A dinókról már több alkalommal beszéltünk, és ezek a mai napig különleges helyet foglalnak el az életünkben, néha az ágyban is velünk alszanak. Körülbelül fél évvel ezelőtt, vagy talán régebben, egy idősebb fiútól (aki már kinőtte a dinókat) kaptunk egy zacskó dinófigurát. Volt benne kisebb és nagyobb, ám volt egy elemes triceratops is. Gondoltuk, úgysincs benne elem, és úgysem működik – de tévedtünk, volt benne elem, és működőképes is volt, világított, üvöltött, és még ment is a lábain. Egy ideig minden rendben volt vele, viszont egy idő után nem működött, a feje is görbén állt, majd eljött az a pillanat, amikor a feje letört, és csak néhány zsinór tartotta még a testen, vagy legalábbis nem engedte, hogy teljesen különváljanak. A párom meg is jegyezte Dodinak, hogy akkor ezt már el kell dobni, ám a gyerkőc szerint nem, mert lehet vele kihalásosat játszani. Majd azt is láttuk, hogy nem a levegőbe beszélt. Jött a meteorit, becsapódott, és elpusztította az említett dinót, Dodi pedig a többi dinót köré rakta, mintha egy gyászoló társaság lett volna, majd újabb áldozat után nézett, és azt is lefektette, majd gyászolókkal rakta körbe. Talán kicsit morbidnak tűnik, de a biológia és a természet törvényei sokszor ilyenek, ugyanakkor spóroltunk is – ezek után szinte biztosnak tűnik, hogy nem kell döglött dinófigurát vásárolnunk.