Újuló szárnyak

– Anya, ma négy órakor elmehetek a bandával a sarkunkra? – szegezte nekem immár egymás után harmadik napja a fiam a kérdést. Értettem: a társaságával szeretné ismét tölteni a délutánt a szünidőben. Sőt: az estét is.

– Kisfiam... tegnap, és az előtt sem voltál itthon...

– Tudom, anya, és nagyon szeretlek benneteket. Csak hát...

– Tudom. A barátaid. És jól érzed velük magad.

– Veletek is! De ha itthon nincs más program...

– Lehetett volna, de így nem lesz. Kérdezd meg apát is. Ha elenged, menjél – zártam le a beszélgetést, miközben magammal (is) megküzdöttem.

Jó kis bandája van a fiamnak: nálunk is voltak már párszor. Igazán akkor győztek meg arról, hogy mennyire ragaszkodnak egymáshoz, amikor engem is belevontak abba, hogy meglepetést szerezzenek Dávidnak a szülinapján. Utólag mondtam is a fiamnak: becsülje meg a barátait, mert ő 14 évesen részese lehet olyasminek, amire én annó 40 évet vártam. És ezek azért nagy szavak, mert kivételesen jó társaságom volt csaknem 30 éven át. Szinte minden hétvégén összejöttünk, együtt töltöttük az ünnepeket, egymás gyerekeit kereszteltük, akik hozzánk hasonlóan testvérként ragaszkodtak egymáshoz. Nem volt könnyű mindezt elengedni akkor, amikor az élet százfelé sodort bennünket... Ha őszinte akarok lenni, akkor évekig küzdöttünk mindannyian azzal, hogyan is kezeljük az új helyzeteket. Majd szép lassan engedtünk a ragaszkodásból, hogy a hiányt felváltsák a közös szép emlékek.

Tiszta szívből kívánom, hogy Dávidnak is sikerüljön ilyen mély barátságokat kialakítania. És tudom, hogy ennek érdekében túl kell magam tenni mindazokon a kételyeken, amelyek szülőként felmerülnek bennem. El kell fogadnom, hogy a főként telepi gyerekekből álló csoport a temerini határban szereti tölteni az időt, szaladgálva, labdát püfölve, árokban ülve. Még akkor is, ha esik az eső. Télen is oda kell kimenni, hisz ilyenkor ott lehet legjobban hócsatázni. Mi ezzel a gond? Semmi. Sőt: minimális időt töltenek a képernyő előtt, együtt vannak. Mindazt megteszik, aminek a hiányával vádolják a „mai” nemzedéket: egymás szemébe néznek, amikor örülnek, és akkor is, amikor összevesznek. Megtanulják kezelni a konfliktusokat, élethelyzeteket. Ahogyan tesszük ezt a családunkban is. Miért ne engedném hát el egy ilyen közegbe a fiam? – győzködöm magam minden alkalommal. Majd felháborodok, hogy miért vívom meg magamban ezt a csatát századszorra is...

– Apa, délután elmegyünk Ervinnel Zentára.

– Már megint?!

– Hogyhogy már megint... Múlt héten Tináék voltak Tordán, most mi megyünk – érvel a lányom ismét, az apja szúrós tekintetére.

– De muszáj ezt mindig azon a hétvégén, amikor együtt lehetnénk? – teszi fel újra a kérdést önkéntelenül a párom. Mert ahogyan ránézek, látom, hogy már meg is kérdőjelezte önmagát. Pillantásommal megerősítem azt, amit már annyiszor átbeszéltünk: mi is elmehettünk fiatal korunkban Moholra, Szabadkára, de az Isten háta mögötti Tóthfaluba vagy Fejértelepre is. Ahogyan megjárhattuk Székelyföldet vagy akár a tengert is... És értünk még inkább izgulhattak a szüleink, hisz nem a legbékésebb időszakban voltunk ifjak. Sőt: mobiltelefonunk sem volt, hogy jelezzük, jól vagyunk.

A lányunk viszont még 20 évesen is tiszteletben tartja azt, hogy üzenetben megerősíti érkezéseit, hírt ad magáról az éjjeli bulik közepén is. Valóban megérti és átérzi az aggódást, amelyet már ő is átélt párszor életében. Mert ő sem tudja mindig megfelelően kifejezni az érzéseit, amikor valakit félt egy kiszámíthatatlan úton vagy éppen eseményen. A túlféltés, aggódás rá is jellemző. Ahogyan ránk is... Amikor arra figyelmeztetjük, hogy húzza be a féket az autóban, a hirtelen kialakuló barátságokban vagy akár a szerelemben is. Vagy amikor amiatt aggódunk, hogy az egyetemi tanulmányai félbemaradnak. Hozzá kell tennem: minden ok és jog nélkül. Hisz mi képviseltünk erősen olyan álláspontot, hogy nem az iskolai végzettség határozza meg azt, ki milyen emberré válik. Vagy azt a határozott meggyőződést, hogy a szülők ne a gyerekeikben kívánják megvalósítani álmaikat, kijavítani saját hibáikat...

Valljuk mindezt most is, mélyen és megingathatatlanul. Aztán a mindennapokban mégis sűrűn akadnak pillanatok, amikor vérre menő csatát vív az ész a szívvel. A gyerekeink elengedése vált olyan kihívássá életünkben, amivel a legnehezebb megküzdenünk. Sokat jelent azonban az a megértés, amellyel ezt ők kezelik. Az utóbbi időben egyre többször mondogatják: megértenek bennünket, hisz tudják, nem voltunk abban a szerencsés helyzetben, hogy a nagyszülők segítettek volna, így nekünk az elmúlt 20 évünk minden pillanata róluk szólt. „De most már elég nagyok vagyunk, menjetek apával sétálni, vacsorázni, biliárdozni...” – mondogatja egyre sűrűbben a fiam. A lányom pedig egy hosszabb beszélgetés végén a múltkor határozottan le is szögezte: „Ahelyett, hogy az én tollaimat ritkítod, apa, teremts inkább újra szárnyakat anyának – repüljetek most már ti is”. Ilyenkor az ember kénytelen magába nézni. Mert valóban szeretnék idősen is együtt szárnyalni a férjemmel...

Nap mint nap próbálom tudatosítani magamban, hogy az elengedés nem egyenlő a búcsúval. Ahogyan Dávid sokszor mondogatja: mindig az anyukája és apukája leszünk. Biztos pont, ahova visszatérhetnek a legmagasabb repülésükből, és a legmélyebb zuhanásukból is: ezt jelenti a család – fogalmazta meg Emőke mindazt, amit túlféltő szülőként is jelentünk számára. Kell-e ilyen vallomásoknál több a boldogsághoz? Talán tényleg csak annyi, hogy a párommal is újra megtanuljunk úgy repülni, ahogyan miáltalunk a gyerekeink már régen szárnyalnak.