Tudatosan jelen lenni az életben

Nemrég nézhettük meg a budapesti Pódium Színház vendégjátékát a szabadkai Népkör MMK-ban. A Mézeshetek, avagy Ki nevel a végén? című előadás szereplői Bednai Natália, aki egyben a színdarab szerzője, Gáliczki Nikoletta, Kósa Dénes és Szőke Zoltán, aki a produkció rendezője is. A Mézeshetek poénokkal teli ízig-vérig vígjáték, amelyből nem marad ki a zene sem. Ismert dalok csendülnek fel benne, és Szőke Zoltánt is hallhatjuk énekelni. Ez pedig azért is nagy szám, mert a színészt sokáig egy másik műfajban láthattuk, ugyanis több mint húsz évig a Barátok közt című tévésorozat egyik főszereplője volt. Tegyük hozzá azt is, hogy Szőke Zoltán újvidéki származású, és mindig nagy öröm az, amikor valakit viszontláthatunk itthon, és egy kicsit elbeszélgethetünk arról, hogy mi minden történt vele az elmúlt időszakban.

– A színház sokáig nem volt a látóteremben, csak az elmúlt két és fél évben jött vissza az életembe. Előtte huszonegy évig televízióztam, és volt egy kis dolgom a közművelődésben. Amióta ismét a színházzal foglalkozom, különböző társulatokkal vagyok, és főleg zenés vígjátékokat játszunk.

Rendezőként is jegyzed a Mézesheteket. Hogyan jött az életedbe a rendezés? Hány előadást rendeztél?
– Az elmúlt három évben ez a harmadik. Úgy éreztem, hogy rendezőként is összeállt bennem a darab. Ez úgy történik, hogy az emberben megjelenik egyfajta vezérfonal, egy koncepció, annak alapján, hogy miről is szól a szöveg. Mivel élő szerzők darabjait rendezhettem, sikerült közös nevezőre jutnunk, elfogadták az ötleteket, és felkértek a rendezésre.

Milyen itt lenni Szabadkán?
– Nagyon jó, a Népkör a szívem csücske. Kerek negyven évvel ezelőtt innen indultam el a színészi pályán, a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén. Újvidéki diákokként összehívtuk az osztálytársakat, és remekül szórakoztunk színházcsinálás ürügyén. Néhányan pedig maradtunk a színészetnél. Ami engem illet, úgy éreztem, megszólított ez a közeg. Vonzott az, hogy éjjel-nappal játszhatom, mert csak ahhoz volt kedvem. Középiskolásként lovat adott alám például az, hogy az első fellépésünket színészi díjjal jutalmazták, a másodikat rendezőivel. Azután meghívtak a Tanyaszínházba is. Így a löket, amit itt kaptam, elrepített az újvidéki színiakadémiára.

A színháztól elszólított a tévé. A Barátok közt itt, Vajdaságban is nagy népszerűségnek örvendett. Legalább egy kis időre megnyugvást hozott abban a nehéz időszakban, hogy napról napra egy kis magyar közösség mindennapjaiba leshettünk bele. Több mint húsz évig játszottál a sorozatban. Gondolom, voltak szép és csúnya pillanatok. Azóta eltelt némi idő. Miután valamelyest leülepedtek benned az élmények, hogyan emlékszel vissza azokra az évekre?
– Nagy tanítási időszak volt. Amit szakmailag kaptam, azt színészileg beépítettem az életembe, elraktároztam a szakmai kis fiókokba. Először új volt az egész, mert nagyon gyors tempóban zajlottak a dolgok, ami a színházra nem jellemző. Itt minden mondatot megrágunk, sokat beszélünk az érzésekről, a figuráról. A sorozatnál pedig mintha minden futószalagon történne. Kezdetben ehhez nem voltunk hozzászokva, azután viszont ez vált természetessé. A későbbiekben ezt a szakmával járó hihetetlen tempót kellett magamban lelassítanom. Ezt tettem, amikor huszonegy év után önként távoztam, mert nem tudtam egyetérteni sok mindennel, ami ott íródott és elhangzott. Akkor úgy éreztem, hogy láttam a televíziózás minden szegletét, és megértettem, mi a célja ennek a nagy manipulációs gépezetnek. Felálltam és megköszöntem az addigi munkát. Szerintem szerencsés az, hogy felébredtem ebből az álomból, és kiléptem abból a rózsaszín kirakatból, amiben úgy álltam ott húsz évig, mint egy próbabábu. Ugyanakkor ez az egész egy óriási tapasztalatot hozott, és azért is szerencsésnek mondhatom magam, hogy belekóstolhattam ebbe a műfajba.

Vágytál vissza a színpadra?
– Igen, a kezdeti színházélmények és az újvidéki színiakadémia után, 1991-től a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban dolgoztam, 1998-ban pedig kezdődött a sorozat. Huszonegy év után elváltunk egymástól, két és fél évig vezettem egy nagyon szép művelődési házat, és most annak jött el az ideje, hogy a színház visszatérjen az életembe.

Magyarul játszol előadásokban és kamerák előtt. Mit jelent neked a magyarságtudat?
– Magyarul beszélünk, gondolkodunk, és magyarul vagyunk színészek. A magyarságtudat fontos a számomra. A közművelődésben töltött éveim alatt ez kiváltképp hangsúlyos szerepet kapott. Mindig is tudtam, de akkor mélyebben is elgondolkodtam azon, hogy mennyire gazdag a történelmünk, a kultúránk, legyen szó a zenénkről vagy az irodalmunkról. Voltaképpen mindaz, ami magyar, ami hungarikum, az gazdagítja a magyarságunkat, hozzáad a magyar lélekhez. A közművelődési tevékenységem során a hagyományőrzés, a népzene, a néptánc, a kézművesség hihetetlenül gazdag tárháza nyílt meg előttem. Rájöttem arra is, hogy valójában miért mondták a régi öregjeink azt, hogy a fiataloké a jövő. Ha a felelősségünk teljes tudatában nem adjuk mindezt tovább a gyerekeinknek és az unokáinknak, akkor tényleg meg vannak számlálva a napjaink. Ezen múlik minden. Fontos az, hogy példát mutassunk, akár egy színházi előadással, egy verses esttel, zenés, táncos produkcióval, bármivel, ami a magyar kultúrát erősíti, és amivel a fiataloknak, a gyerekeknek felkelthetjük az érdeklődését. Ahogyan a mi fiatalkorunkban is volt, amikor azt mondtuk, van mondanivalónk a színházban, szeretnénk bohóckodni, ha mást nem, és mennyire jó az, hogy erre lehetőségünk nyílt.

Most mi a fontos a számodra? Mi foglalkoztat leginkább?
– A tudatos jelenlét. Megközelítőleg húsz éve foglalkoztat a meditáció, az elmélyülés, és az a fajta kikapcsolás, ami egyben feltölt. Meditációs állapotban az ember önnön testében találkozik önmagával, és ez teljes mértékben kipucolja a stresszt az idegrendszerből. Tudatosan jelen lenni az életben, bármit is teszünk, ez most nagyon fontos a számomra.