Felelősen álmodni

– Anya, mikor kell vinni azokat a röpülő cetliket? – szegezte nekem a kérdést a minap a lányom.

– Kilenckor – válaszoltam mosolyogva, mert tudtam, mire gondol. Közben azért csak nem voltam képes elmenni az aranyos megfogalmazása mellett, és hozzátettem: – No, de miket is viszel holnap?

– Röpülő cetliket – ismételte meg, miközben már ő is mosolygott.

– Röplapokat, nem? Vagy szórólapokat...

– Azokat – bólogatott az ifjú hölgy.

Mert valóban azzá vált. Az elmúlt fél évben akkorát fordított az életén, a hozzáállásán és úgy egyáltalán mindenen, hogy sokszor csak ámulok. Az örökké álmodozó, felhőkben járó leánykából gyakorlatias, felelősségteljes nő lett. Tavaly júliusban, miután befejezte a középiskolát, és hazaköltözött a kollégiumból, még önmagát megkérdőjelező, folyamatosan tépelődő volt. Aztán felvételizett, és egyre határozottabb lett. Otthon is igyekezett helyt állni, munkát keresett egyetem előtt, és megtapasztalta, mit jelent kevéske kis jövedelemért hosszú napokon át helyt állni, felelősséget vállalni az elvégzett feladatokért. Az első munkatapasztalatai nem éppen a legfényesebben alakultak: 12–14 órákat robotolt azért, hogy egy hónap múlva csupán 40 ezer dinárt kapjon. Tanulópénznek hívjuk azóta az első saját fizetését... Az egészben csak az volt a jó, hogy mindezt így fogta fel ő is. Ettől kezdve sűrűn mondogatta, hogy mindent belead az egyetembe azért, hogy ne kelljen életében még egyszer visszakerülnie a kereskedelembe.

Így is lett: ment, csinálta, barátkozott, a hiányos szerb tudása pedig rohamosan fejlődött. Már-már sínre is került, amikor blokád alá kerültek az egyetemek. Másfél hónapig kicsit elveszettnek tűnt, nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Sokat beszélgettünk, de már nem ugyanúgy, mint régen. Az évek alatt szinte mindig tanácsot várt tőlem, útbaigazítást, segítséget. Ezúttal viszont nem. Nekem is meg kellett szoknom, hogy teljesen más hangnemben ülünk le egymással szemben a nagy asztalunkhoz. A szemében már nem láttam kételyeket és nem is kérdőjelezte meg döntéseit. Arra volt szüksége, hogy meghallgassam. Néha a véleményemre. De tanácsot már nem várt. Igyekeztem én is váltani, hisz egyre határozottabb nő ült és ül le velem szemben. Akinek magabiztos álláspontja van az aktuális társadalmi helyzetről, elképzelése a jövőjéről és hitvallása a családról.

Most jómagam bizonytalanodtam el egy kicsit mindattól, amit tapasztaltam is a mindennapokban. A korábbi években ugyanis már megszokhattuk, hogy a révedező Emőkét többször is meg kell kérni egy-egy munka vagy feladat elvégzésére, sűrűn emlékeztetni kell arra, hogy az álmok hasznosak, de a valóság megköveteli az övét, és hogy bátran vállalja azt, aki. Az elmúlt fél évben ezt szinte egyszer sem mondtuk már ki. Ha őszinte akarok lenni, akkor igazából nem is tudom megmondani, mikor főztem utoljára. Emőke szeret a konyhában ténykedni, és mivel a legtöbbször ő van otthon napközben, ezt a kötelezettséget szó nélkül, teljes egészében levette a vállamról. A mindennapi házimunkából is jelentős részt vállalt, és öcsinek is biztos támasza lett.

A korábbi négy év ugyanis megtette a hatását. Akármennyire igyekeztünk, hogy a nyári hónapokban minél több időt töltsünk együtt, a testvéri kapcsolat bizonyos mértékig elhidegült. Éjszakákon át próbáltam kitalálni, hogyan vigasztaljam meg a fiamat, akinek hiányzott a nővére, az élete legszebb éveit élő lányomat pedig hogyan ösztönözzem arra, hogy az öccsével is töltsön egy kicsivel több időt. Sokat beszélgettünk is erről, valahol mindenki másképp szeretett volna ehhez viszonyulni, aztán mégsem sikerült. A távolság leküzdése szélmalomharccá vált.

Tartottam attól, hogy a visszatérés is kicsit hasonlít majd ehhez. És mégse. Volt egy pár hónap, amit „visszaszokásként” lehetne talán legtalálóbban jellemezni mindegyikünk részéről. De Emőke felnőtté válása mindezt helyrebillentette. Soha sem felejtem el azt a pillanatot, amikor ráeszméltem erre. Dávid lebetegedett, jómagam pedig aggódva mérlegeltem, hogy kimaradhatok-e munkáról. Fiam ugyanis ilyenkor a mai napig igényli azt a biztonságot, amit anya nyújt. Ez alkalommal tehát fura érzések ébredtek bennem, amikor kijelentette:

– Anya, nem kell kimaradnod. Itt van Emőke. Ő tudja, milyen orvosságot kell bevennem, és vigyáz rám – nyugtatott meg. Egy pillanat zavarodottság után határtalan öröm öntött el. Emőke lett a biztos pont az életében. Akihez bármikor fordulni lehet, aki elébe teszi az ebédet, vagy elkíséri edzésre, ha a párommal nem érünk haza munkáról.

Lehet fennhéjazóan hangzik, de abban a pillanatban elmondhatatlanul büszke voltam rájuk. És mindez csak fokozódott, amikor Emőke a bizonytalanságból is megpróbálta kihozni a legtöbbet. Részt vállalt a bábszínház munkájában, és oly gyorsan beilleszkedett közénk, mintha ő is 14 éve a csapat tagja lenne. Csatlakozott a színjátszó szemle szervezőihez is, és idősebbeket meghazudtoló módon végigvitte a vállalt feladatait a 14 napos találkozón úgy, hogy közben odahaza is helyt állt. Időközben ahhoz a fiatal csapathoz is beajánlkozott, amelyik a helyi magyar hetilap megőrzéséért dolgozik. Minden habozás és kétség nélkül váltott új irányt az életében: ha már nincs egyetem, akkor kihasználja a lehetőségeket – mondogatja. Kipróbálja magát újságíróként, hirdetőként és tördelést is tanul. Közben sokat barátkozik, bulikat szervez, és eljár szórakozni is. Maga kereste meg annak a repülőjegynek az árát is, amellyel a közeljövőbe Krakkóba utazik. Hogy teljesítse az egyik bakancslistás vágyát, és félelmeit leküzdve repülőre szálljon.

– Mindegy, nálam röpülő cetlik. Mert nem csak azok röpülnek, hanem nemsokára én is – zárta le a csipkelődős helyreigazításomat a lányom. Utalva arra, hogy továbbra is saját maga akarja megkeresni a kiruccanásának az árát.

Magyarán: belém fojtotta a kioktatást. Mert erre már csak egy büszke mosollyal lehetett válaszolni. És bár nekem is vannak félelmeim az utazásával kapcsolatban, azokat majd intézem magamban. Ő pedig csak röpüljön és szárnyaljon úgy, ahogyan azt elkezdte: felelősségteljesen álmodozva!