Minden évben a négy vajdasági színházból egy színész nyeri el a Pataki László színész-rendező nevéhez fűződő elismerést. Az idén Kalmár Zsuzsa, a szabadkai Népszínház művésznője húzhatta fel a gyűrű alakot öltött díjat. Van szerencsém őt több mint húsz éve ismerni, és mondhatom, példaértékű az a hozzáállás, életfilozófia és lendület, melyet ő képvisel, mind a színpadon, mind magánemberként. Ezúttal vele beszélgettünk anyaságról, jógáról, színészi pályáról, azaz róla.
Mi az, amit a színészet adni tud neked, és más szakma nem?
– Nyilván jöhetnék neked a klisékkel, hogy az ember így megmutathatja magát, hogy valahogy elkülönül a tömegtől. Ez valóban mind benne van. Viszont, ahogy múlnak az évek, öregszem és „bölcsülök”, egyre inkább az önmegismerésem eszközévé válik ez a pálya. A színész munkája nem csak annyi, hogy kiállsz a színpadra a kész előadásban és tündökölsz, melyben lehetsz jó vagy akár rossz. Persze minden színész igyekszik a lehetőségeihez mérten jónak lenni, még olyan előadásokban is, amelyekben nem azt játssza, amit szeretne, vagy az előadást nem úgy rendezik meg, ahogyan elképzelné. Ám ő mindig a színész, ezért igyekszik megtalálni a kapaszkodót egy-egy szerepben. A színészlétnek viszont van egy másik oldala is, a magánélet. Ezért nagyon sok gyötrődés és öröm is egyben. Hiszen az érzékenység, ami a színpadon és a munkában alapkövetelmény, az otthon ülve nagy keresztnek bizonyul. Folyamatosan ítélkeznek felettünk. Akárki betéved egy színházi előadásra, ítéletet mond magában vagy hangosan az adott színészről, sokkal kevésbé az előadásról. Szoktuk mondani, hogy a rendezőnek könnyű, mert megrendez valamit a saját szája íze szerint, aztán a színész viszi el a balhét. Ez egy kicsit így van. Nekem sok munkába tellett, hogy lekapcsoljam magam ezekről a kritikákról, hogy találjak egy-két olyan személyt, akinek valóban fontos a véleménye, mert tudom, hogy őszintén megmondja, hogy „hát, Kalmár, ez rossz volt” vagy „nagyon jó volt”.
Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?
– Amikor a Népszínház új magyar társulata formálódott, nagy szükség volt ránk, engem pedig pont akkor hívtak Egerbe is. Így '98-ban, az akadémia vége előtt rengeteget utaztam. Mélyen belecsöppentem a színészlét milyenségébe. Jól ki tudtam magam próbálni fiatal színészként. Egerben főszerepet főszerep után játszottam, és elnyertem minden ottani díjat, amit a színház adni tudott. Közben itthon is játszottam, így megvolt a nagybetűs siker. Így indult a karrierem, és mivel az életünk egy nagy hullámzás, hullámhegyek és hullámvölgyek, így volt elhanyagolási időszak is. Színésznőkre nem jellemző módon én három gyermeket vállaltam. Abszolút azt éreztem, hogy nekem ez az utam. Rendben van, hogy színésznő vagyok, ezt nagyon élvezem is, szeretek színpadon lenni, szeretem az alkotó folyamatot, különösen azokat, amikor egy alapötletből épül fel egy előadás – ilyenek a Brestyánszki Boros Rozival vagy a Mezei Zoltánnal készült előadások, melyek életem legjobb munkái közé tartoznak, mert egyrészt nagyon szerettem rajtuk dolgozni, másrészt alapvetően az én ötleteim voltak – viszont a gyerekek születésénél nyilvánvalóan nem a munkára koncentráltam. Igaz, mindhárman nagyon picik voltak, amikor visszamentem dolgozni, és mindig húztam is őket magammal, ám volt, hogy lemondtam előadást, ha valamelyik gyereknek szüksége volt rám. Igazából anya voltam elsősorban ezekben az években, és kevésbé színésznő.
Gondolom, ezt egy cseppet sem bántad meg.
– Abszolút nem. Néha megkérdezik, hogy „te miért nem mentél castingok-ra?”. Főleg Mezei Zoltán, a férjem egy időben azzal viccelődött, hogy „te nem barátkozol, nem mész sehova”, viszont ez ellenkezik a habitusommal. Hihetetlenül hiú ember vagyok, tehát, ha Spielberg akar tőlem valamit, akkor keressen meg (nevet). Ám ez sok mindentől megmentett már. Azt hiszem, ezt pozitívumként kaptam az égtől, mert emellett van egy nagyon erős öntudatom is, ami megtart a nehéz időkben. Nem ahhoz mérem az értékemet, hogy kaptam-e díjat vagy sem, elhanyagolnak-e vagy nem. Valami nagyon biztosan tudja bennem, hogy jó úton járok.
Az elmúlt években nagy elánnal indultál el az önfejlesztés, önismeret útján. Már nemcsak a szellemmel való gondoskodást, hanem a test fejlesztését is bekapcsoltad a mindennapjaidba a jóga által. Ez a kettő fedi egymást? Azért csinálod, mert a színészi lét lehúz energetikailag?
– Igen, jól látod, visszatérek az önmegismeréshez. Felmerül bennem az a gondolat, hogy mi az életem célja, miért élek? Mert, ha ilyen kristálytiszta tudatot, ilyen érzéseket és befogadóképességet kapok, nem létezik, hogy azzal van vége, hogy a testem elfárad és befekszik a sírba. Mert akkor mi végre ez az egész, hogy kapom ezt a 70–80–90, szerencsés esetben 100 évet, és aztán semmi? Nagyon érdekes, hogy amikor felvetsz magadban valamit, egyszer csak szembejönnek veled a megoldások vagy az ajánlatok, hogy merre is indulhatsz el. Nekem ez volt a jóga. Már gyerekkoromban vonzódtam valamiféle egység érzéséhez, egységtudathoz, hogy valaminek a része vagyok. Aztán amikor elkezdtem élni a hétköznapokat, a gerincem megindult belerogyni abba, hogy csak mentem és adtam. Komoly egészségi problémám alakult ki. Ekkor jött elém a jóga. Rengeteget kaptam tőle, nemhogy jól vagyok fizikailag, hanem 20 évesen nem voltam ilyen toppon. Az elmémben le tudok csendesedni, önfegyelemre és önismeretre tanít meg. Minden előadás előtt hálát tudok adni, hogy színésznőként olyan munkát végezhetek, amit szeretek, a szerepekért, amit kapok, azért, hogy Szabadkán van egy olyan közeg, amelynek játszani tudok. Ez a hála is közelebb visz önmagamhoz.
Hogyha jellemeznéd magad mindezek tükrében?
– Egyrészt egy úton járó lélek vagyok. Másrészt elsősorban anyaként jelölöm meg magam, másodsorban társként, hiszen mindkettővel rengeteg szolgálat és munka jár, úgy érzelmi, mint gondolati téren. Az anyaság és a társként való létezés alapjai az életemnek. A színésznőként való létezés ellenben a társadalomban való jelenlétem mutatója.
Mi az, ami téged visszahozott külföldről? Hiszen Szabadka nem a Broadway, ahol egy színész csillogni tud.
– Voltam válaszút előtt. Dönthettem volna a karrierlehetőség mellett, például Budapesten, ahonnan aztán tovább nyíltak volna a kapuk. Ám nagyon erős belső irányítást éreztem már fiatalon is. Volt egy időszak az életemben a középiskola után, amikor nagyon nagy ködben éltem. Nem igazán láttam, hogy hova kellene mennem, mit és hogyan kellene csinálnom, ki vagyok én, hogyan kellene élnem, milyen döntéseket kellene hoznom, és csak sodródtam az árral. Aztán 25 éves lassan kitisztult a fejem. Emlékszem, 25 évesen tönkremenve ültem az egri színészlakásban, hogy milyen öreg vagyok, és lecsúsztam mindenről. Majd egyszer csak kezdtem átbillenni, és megtalálni a valódi belsőmet, egy iránymutatást, hogy nekem itt van dolgom. Így a párom iránt érzett szerelem és a város iránt érzett szeretetem volt az a biztos pont, hogy itt akarok élni. Hiszen színésznő vagyok 30-40 évig, aztán elfelejtenek, jobb esetben a nevem egy picit fennmarad. Ám az, hogy hogyan éled le az életed, hol és hogyan találod meg a belső egyensúlyodat, az a legfontosabb, és ez nekem itt adatott meg.
Az idén te nyerted el a hazai színészdíjak legnagyobbját, a Pataki-gyűrű díjat. Hogy éled ezt meg?
– Főleg közönségdíjaim vannak, amelyek a legkedvesebbek számomra. Azt érzem, hogy a közönségdíj a legobjektívebb. Hiszen a szakmai díjnál három-négy ember mond ítélete, így ezek igen szubjektívek. Természetesen nem akarom a saját dicsőségemet kisebbíteni vagy bárki más Pataki-gyűrű díjasét, ám szerintem minden vajdasági magyar színésznek lehetőséget kell adni olyan szerepre, mellyel jelölhetik erre a díjra, és kapja is meg. Vajdaságban színházat csinálni elsősorban szolgálat. Nem törekedhetünk nagy karrierre, viszont kellenek ezek a pici elégtételek, hogy a munkánk érdemes a Pataki-gyűrű díjra, és hogy ezt észreveszi szakma. A Karády előadással nagyot dolgoztam, hiszen közel áll a szívemhez. Fele én vagyok és fele az ő sorsa. Én tényleg azt élem meg ezzel az előadással – amit egy színész ritkán él át –, hogy nem tudom, belőlem jönnek-e a szavak, akkor születnek, vagy egy megtanult szöveget mondok. Egyrészt ezért örülök ennek a gyűrűnek, másrészt pedig az tesz végtelenül boldoggá, hogy a közönség, teljesen idegen emberek írnak rám, szólítanak meg, és közlik, hogy ez már annyira járt nekem. Emiatt megint úgy érzem, hogy ez egy közönségdíj, mert teljesen legitimizálja ezt az elismerést.
Mi az, ami jelenleg mozgat téged? Milyen célok felé haladsz?
– Színészként szeretnék minden évben kapni egy olyan szerepet, ami boldoggá tesz, és ami egy kicsit megmozgatja a határaimat. Azt a fajta színházat szeretem, amiben tudok fejlődni, amikor egy kicsit más életbe tudok belekóstolni. Ezért kedvelem Csehovot és Shakespeare-t. Úgy érzem, hogy a Shakespeare kicsi szerepeiben is – lásd Othellóban Emília – bele tudok érezni egy másik életbe. Azt gondolom, a színészi szakmának és létnek ez egy nagy ajándéka, hogy ebben az egy életben – a maga kis mindenféle gyötrődéseivel, kicsinyességével, hiúságával – egyszeriben át lehet lépni egy másik dimenzióba, átlényegülve egy másik lénnyé. Sok ilyen szerepet szeretnék még magamnak. Emberként pedig szeretném magamban kibogozni azt a sok kis gubancot, ami a lelkem fonalán van, hogy úgy nézhessek erre az életre, a szakmára, a világra – ami az összeomlás felé rohan –, hogy valahol egy végső nagy terv egybetart bennünket. Mindemellett sikerüljön olyan jó és alázatos embernek lennem, aki megtalálja a boldogságát.
Egy kis asszociációs játékra hívlak a végére.
kedvenc szerep – Varja
jóga – nyugalom
család – szeretet
színpad – kreativitás
élet – feladat
Nyitókép: Kalmár Zsuzsa (Molnár Edvárd felvétele)
