Évszázadok történelmi megrázkódtatásai hagytak nyomot a magyar társadalom kollektív emlékezetében, de vajon melyek azok, amelyek ma is alakítják a gondolkodásunkat és hatással vannak a lelkiállapotunkra? Egy átfogó kutatás arra kereste a választ, mennyire sikerült feldolgozni a múlt traumáit, és milyen hatással vannak ezek a jelenre. Az eredmények szerint míg egyes régi történelmi események már veszítettek érzelmi súlyukból, addig Trianon és a kommunista diktatúra máig élő, feldolgozatlan terheket jelentenek a magyar közösségek számára.
Dr. Bordás Sándor klinikai pszichológus, főiskolai tanár a zentai Kiszsinagógában tartott előadást erről a témáról és a mögötte álló kutatásról az MCC Vajdaság és a Thurzó Lajos Művelődési–Oktatási Központ szervezésében. A szakembert a kutatásról és a történelmi traumák jelentőségéről kérdeztük.
Hogyan zajlott a kutatás?
– Elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy a múltban elszenvedett kollektív traumák mennyire élnek ma, van-e hatásuk a jelenünkre. Ezzel kapcsolatban hat történelmi traumát fogalmaztak meg a történészek. Kezdődött az egész a tatárjárással, aztán a török hódoltság, az 1848/49-es szabadságharc, a trianoni döntés 1920-ban, majd a második világháború után kialakuló kommunista diktatúra, valamint az '56-os forradalom. Az érdekelt minket, hogy ezek a traumák mennyire vannak feldolgozva a magyar kultúrában. A kutatásunk zömmel Magyarországon történt, véleményformálókat kérdeztünk meg, vagyis tanárokat, papokat, közjegyzőket, polgármestereket. A fontos az volt, hogy a megkérdezetteknek legyen holdudvaruk, tehát véleményformáló emberekről legyen szó, akik hatni tudnak az alattuk lévő emberekre. A határon túl is kutattunk, Erdélyben, a Délvidéken, a Felvidéken és az Őrvidéken is. Itt nemcsak magyarokat, hanem románokat, szerbeket, szlovákokat és osztrákokat is kérdeztünk. Kárpátalja kimaradt a kutatásból, mert abban az időben nem volt megfelelő kapcsolatunk hozzájuk. 1650-es mintával dolgoztunk, kérdőívet is vettünk fel, és mélyinterjúkat is készítettünk, utóbbiakkal pontosítani akartuk a kutatási eredményeket.
Milyen eredményeket kaptak?
– Általában azt gondoljuk, hogy a régen történt dolgokat már elfelejtettük, így például a tatárjárásra már nem nagyon emlékszünk, annak ellenére, hogy a tatárok miatt Magyarországnak majdnem a fele, háromnegyed része elpusztult. Utána jött a török hódoltság, ami szintén elég régen volt. Itt a válaszadók még pozitív dolgokat is hoztak, mint a törökfürdő vagy egyes ételek. Tehát ez az esemény is bizonyos értelemben helyére került. Ami 1848/49-et illeti, nagyon érdekes, hogy a történtek ellenére mennyire kedveljük az osztrákokat. A kérdőívben ugyanis Bogardus-skálát is használtunk, ami azt mutatja meg, hogy mennyire közel érezzük magunkat egy másik kultúrához. A legközelebb akkor, ha akár házasságot is kötnénk egy más népcsoporthoz tartozó emberrel, a legtávolabb pedig akkor, ha be sem engednénk az országba. Az 1848/49-es szabadságharc közel 180 éve történt, ez nem olyan hosszú idő, a legpozitívabb vélemények mégis az osztrákokról alakultak ki bennünk a Bogardus-skála alapján. Tehát régebben nagy ellenség voltak, most meg pontosan egy fordított helyzet alakult ki.
A következő esemény Trianon, és innentől kezdve már nem érvényes, hogy a régen történt dolgokat elfelejtettük. Nem. Trianont nem felejtettük el. Akármilyen formában tettük föl a kérdést, akkor is Trianon volt az a történelmi trauma, amit a legkevésbé dolgozunk fel. Ennél egy kicsit jobban feldolgoztuk '56-ot és a kommunista diktatúrát. Az egyik tanulmányomban úgy fogalmaztam, hogy a kommunista diktatúra kialakulása a magyar nép számára egy második Trianon volt. Ugyanis a magyar kultúra, különösen az 1870-es évek kiegyezése után az iparosodásnak köszönhetően, egy nagyon erős individualista vonalat vett. Ez még a Horthy-rendszer alatt is így volt. Tehát a magyar kultúrát az individualizmus jellemzi, nem pedig a kollektivizmus. A második világháború után még azt az 1600 civil szervezetet is megszüntették, ami elég jól működött a Horthy-rendszer alatt is, és az erős individualizmusra ráhúztak egy kollektivizmust. Elvették a vagyont, elvették a földeket, minden központi irányítás alá került. A magyar kultúra ezt nem tudta feldolgozni. És hogy miben látjuk ezt? Az öngyilkosságban. Magyarország az 1960-as, '70-es, '80-as években világelső az öngyilkosságban. Tehát a magyar kultúra ezt a kollektivizmust nem tudta feldolgozni, és az öngyilkosságba menekült. Ha a Maslow-féle szükséglet-piramist nézzük, azt látjuk, hogy az önrealizáció, az önmegvalósítás a legfontosabb szükségletünk. Ehhez először meg kell valósítani az alsóbb szinteket, mint a fiziológiás szükségletek vagy a biztonság. Ha ezek hiányoznak, akkor az önrealizáció se jöhet létre. A '47 utáni időszakban az önrealizáció megszűnt. A magyar ember nem tudta magát realizálni úgy, ahogy szerette volna. Ebből fakadt a rendkívül magas öngyilkossági arányszám.
Találtak lényeges különbségeket a határon túli és a magyarországi válaszolók között?
– Nagyon érdekes, hogy ha a Trinanontól számított bő száz év elteltével összehasonlítjuk a határon túli magyarságot és a magyarországi magyarságot, akkor azt látjuk, hogy nagy eltérések nincsenek. Száz év nem csinált akkora nagy identitászavart, mint amennyire talán gondoltak korábban. A diagramok egységesek, nincs releváns különbség a vizsgált kérdésekben az összesített határon túli vélemények és a magyarországi minta véleménye tekintetében.
Mi lehet annak az oka, hogy éppen a kommunista diktatúra és Trianon azok, amik még nem lettek földolgozva?
– Leginkább az önrealizáció. Ha Trianont nézzük, akkor 1920-ban az öngyilkosság 10 százalékkal megnövekedett Magyarországon és a határon túl is. Ez részben a gazdasági helyzet miatt is volt. Ezt Durkheim már az 1800-as évek végén feltárta, hogy a gazdasági válságok idején mindig megnő az öngyilkosoknak a száma. Akinek van mit veszítenie, az nem biztos, hogy fel tudja dolgozni, amikor elveszíti a vagyonát és tönkremegy az egzisztenciája. Például Mór és Csókakő a Trianon előtti időszakban nagyon nagy bortermelő vidék volt. De amikor bevezették a trianoni döntést, akkor hirtelen külföldre kerültek azok a területek, ahova vitték a bort. Így már nem érte meg kiszállítani, kivágták a tőkéket. Tehát a gazdasági hanyatlás egy fontos oka volt annak, hogy nagyon sokan öngyilkosok lettek. Szintén van egy lélektani vetülete annak, hogy különváltak a családok, és ezt nem tudták feldolgozni. A kommunista diktatúra szintén nagyon veszélyes helyzetet teremtett. Sokan rengeteget veszítettek, elvették a földjüket. E mellé jött a kitelepítési vonal is, mivel vesztesek voltunk a II. világháborúban. Mindezeket a helyzeteket, a nincstelenségbe való sodródást borzasztó nehezen dolgozta fel a magyar nép.
Mit tehetünk ma azért, hogy ezeket a traumákat földolgozzuk?
– Ki kell nyitni a levéltárakat. Egy baloldali teljesen másként gondolkodik '56-ról, mint egy konzervatív vagy egy jobboldali. Tehát nem lehet objektíven megközelíteni ezeket a témákat, mert az ideológiák ott vannak mögöttük. Ideológiák nélkül kellene feltárni a valós helyzeteket. Pszichológusként azt mondom, hogy feltárás: tárjuk fel, nyissuk ki, beszéljünk róla. Az a baj, hogy nem lehet róla beszélni, pont az ideológiák miatt.
Nyitókép: Dr. Bordás Sándor a zentai előadáson/Fotó: Gergely Árpád
