Fontos, hogy bátorítsuk a haldoklót, ha ő akar a halálról beszélni. Ha reménykedik, legyünk mellette, ha kétségbeesik, ne hazudjunk neki, inkább magyarázzuk el, mit várhat odaát. Ha hajlandó bennünket meghallgatni, akkor mondjuk el neki, hogy a lelke élni fog, a tudata nemhogy megmarad, hanem ki is szélesedik, tudatában lesz azzal, mi volt az életfeladata erre az életre, mit tett múlt életeiben, ott lesznek elhunyt szerettei, s Mihály arkangyal is mellette lesz a fénybe vonulásán. Ott pedig bizonyos feladatai lesznek, amíg egyszer, ha eljön a megfelelő pillanat a csillagállások szerint, újraszületik majd. Hallgassuk meg, ha esetleg személyes dolgairól végrendelkezne, vagy temetkezése mivoltáról beszélne. Ne hazudjunk neki, hogy az még odébb van, hanem tartsuk tiszteletben akaratát. Ne sírjunk előtte!
Ha viszont ő nem hozza fel a halál témáját, ha nem akar róla beszélni, akkor ezt is tartsuk tiszteletben.
Amikor elhunyt, ne tartsuk vissza sírásunkat, ne fojtsuk vissza, mert az testi-lelki problémákhoz vezet. Éljük meg a gyász időszakát. Ám a túl hosszú gyász is káros, ezzel visszatartjuk a lelket, nem hagyjuk, hogy végezze dolgát a lelki világban, tehát neki is és magunknak is rosszat teszünk vele. Vagyis a későbbiekben nem búsulni, nem siránkozni kell, hanem szeretettel és hálával kell gondolni rá, hogy részese volt életünknek.
Lelkünk útja
A tudós Michael Newton, aki hipnózisa által felfedezte, hogy mit élnek át az emberek két élet között, tárgyilagosságával és a korábbi ateista óvatosságával nyilatkozik erről a témáról. Annak tudatában, hogy meglehetősen furcsa dologgal foglalkozik, bevezetésképpen nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a hipnózis tudományos hátterét fölvázolja és elmagyarázza, hogy ez az eljárás miért tekinthető az igazság hiteles forrásának.
„A nagyobb küldetésem az, hogy fölvegyem a harcot a halálfélelemmel azáltal, hogy megismertetem embertársaimmal a lelkük természetét és a lelki otthonukat.” Erről könyvet is írt, a könyv címe: Lelkünk útja.
Newton kifejti, hogy általában véve a lelkekre kihatással van fizikai testük halála, de nem pusztulnak el teljesen, habár többé nem érzékelik az emberi élet érzelmi és fizikai fájdalmait. Azonban lehetséges, hogy a lélek még napokig nem hagyja el halálának helyszínét, mert meg akarja vigasztalni szeretteit. Végül a lelkeket vonzani kezdi a szellemvilág ragyogó fénye, ahol eltölti őket az eufória és a béke érzése. Newton alanyai, miután előző életük végén maguk mögött hagyták a testüket, úgy érezték, hogy „hazaérkeztek”. Miután kiérnek az alagútból, a lelkeket általában egy személyes szellemi segítő (vagy „őrangyal”) várja, hogy átsegítse őket az élményen. Mások rég elveszett barátokkal vagy rokonokkal találkoznak. Az iratok az alanyok megdöbbenéséről számolnak be, mivel azt hitték, hogy soha többé nem találkoznak szeretteikkel. Ezután a segítő vezetésével az elmúlt élet elemzése következik, hogy kiderítsék, megfelelt-e a lélek várakozásainak, amelyet az élet kezdete előtt támasztott. Az események sora akkor ér a tetőpontjára, amikor az alany találkozik a „vének tanácsával”, egy felsőbbrendű lényekből álló bizottsággal, amely, ahelyett hogy ítélkezne, az elhunytra hagyja, hogy maga vonja le földi élete tanulságát, cselekedetét. Mivel a túlvilág telepatikus, a lelkek semmit sem tudnak eltitkolni a többi lélek elől. A lelkeket ezután elnyeli a közösség, amelyhez tartoznak. Newton a következőket fedezte fel: „A lelkek fürtökbe oszlanak, mint szőlőfürtök. A fürtben levőket legtöbbször a hasonló gondolkodás, a folyamatosan követett közös célok kapcsolják szorosan egymáshoz. A fürt tagjai általában úgy választanak életet, hogy rokonokként vagy közeli barátokként tölthessék földi idejüket.” Így azok az emberek, akiket fontosnak tartunk az életünkben, nagy valószínűséggel előző életeinkben is közel álltak hozzánk. Ebből ered az az érzés, ami mindannyiunkat elfog néha, hogy valakit mindig is ismertünk, pedig először látjuk az illetőt. Az emberi érzelmek ereje könnyedén félresöpörheti a lélek vagy a lelkiismeret halk unszolását, melyet feladatként vitt az aktuális életbe. A pokol sem létezik, amiben az emberek az örökkévalóságig szenvednének. Ehelyett egyes lelkeket, akik rossz dolgokat műveltek az életben, egy időre elkülönítenek a szellemvilágtól, hogy magányosan elmélkedjenek. Esetenként segítők állhatnak a lelkek mellett, hogy átvegyék elmúlt életük eseményeit, és kiderítsék, mit hol rontottak el, valamint meghatározzák, hogy következő életük karmikus értelemben hogyan hozhatja helyre az előzőt. Mi az értelme az életek sorának? A lelkek, úgy tűnik, tanulási folyamaton mennek keresztül, amely földi időben számolva évszázadokig is eltarthat, és csak a természetes világok fizikai tapasztalatai útján fejleszthetik magukat. A szenvedés nem önmagáért van, hanem azért, hogy elégedetlenségünk új magasságok elérésére sarkalljon bennünket. Az életet gyakorlatilag nem úgy tervezték, hogy könnyedén átsétálhassunk rajta. A helyesen kezelt feladatok gyarapítják a lelket. Az emberi élet a legnehezebb próba, amit egy lélek felvállalhat, és ezt az erőfeszítést nagyra értékelik a szellemvilágban. A lélek Istenhez, a test az emberi természethez tartozik, s a kettő között gyakran ott tátong a szabad akarat szakadéka. Azok, akik következetesen a jót választják az életben, lelki szinten kétségtelenül tovább lépnek. Az emberek a halált az életerő elvesztésével azonosítják, pedig tulajdonképpen ennek épp az ellenkezője történik! A halálban elveszítjük a testünket, de örökkévaló életenergiánk a legfelső lélek isteni erejével egyesül. A halál nem sötétség, hanem maga a fény! Halálunk után olyan helyre érkezünk, ahol gondosan irányított rend uralkodik, és életünk és az életünk utáni időszak történései mögött hatalmas tervszerűség húzódik meg.
(Folytatjuk)
