Írásunk főszereplője, Pálfi Béla 1923. február 16-án látta meg a napvilágot a közép-bánáti Nagybecskereken. Gyermekkorát a focilabda kergetése töltötte ki, kivételes tehetségére pedig hamar felfigyeltek a városi magyarság klubjánál, a Vojvodinánál, amelynek első csapatában már tizenöt éves korában bemutatkozhatott.
Tizenhat évesen oszlopos tagja volt a sárga-kékek bajnokcsapatának, amely 1939 tavaszán veretlenül megnyerte a Nagybecskereki Alszövetség II. osztályának egyik csoportját. A Nagybecskereki Sport Club és a zsidó gyökerű Kadima AK egyesüléséből 1929-ben létrejött Vojvodina a bajnoki cím után sikeresen megvívta a nagykikindai Kosovo elleni osztályozót is, így az ifjú Pálfi a társaival a következő idényt már magasabb osztályban kezdhette el.
1941 tavaszán a tehetséges fiatal sportoló úgy döntött, hogy komolyabb klubban szeretné folytatni pályafutását, így az Újvidéki Atlétikai Clubhoz igazolt, amely a megváltozott politikai helyzetben az 1941/1942-es pontvadászatot már Európa egyik legerősebb bajnokságában, a magyar NB I.-ben kezdhette el. A tizennyolc éves középpályás 1941. augusztus 31-én az Újvidéki AC–MÁVAG SK bajnokin mutatkozott be a magyar első osztályban, és góllal vette ki a részét az újvidékiek 3:1-es sikeréből. Első NB I.-es idényében Pálfi összesen nyolc gólt szerzett a kék-fehérek színeiben, amivel minden előzetes várakozást felülmúlt. Duplázott a Diósgyőr elleni hazai találkozón, a 8. fordulóban pedig szintén kétszer volt eredményes idegenben a Ferencváros ellen a dugig megtelt Üllői úti stadionban.
A következő szezonban huszonnyolc mérkőzésen négy találatot jegyzett, az igazi kiugrást azonban számára is az 1943/1944-es bajnokság hozta el, amikor oroszlánrészt vállalt az újvidéki egyesület történelmi sikeréből, az ugyanis a 6. helyen végzett a fővárosi csapatok által uralt magyar élvonalban. Pálfi abban az idényben mind a harminc bajnokin pályára lépett, és tizenöt találatával csapata legjobb góllövőjének bizonyult, a szintén tizenöt gólig jutó Welker Józseffel együtt. Az újvidéki együttesben Pálfi sokat köszönhetett a szombathelyi születésű Mészáros István edzőnek, aki bízott az ifjú labdarúgóban, és állandó játéklehetőséget biztosított a számára. Idősebb csapattársai közül pedig a sóvéi Welker József és a szabadkai Takács József volt rá a legnagyobb hatással, ez utóbbival később edzőként is együtt dolgozott.
Pálfi Béla a háborús évek alatt az élsport mellett a tanulást sem hanyagolta el. Tanulmányait 1939-ben Belgrádban kezdte el, az ottani magyar tannyelvű tanítóképzőben, majd Újvidéken folytatta, ahol 1944-ben érettségizett. A kiváló formában játszó nagybecskereki játékos 1944. május 21-én, a bajnokság hajrájában öt gólt szerzett a budapesti Elektromos elleni hazai bajnokin, utolsó magyar NB I.-es mérkőzését pedig az idény zárófordulójában, 1944. június 4-én játszotta, a 2:0-s hazai győzelemmel záruló Újvidéki AC–Diósgyőri MÁVAG találkozón, amelyen szépen búcsúzott a Horthy Miklós Sporttelep közönségétől, hiszen ő szerezte a kék-fehérek második találatát.
Miután a háború elérte a mai Vajdaság területét is, Pálfi a csapattársával, Takács Józseffel Szabadkára tette át székhelyét, és az 1945/1946-os idényt az újonnan alakult Spartacus gárdájánál töltötte, amely a helyi Vasutas jogutódjaként működött tovább. Miután katonakötelessé vált, Spitz Illés edző invitálására a belgrádi katonacsapathoz, az 1945-ben létrehozott Partizanhoz igazolt, ahol katonai szolgálata alatt is jó körülmények között edzhetett, és a bajnokságban is játszhatott. A fekete-fehérekkel 1947-ben megnyerte az országos bajnokságot és a kupát is, ennek ellenére távozott a csapattól, mivel a válogatott csapattársak mellett nem jutott túl sok játéklehetőséghez.
1948 őszén visszatért Szabadkára, majd még ugyanabban az évben jó barátjával, Takáccsal a másik fővárosi nagy csapathoz, a szintén 1945-ben alapított Crvena zvezdához igazolt. Az élete formájában játszó Pálfi az elkövetkező öt évben két bajnoki címet (1951, 1953) és három kupagyőzelmet (1948, 1949, 1950) ünnepelhetett a piros-fehérekkel, és ebben az időszakban bekerült a jugoszláv válogatottba is. A címeres mezben 1948. július 4-én debütált a 3:1-es vendéggyőzelemmel záruló Bulgária–Jugoszlávia Balkán-kupa-mérkőzésen, majd 1948 nyarán tagja volt a londoni olimpián ezüstérmes jugoszláv válogatottnak. A nemzeti csapattal elutazott az 1950-es brazíliai világbajnokságra, ott azonban nem lépett pályára az 5. helyen végző együttesben. 1951. május 6-án végigjátszotta a milánói San Siro Stadionban hetvenezer néző előtt megrendezett Olaszország–Jugoszlávia találkozót, másfél hónappal később pedig a Belgrádban lejátszott Jugoszlávia–Svájc (7:3) összecsapáson utoljára viselhette a címeres mezt.
A sikeres fővárosi évek után Pálfi visszatért Szabadkára, és az 1953/1954-es szezonban a Spartacus csapatában fejezte be sportolói pályafutását. Ezt követően tanári végzettsége ellenére is az edzői pályát választotta: először szülővárosa klubját, a II. világháború után alapított Proletert irányította, majd Tuzlán vállalt munkát, ahol a helyi Sloboda együttesét 1962-ben feljuttatta a jugoszláv első osztályba. Ezután kisebb-nagyobb kitérőkkel csaknem egy évtizeden át Görögországban edzősködött, az Arisz Szaloniki, a Kavala, a Panahaiki és az Egaleo csapatánál. 1981 és 1983 között a Pristina gárdájánál dolgozott, és a koszovói klub az ő irányítása alatt jutott fel először a jugoszláv első ligába. Az egykori kiváló középpályás edzői pályafutását a Proleternél fejezte be az 1984/1985-ös idényben, ahol együtt dolgozhatott a zentai Özvegy Józseffel is. A kitűnő kapus a későbbiekben mindig elismeréssel beszélt Béla bácsiról, akit nagyon jó embernek és nagyon jó edzőnek nevezett.
Pálfi Béla, aki nehéz időkben két ország labdarúgásában is bizonyította kivételes tehetségét, 1995. szeptember 9-én hunyt el szülővárosában, Nagybecskereken.
Nyitókép: Pálfi Béla a jugoszláv válogatott tagjaként ott volt az 1950-es világbajnokságon
