Írhattam volna cím gyanánt azt is, hogy „selejtezés”, de ez a két fogalom nem fedi teljesen egymást. A selejtezés elhatározási és időszaki kérdés. Régen persze ez is könnyebb volt. Évente négyszer – évszakonként – nagytakarítás, és a limlomok eltávolítása a házból. Ennyi. Illetve azért ennél bonyolultabb vagy egyszerűbb, ez nézőpont és háztartás kérdése volt, persze számított a település, a munkavégzés, a családi összetétel, meg még jó pár statisztikailag most nem részletezett háttér információ. Ami biztos, nagyon sok felesleges holmi nem halmozódott fel. (Most a mindent eltevőkről, a „jó lesz még valamire” típusú emberekről nem szólok. Majd.) Mindennek volt helye, túlvásárlási kényszer meg még nem fertőzte meg a jónépet. Mert minek, miből, miért?
Nem az őskor, mert még nagyon sokan emlékezünk erre az időszakra, bár már történelem. Velünk élő. Ami kellett az akkori élethez szükséges dolgokból, megvolt, de semmi felesleges, semmi porfogó, kivagyiságot mutogató, szomszédot-vendéget-rokont bosszantó, irigységet keltő. Na de maradjunk még a selejtezésnél. Papírnak volt helye, műanyag, mint az élet és a környezet egyik megrontója, fasorban se, tejet üvegben, bevásárláskor szatyor a kézben. Ruha öröklődött, esetleg lefelé amortizálódott, míg végül felmosóként befejezte pályafutását. Könyv megbecsülve polcra helyezve. Petőfi összes és kötelező irodalom. Olcsó könyvek sorozat, Új Magyar Lexikon részletre. Dísztárgyak csak nagyon csínján, öröklődési útvonalon, esetleg apró kis giccsek emlékeztetve egy parádi SZOT üdülésre. Fényképek, levelek, préselt virágok. Ősöreg néprádió. Kékes tv. Telt-múlt az idő, az a dolga. Változott a világ, az ember, és eljött a tárgyak hatalma. A tárgyaké, amik nélkül nem lehet létezni. Lehetne éppen, de van az osztály- és munkatársnak, szomszédnak, sógor-koma-jóbarátnak, hát csak nékünk ne legyen? S észre se vesszük, már folyik ki a fiókokból, türemkedik a szekrényekből, zsákokban hevernek, beterítik több sorban a polcokat, ládákban porosodnak, már akkor elavultak, amikor kifizetjük az első részletet, és biztos, hogy látunk szebbet, jobbat valaki másnál. A selejtezés már minden napos, hisz kilónyi reklámanyag, tucatnyi műanyag üveg, szatyor, zacskó gyűlik észrevétlen. Kinőtt-kihízott, divatjamúlt, semmire se használható műszálas ruhák gerjesztik az indulatot, miszerint „nincs egy rongyom se, amit felvehessek”. S mindenhonnan hozni kell valami kisebb-nagyobb emléktárgyat. Főleg külföldről. Pici piramist, Buddhát, elefántot, valódinak látszó műanyag középkori fegyvert, soha és sehova fel nem vehető népviseleti hacukát, meg tengerparton begyűjtött, tehát ingyen van kagylót, követ. Hűtő mágnest! Ez utóbbiból sokat, mert el lehet ajándékozni, mondjuk, ez jó, legalább nem nálunk szaporítja a felesleges vackok számát. Néha ránk tör a kényszer, és eldöntjük, megszabadulunk minden feleslegestől. Ez már súrolja a tárgyatlanítás fogalmát, de még millió akadállyal kell megküzdeni. Itt van először is a nosztalgia. Egy tárgy kézbe vétele és portalanítása után a csorba kis kávésbögre az első randevút idézi, az elázott és felpenderedett lapú könyv a strandot, amikor még belefértünk abba a tűzpiros bikinibe, ami ott lapul a beépített szekrény mélyén. Még jó, hogy a kulcsát valahová elkevertük. A fiókba visszatömködjük a negyvenedik selyemsálat is, feldobja majd a kis fekete ruhát. Molyirtót venni kell, lehetőleg még a héten. Nézegetjük az üveg mögött a porcelán táncosnőt, mindig utáltuk, de még szegény Rézi nénitől kaptuk, nehogy már kidobjuk. Hamutartó is van több tucatnyi a mosogató alá dugva, bár szerencsére már több éve, hogy senki se szívja, leszokott, már csak emléknek jó az a húsz kifogyott öngyújtó is. Vagyis nem jó. A plazma tévé uralja a fél falat, de a 247 darab videó, s a még ennél is több DVD ott pöffeszkedik a direkt méretre szabott szekrénykében. Foglalja a helyet, el kéne adni. Kinek, hol? Nem fogunk tán kiülni vele a piacra? Az ismerősök meg elkerekedett szemmel néznének.
Estére már mindenki azt beszéli, hogy tönkrementünk, árverezés is lesz, kisváros. Ki kéne dobni.
Mint a hatszemélyes étkészletből megmaradt levesestálat, aminek teteje sincs. Kreatív emberek virágot ültetnek bele, mint ahogy a kilyukadt piros fazékba, szenes vasalóba is. Mindegyikben fertelmes. Ügyes emberek amúgy még nehezebben tárgyatlanítanak. Ők még fel tudják használni a csipketerítőket, a több évtizede vászonba varrt mirtuszkoszorút. A darabokba tört herendit megragasztják. A több tucat fél pár zokniból levendulás zsákocskákat készítenek. Náluk még van tejeszacskóból horgolt cipőpucoló szőnyeg. Külön kaszt. Mi pedig töretlen hittel próbálkozunk, hogy megszabaduljunk tárgyainktól. Az ezeréves társasjátékok között matatva összepakoltam egy csomót, és kitettem a zöld szigetre, kicsit úgy mellé. Hátha kell valakinek. Este a férjem boldogan hozott hóna alatt egy Ne nevess korán! feliratú dobozt. A konténer mellett találta. Csak két figura hiányzik, de majd pótoljuk gombbal! – mondta lelkesen. Éjfélig hasaltunk a szőnyegen, és hatalmas lelkesedéssel játszottunk. Súlyos vereséget szenvedtem.
