Fridrik Tamás Bács-Bodrogh vármegye rövid leírása, földrajzi alapfogalmakkal (1885) című könyvében úgy vélte, Zombor a Fényes Elek által is felsorolt mérhetetlen gazdagságnak köszönhette, hogy 1802-ben a vármegyei törvénykezésnek és közigazgatásnak a központja lett. A városi és megyei közhivatalok mellett királyi törvényszék, járásbíróság, tanfelügyelőség, közjegyzőség, kincstári jószágigazgatóság, adófelügyelőség, adó- és illetékhivatal, szolgabíróság, megyei gazdasági egyesület és a Ferenc-csatorna igazgatósága működött a falai között. Pénzintézetei, a takarékpénztár és a kereskedelmi és iparbank azt bizonyítják, hogy „kereskedése virágzó állapotban van”. 1885-ben, amikor a számvetése készült, Zombor lakosainak száma 24.693 volt, kik közül legtöbb a római katolikus 12.932, ezután a görög-keleti vallású 10.567, a „többi különféle felekezethez tartozott”. Káich Katalin Zombor művelődéstörténetéből című tanulmányában azonban szigorú bírálója volt a város – és a vármegye – jólétet sugárzó valóságának. Ő úgy vélte, a vagyonos kereskedők, a közigazgatásban jelentős hivatalt vállaló 500–1000 holdas birtokkal rendelkező tisztségviselők, és a melléjük szegődött értelmiségiek történelmük során mindvégig makacsul ragaszkodtak az agrárium – a birtokos gazdálkodás – kínálta gazdasági életkörülményekhez, az iparban és az iparosításban a már megteremtett jólétnek és a kényelemnek a nem kívánt kockázatát látták. „A mezőgazdaság és a kereskedelem segítségével fölhalmozott tőkét nagy részük a földvásárlásba fektette. Jobbára ez bizonyult a legbiztonságosabb, minden kockázattól mentes, jövedelemgyarapító befektetésnek.” Ez a magatartás és meggyőződés a városban egészen az első világháborúig sikeresen akadályozta meg a modernizációs törekvések térnyerését, „ezért maradt minden hangoskodás és vita ellenére is a szabad királyi város és a megyeszékhely érdemi fejlődésben állandó jelleggel a provincializmus korlátai között”. Káich Katalin szerint ebben kell keresni a magyarázatát annak, hogy a XIX. század második felében, főleg a kiegyezést követő évtizedekben – a „magyar kultúrtörekvések kibontakoztatása” idején – Zomborban nem voltak meg az intézményes és a szellemi feltételei a kitűzött célok megvalósításának. „A megyeszékhely sohasem volt annyira magyar jellegű, hogy egy esetleges Bács-Bodrog megyei magyar művelődési központ legyen, amely színvonalban megközelíthette volna a magyarországi vidéki kultúrközpontok bármelyikét.” Az általános műveltséget megalapozó intézmények – a Bács-Bodrog megyei Történelmi Társulat, a magyarok és szerbek által közösen működtetett színház, a Szabad Lyceumi Egyesület, a különböző társaskörök, a magyar főgimnázium és felső kereskedelmi iskola, a szerb tanítóképző, és a hetilapok sora – sem voltak elegendőek ahhoz, hogy a város és a vármegye országosan is figyelemre méltó eredményeket produkáljon.”
Pedig a Bielitzky Károly nevéhez fűződő, 1859-ben alapított, s 1884-ben már országosan is ismert városi könyvtárban a 4370 kötet között ott szerepelt az Encyclopaedie der Wissenschaften und Künste (1871) huszonöt, Goethe’s Sämmtliche Werke (1858) negyven, Fridrich Schiller Sämmtliche Werke (1858) tizenhat, Lessing’s G. E. Gesammelte Werke (1857) tíz, és Schlegel Fridrich Sämmtliche Werke (1846) tizenöt kötete, az Antonije Hadžić szerkesztette Letipis Matice srpske 1826–1851 között megjelent évfolyamai, a Magyar Tudós Társaság 1833–1860 között kiadott nyolc évkönyve, továbbá a Régi magyar nyelvemlékek (1838–1846) négy kötete mellett Böhm Lénárt Délmagyarország vagy u. n. Bánság története, Brodarits István II. Lajos mohácsi harczon történt veszedelme (1795), Buday Esaiás Magyarország históriája Buda vára visszavételéig 1374–1686, Kossuth Lajos Irataim az emigrációból három, és Szemere Bertalan Utazás Külföldön (1852) című munkájának két kötete is megtalálható volt. Vuk Karadžić, Đura Jakšić, Jovanović Jovan (Zmaj), Jakov Ignjatović, Dositej Obradović és Vitkovits Mihály műveinek társaságában ott sorakoztak a magyar klasszikusok is: Mikes Kelemen, Virág Benedek, Fáy András, Kisfaludy Sándor, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond, Mikszáth Kálmán és Vajda János munkáinak társaságában Erdély János Magyar népköltési gyűjteményének hat kötete is megtalálható volt. Mellettük Arany János műveinek valamennyi szerb és német fordítása. E gazdag gyűjteményen a helyi irodalmat Dömötör Pál Szűnő bánat és fakadó öröm, Ifj. Dömötör Pál Költeményei és Újabb költeményei, Milkó Izidor Mindenütt és sehol, Radics György Bács-Bodrog megyei árvíz-album, Bácskai emlény és Rigómezei dalok című munkái képviselték. A vármegye központjának tekintélyéhez méltó gyűjtemény!
Ispánovics Csapó Julianna A bácskai magyar irodalmi kultúra előtörténete a régió magyar könyvkiadása szempontjából című monográfiájában rámutatott: a XIX. század nyolcvanas éveiben Bács-Bodrog vármegye egyetlen nyilvános könyvtárának állománya hűen tükrözte magyarországi olvasóközönség elvárásait. Így fogalmazott: „A görög és latin klasszikusok mellett a történelmi, földrajzi művek dominálnak, de szép számmal találhatók természettudományi szakmunkák, politikai, mitológiai tárgyú könyvek, útleírások, életrajzok, praktikus kézikönyvek és természetesen szépirodalmi művek is a német, magyar, szerb nyelvű állományban. […] Az 1880-as évekig a latin nyelvű irodalom volt túlsúlyban. A tematikai megoszlás tekintetében a könyvek nagyobb hányada történeti és bölcseleti munka. Ez az arány később megváltozik, de a művek többsége még sokáig ismeretterjesztő, vagy tudományos jellegű marad. Egyes könyvtárak a jogi, közigazgatási szakirodalom gyűjtését is fontosnak tartják. A századforduló után növekszik csak meg a szépirodalom százalékaránya.”
Káich Katalin véleményéhez némileg hasonló okokból eredően vélte reménytelennek Zombor kiegyezéskor elképzelt vezető szerepének megvalósulását Herceg János, aki éppen a vármegyei központ hivatali nehézkességében, visszahúzó erejében látta a város leküzdhetetlen hátrányát. Szabadkával, Újvidékkel és Zentával szemben Zomborban a polgárosodás „a jozefinista beamtermentalitás visszatartó közegén volt kénytelen átrágni magát”, történelme során minden korszakban voltak olyan hivatali privilégiumok, melyeket az új időkkel szemben védelmeznie kellett. Ez a beamteri merevség a kiegyezés utáni lendületes fejlődés során reménytelen helyzetbe hozta a megyeszékhely társadalmát. „Szabadka nemcsak gazdasági téren, hanem a szellemi élet fejlődésében is megelőzte. Sőt a századforduló idején már elébe vágott Újvidék is, amelynek külön jelentőséget adott központi szerb jellege. Fölényét csak Bajával szemben tudta még tartani, Zenta feltörésének meg amúgy is útját állta Szabadka és azon túl Szeged.” Szabadkán, ahol nem volt német lakosság, s a közösség fölött uralkodó hivatal is hiányzott, a kulturális kezdeményezéseknek a kezdettől fogva magyar jellege volt. Zomborban a vármegyei hivatal szándékát a német iparosok akarata is befolyásolta, ezért volt oly körülményes minden, a polgárosodás felé vezető lépése a városnak. „Zomborban még alkudoztak, a béke közvetítésén fáradoztak, amikor Szabadkán Vojnits Géza, a vármegye első önkéntes honvédje felesküdött a piros-fehér-zöld nemzeti lobogóra.” Így hát az sem volt véletlen – mutatott rá Herceg János –, hogy Zomborban az első magyar könyv, a Szabadkáról érkezett Radics György A zombori államgimnázium című munkája csak nagyon későn, 1874-ben került ki a nyomdából. Minden, ehhez fogható történet arról árulkodott, hogy Zomborból voltaképpen a katonák csináltak várost. A civil lakosság gyűlölte is „a nyers és hangos katonákat, akik ugyan levetették az egyenruhát, de a mentalitásuk megmaradt. A polgár iszonyatával irtóztak tőlük. Akárcsak az iparosok és kereskedők, a város »józan és dolgos« polgárai. Ez a magyarázata, hogy Zombor szabad királyi város első tanácsának tagjai leszerelt határőrvidéki katonák voltak. Kapitányok, hadnagyok és zászlótartók: Parčetić, Živojnović, Marković, Bokerović, Kekezović, Bogišić, Damjanović, Pavlović, Karatić, Rajković, Popović és Stojšić” – írta Régi dolgainkról című könyvében Herceg János.
Zombor és az általa vezetett vármegye misztériuma, hogy a fölsorolt és számba vett hátrányai ellenére is a kiegyezést követő fél évszázad során, olyan kiváló szellemeket adott a magyarságnak, mint Bellosics Bálint néprajztudós, Papp Dániel író és újságíró, Radics György újságíró, Vértesi Károly újságíró, országosan kedvelt útirajzok szerzője, Dömötör Pál költő, mellette a költészet női művelőinek sora – Molnárné Radics Jolán, Radványné Ruttkay Emma, Jovánovich Lea, Janda Matild és (a teljesség kedvéért) Unger Ila, a később oly látványosan ünnepelt Alba Nevis –, Pavlovits Jenő ügyvéd és fordító, Margalits Ede történetíró, néprajzos, a szerb iskolák kormánybiztosa, Dudás Gyula történész, Gubicza Kálmán történész, Thim József orvos és ugyancsak történetíró, Gozsdu Elek író, Laza Kostić költő, Vasa Stajić író, Pataj Sándor költő, Zlinszy Aladár gimnáziumi igazgató, Bayer József színháztörténész, A nemzeti játékszín története című monográfia írója, Schmitt Jenő filozófus, továbbá a Tarcal-hegyi (Fruška gorai) kutatásairól ismert Koch Antal, a földtan professzora, Veljko Petrović író, Juhász Árpád „festész”, Szlatkovics Máté plébános, történetíró, Zombor első krónikása, Jeszenszky Dezső tanár, az állami főgimnázium történetírója, László Fülöp és Kálmán Péter festők, valamint Bosnyák Ernő filmes, a későbbi Sombori Újság szerkesztője, és sokan mások, akik a város és a vármegye sajátos világából nyertek szellemi indíttatást. „Maga a város mégiscsak egy miniatűr Európa volt, s hatása egyformán kisugárzott Zombor bármilyen nemzetiségű lakosaira” – írta Herceg János, számot adva Régi dolgainkról.
Muhi János az 1944-ben megjelent Zombor története című monográfiája szerint a művelődési intézmények sorában első volt az 1844-ben a Széchenyi István által alapított Nemzeti Kaszinó mintájára létrehozott Nemzeti Olvasókör, amely a forradalom és szabadságharc előtti években az egész társadalmi élet irányítója, és a „nemzeti gondolat fáklyahordozója” volt. Egy évvel később alakult meg a Szerb Olvasókör is, a ma is működő Čitaonica. A levert szabadságharcot követő önkényuralom sötét korszaka után, 1867 tavaszán 133 taggal jött létre a Polgári Kaszinó Egylet – népszerű nevén a Kaszinó –, amely a kereskedő és az iparos társadalmat szólította a soraiba, hogy e közösségek művelődési életét előmozdítva őket is bekapcsolja a szellemi élet vérkeringésébe. Öt évvel később, 1872-ben alakult meg a Polgári Kaszinó Egyleti Dalárda, a Zomborban működő magyar dalegyesületek között a legrégibb. Története azonban felettébb összetett: Muhi János azt is tudni vélte, hogy az első zombori dalkört 1858-ban a Szerb Vajdaság idején német tisztviselők alakították, amely Männer Gesang-Verein néven működött 1861-ig, amikor a politikai viszonyok változása nyomán megszűnt. Az alkotmányos rend helyreállítását követően alakult meg az első magyar dalegyesület, a Magyar Dalárda, amely Koczik Pál alispán elnöklete alatt 1869-ig működött. 1870-ben Valter Nándor kezdeményezésére Ifjúsági Dalkör alakult, amely nem sokkal ezután, 1872-ben – Thim József vezetésével – beolvad a Polgári Kaszinó Egyletbe, így lett belőle Kaszinóegyleti Dalárda. A városi könyvtárat 1857-ben Bieliczky Károly pénzügyigazgatósági számtiszt könyvszeretete hozta létre, a város azonban 1859. szeptember 19-én saját kezelésébe vette át. 1882-ben részvénytársasági alapon építették fel az állandó zombori színházat, s a társaság részvényesei között egyaránt voltak magyarok és szerbek is. A téli idényben felváltva magyar és szerb társulatok játszottak benne. 1883-ban alakult meg a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat, amely elsőként törte meg „a szellemi közönyt” és felbecsülhetetlen értékű munkásságával föltárta a megye történelmi múltjának fontos részleteit. „Ez az egy egyesület több eredményt ért el egyedül, mint más egyesületek százai” – fogalmazott Muhi János. Az 1878. július 7-én Radics György programjával indult Bácska című hetilap rövid idő alatt országos ismertségre tett szert, a megjelenésén első két évtizedében magasan kiemelkedett az akkori vidéki lapok közül.
(Folytatjuk)
