27. rész
49. Kucsmás ember angyalszárnyakkal
A paraszti munka egykor sokféle volt, és bonyolult. Bukovinában a kevés termőfölddel rendelkező székelyek zöme tavasztól őszig móduvázott. Azoknak volt a legnehezebb, akiknek itt is, ott is helyt kellett állniuk, hiszen kétszeres erővel kellett megküzdeniük a családjuk fenntartásáért. De akiknek volt elég földjük, és „csak” otthon gazdálkodtak, azoknak is számtalan, kora reggeltől estig tartó kemény elfoglaltságban volt részük.
A folyamatos helytállások kényszere a népet gyakorlatiassá és talpraesetté tette. A földművelés kemény munka volt: a földet nem lehetett elhanyagolni, tavasztól őszig kellett művelni és ápolni, hogy jól teremjen. A talaj előművelési folyamatai, a kelő vetés gondozása és a beérés utáni betakarítás azonban csak egy része volt a munkának. A learatott gabonát és a többi begyűjtött terményt tárolni is kellett: gondoskodni kellett annak észszerű megóvásáról és hasznosításáról, de a felesleg értékesítéséről is. Ki kellett számítani, hogy a család számára mennyi maradjon élelemre és az élet egyéb szükségleteire. Az esetleges terménykimaradások végett a falvaknak volt közös magtáruk is, az itt tárolt termésfelesleget éhínség esetére tárolták.
A gazdálkodáshoz természetesen hozzátartozott az állatok nevelése, gondozása, etetése is, hiszen azok is a család megélhetésének részét jelentették. Minden egyes termelési feladatnak súlya volt, valamennyit gonddal és figyelemmel kellett végezni. A népélet kemény, emberpróbáló létforma volt, amelyben a túléléstől a jómódig számtalan, sikeresebb vagy kevésbé sikeres stratégia vezethetett.
A parasztembernek nemcsak a saját erejével kellett jól gazdálkodnia, hanem a termelési körülményekkel is meg kellett küzdenie. A mindennapi teendőket ráadásul erősen befolyásolta az időjárás: annak szeszélyei, kiszámíthatatlansága sokszor egyetlen nap alatt átírhatták a gondosan felépített munkarendet. A mindenkori néphit szerint pedig ebbe a világba maga a Jóisten is beleszólt. Esővel, szárazsággal, termékenységgel vagy pusztulással jelezte jelenlétét, s az embernek tudomásul kellett vennie, hogy a munka eredménye nem mindig csak rajta múlik.
Vázlatrajzom nem is egy konkrét munkafolyamatot ábrázol, hanem magát a dolgosságot: a szakadatlan gürcölést, a bejáródott napi tevékenységeket, az újra és újra elvégzendő ismétlődő feladatokat. Azt a magatartást, amelyben az egyszerű parasztember a mindennapi helytállás során gondos, előrelátó és családját ellátó lénnyé nemesedik. S ha a lelkiismeretességre használhatjuk ezt a kissé szokatlan képet: szinte angyalszárnyakat növeszt. A kucsmás ember így válik a munka által nap mint nap: többé önmagánál.
50. A mesterségekről
Bukovinában az iparosok zöme nem székely magyar volt. Írott források tanúskodnak arról, hogy a tartomány különböző népekkel való benépesítése során az 1770-es években a telepítőbizottságok tudatosan törekedtek arra, hogy az új tartomány népessége sokféleségével a birodalom gazdasági érdekeit szolgálja. A vegyes telepítéseknek elsősorban gazdaságpolitikai okai voltak. Bukovina „előre megtervezett”, szászokkal, románokkal, székelyekkel, németekkel, örményekkel, zsidókkal, lengyelekkel (gurálokkal), huculokkal, lipovárokkal és más aprócska népcsoportokkal beültetett soknemzetiségű társadalma, nem egyszerűen etnikai tarkaságot jelentett. Elgondolásával a birodalom egy olyan munkaerő- és tudásbázist is létrehozott, amellyel népcsoportjainak különböző képességeit igyekezett hasznosítani.
Bukovina akkor még szűz területnek bizonyult, és hatalmas felszíni és altalaji kincsekkel rendelkezett, ezek kiaknázásához pedig képzett és megfelelően alkalmazható munkaerőre volt szükség. Az osztrák–magyar hatóságok ezért szükségből és megfontolt gazdasági érdekek alapján előszeretettel telepítettek különböző etnikumokat a gyéren lakott területekre.
Azzal számoltak, hogy egyes népcsoportokhoz bizonyos foglalkozások is jellegzetesen kapcsolódtak: a németek között közigazgatási tisztviselők, mesterek, bányászok és mezőgazdászok érkeztek; a szlovákok között fakitermelők, sóbányászok és üveggyártók voltak; a magyarok elsősorban földművesként és állattenyésztőként telepedtek meg. A lengyelek között bányászok és földművelők, a zsidók között ügyes kereskedők, uzsorások és bérlők, az örmények között pedig főként kereskedők voltak. A rutének napszámosként dolgoztak, míg a lipovánok és a huculok elsősorban pásztorként, favágóként és szállítóként keresték kenyerüket. Utóbbiak például Galíciából érkeztek, többnyire gazdasági okokból. Ott ugyanis évente 80–100 nap robot terhelte a paraszti lakosságot, míg Bukovinában mindössze 12–24 nap uradalmi (ingyen)munkát követeltek meg a lakosságtól. A különbség önmagában is jól érzékelteti, hogy vonzerőt jelenthetett számukra az új tartomány: a megélhetés reményét és a korábbinál kedvezőbb életfeltételek lehetőségét.
