Szerző: Benes László
Igen kedveltem az úgynevezett szabad hajóutakat, amikor nem hadi feladatra mentünk, hanem csupán, hogy úgy mondjam, egyszerűen utazgattunk. Ritka alkalmak voltak ezek, nemcsak azért, mert ha Olaszországban választások voltak, akkor nekünk mint csapásmérő egységnek hadi készültségben kellett lennünk arra az esetre, ha netalán a szomszédos országban Jugoszláviával ellenséges politikát folytató kormány kerülne hatalomra, ott pedig akkoriban – az ezerkilencszázhetvenes évek közepéről beszélünk – legalább negyedévenként új kormány alakult, hanem azért is, mivel igen sokba kerültek ezek az utak. Még most is a fülemben cseng a gépház parancsnokának megjegyzése: „Ez az út Šibeniktől Splitig annyi üzemanyagot fogyasztott el, mint egy Fityó* ára!”
Élmény volt ősszel látni a tengerpartot, amikor már a turisták zajos hadai hazatakarodtak, és a szigeteken mindenütt mosták a hordókat, hosszú zsinegekre fűzve szárították a tengeri angolnát, ráját, amit később a brodetbe főztek bele, majd átélni a havazás nélküli, eléggé lehangoló, szürke telet, amikor néha olyan erős bóra fújt, hogy még a kisebb köveket is magával sodorta.
Ám akkor, amikor a Dugi otok mentén hajóztunk felfelé az Adrián, éppen javában tombolt a nyár. Ilyenkor mi, a parancsnok, a gépház első tisztje, a kormányos, a két fedélzeti jelzőőr és jómagam mint a két légvédelmi ágyú kezelője, fentről a hajóhídról zavartalanul gyönyörködhettünk a szigettenger szépségeiben, és élvezhettük a tenger semmivel sem összehasonlítható sós illatát, míg a többiek lenn, az olajbűztől terhes, szűk gépházban rókáztak tengeribetegen, és csak akkor jöhettek fel a fedélzetre, amikor már kikötöttünk. Így magából az útból semmit sem láthattak.
Sok lakatlan sziget mellett hajóztunk el, amelyeken kísérteties látványt nyújtottak a szellemvárosok, ahol minden érintetlenül állt: a házak, a lépcsősorok; csak az emberek hiányoztak. Meg is kérdeztem a parancsnokunktól, aki, habár szegény dalmát szülők ivadéka, ám született úriember volt (tőle tanultam meg brodetet** főzni), hogy vajon hová tűnhettek a települések lakói. „Még az első világháború előtt kivándoroltak Amerikába” – szólt a lakonikus válasz.
Úti célunk a Dugi otok középső részén lévő Sali-helység volt. Amikor kikötöttünk, a többiek az ottani halfeldolgozó üzemet mentek meglátogatni, nekünk, ügyeleteseknek viszont a hajón kellett maradnunk. Ám késő délutánra, amikor kimenőt kaptunk, jómagam is szabad voltam.
A helyi riván addigra már afféle korzó alakult ki. Fiatalok sétálgattak fel s alá, akik között feltűnően sok hirtelenszőke, világoskék szemű – tehát még véletlenül sem a dinári rasszhoz tartozó – hajadon nyüzsgött. Természetesen turisták voltak, és tömegesen egy irányba igyekeztek: a parti sétány vége felé, ahol szabadtéri zenés rendezvény vette kezdetét. Már messziről hallatszottak az akkori diszkóslágerek, mint a Mamma Mia, a Sacramento vagy a Mississippi hangfoszlányai. Ezekre a számokra azután igazán lehetett ropni a gogót!
Diktum faktum, annyira megigéztek bennünket a skandináv fjordok nimfái, hogy rá sem hederítettünk a hajóról küldött szirénajelzésekre, amelyekkel a kimenő idejének lejártára figyelmeztettek bennünket. (Omnia vincit amor.) Nekem sem ez okozta a legnagyobb gondot, hanem az, hogy elfogyott a pénzem! Ezért visszamentem a hajóhoz, abban a reményben, hogy az ott maradt társaim valamelyikétől talán sikerül kölcsönkérnem némi pénzmagot. Előírás szerint lakott helyen a kikötött hajó előtt a parton géppisztolyos őrszem állt. Amikor meglátott, sietve hozzám lépett, és komoly arccal, halkan figyelmeztetett:
– Gyorsan tűnj el valamelyik hajólejáró nyíláson, és öltözz át, mert a tisztek éppen most indulnak begyűjteni a társaságot!
Nekem sem kellett több! Pontosan úgy cselekedtem, ahogyan bajtársam ajánlotta.
Mire a tisztek ellenőrzés végrehajtása végett végigvonultak a legénységi kajütön, addigra már a fehér ünneplőruhám a kis szekrényem mélyén lapult, jómagam pedig pizsamára vetkezve a priccsemen ültem, lefekvésre készülődve. Volt is nagy csodálkozás a tisztek körében, amikor az egyik legfegyelmezetlenebb matrózt látták egyedül visszatérve a kimenőről!
A többieket három hétre letiltották a kimenőről. Leírhatatlan volt az irigykedésük, amikor minden hét szerdáján és vasárnap délután csupán egyedül én készülődhettem a városba.
* Zastava 750 személygépkocsi.
** Az olasz brodetto halétel dalmát megfelelője.
