Az emberek többsége azt gondolja, a pékek munkája bizony nem könnyű, hisz korán kelnek, hőségben a kemence ontja a meleget, a lapát egyre nehezebb, de már azért a dagasztásnál ott a gép, modern technika és technológia is a rendelkezésükre áll. Ha egy kis pékség mellett elmennek – ami egyre kevesebb –, vagy a vásárokon látványpékséget hirdet a felirat, a friss kenyér illata vetekszik bármilyen finom étekkel.
Egy csodálatos asszonnyal hozott össze a jó sorsom és közös kedves közös ismerősünk, Barancsi Ágnes – akiről már olvashattak az érdeklődők, hisz ő többek között a Nők a Kamrában ötletgazdája – és még mi minden! Szóval vendégségbe mentünk innen az Alföldről át a Dunántúlra, messziről látva a Balaton kéklő csíkját, hogy eljussunk Nagykanizsáig.
Várt vendégek voltunk, terített asztal és barátságos mosoly, kedves szavak és előkészített fotók, tárgyak vártak bennünket.
Két napot végig beszélgettünk Csendesné Dolinay Margittal, aki bár a szülői akaratnak engedelmeskedve lett pék, de aztán annyira mestere lett ennek a szakmának, hogy a Magyar Pékek Fejedelmi Rendjének alapító tagjává vált, férjével együtt a Szabadtűzi Lovagrend elismert zászlóvivője. Persze amíg idáig eljutott, rengeteg munka, tanulás, kísérletezés, korai kelés, éjszakákon át való töprengés volt az ára. A hagyományos kézi dagasztás, kemencében sütés, a régi sütési módok tiszteletben tartása, hagyományőrzés végig elkísérte eddigi életútját. Ahogy csillog a szeme, keze a levegőben kíséri a több évtizedes munka megszokott ritmusát. Utazó látványpékségüket már várták éveken keresztül a vásárok, szakmai és bornapokon kígyózó sorok álltak türelmesen, hogy kisüljön az újabb finomság, amit még amúgy forrón, kézben hűtve ették egyre többen.
A vacsoracsillag is aludni tért, amikor elhamvadt az utolsó fahasáb, de aludni akkor sem tért, hisz már készülni kellett a következő napra.
A pékdíszmunka-készítés receptjei, rafinált díszítései, a színes levestészták elegáns megjelenési formái helyet kaptak szakcikkeiben, könyvéből és személyesen tőle a maiak is tanulhatnak, s tanulnak is.
A pihenést a tervezés jelentette, és több mint három évtizede megsütötte a magyar korona mását. Ennek a ténynek lesz még szerepe a cikkben, aminek eredetileg azt a címet szántam, hogy
A péklapáttól a koronáig,
gondoltam, erre mindenki felkapja a fejét.
Margit kreativitása, művészi fantáziája, tanulási és kísérletezési vágya nem ismer semmilyen korlátot. Amit eldönt, tűzön-vízen át megvalósítja, felkereste a legjobbakat, hogy tanulhasson szalmafonást, gyöngyfűzést, festést, megismerkedhessen a szobrászat alapjaival, újságíróképzésen vett részt, és még sorolhatnám. Oklevelek garmadája, kiállítások tucatjai, riportok dicsérik soha nem lankadó munkabírását és egyre színesedő tehetségének kibontakozását. A Csinga-hegyi Művész Műhely fáradhatatlan résztvevője, nincs az a kihívás, ami visszarettentené.
A királyi koronát elkészítette szalmafonatból, ahogy a képen látszik, gyönyörű.
Csak ő tudja, mennyi tervezés előzte meg, hogy ilyen legyen.
S idén augusztus 20-án a quilling Szent Korona (vékony papírcsíkokból csodát teremtve) a zalaegerszegi kertvárosi templomba került, minden odalátogató gyönyörűségére.
Nem győztük nézni a falat díszítő festményeket, kézbe vettük a meghívókat, a vastag albumokból szökni próbáló fényképek után kapkodtunk, miközben a konyhából friss almás lepény illata szállt.
A kis péklányból tehetsége, szorgalma, az akadályokkal bátor szembeszállása, tanulási vágya egy olyan művészt teremtett, akivel meg kell ismerkedni.
Ez a cikk a figyelem felhívására született, hisz Margit kacskaringós, regénybe illő élete és a mai napig tartó lelkesedése, tudásának átadása példaértékű lehet az elfásult, elszürkült világunkban, ahol a fényre, ízre, színre annyira szomjazik a lélek.
Köszönjük, Margit, a következő kiállításodon biztosan ott leszünk!
Nyitókép: Fotó: Salánki Anikó
