Ülök a számítógép előtt, olvasok, szobámba belép a feleségem, alighanem látja rajtam, valami olyan tartalomra akadtam, amely megváltoztatta pofaberendezésem zománcát. Pogácsát kínálna, frisset, forrót, sütőből gőzölgőt, töpörtyűset, vétkezzünk kicsinyég! Gyerekeinket várjuk, a kis unokát, nekik sül a kalács, nékem az illata jár csupán, diabéteszem parancsolja étrendemet, s abban pogácsa nincs, másmilyen kalács sincs, pedig itt van ínyemen oly soknak az íze, nagyanyám, anyám, anyósom, feleségem, menyem és nászasszonyom mindannyian gyúrták a különböző tésztákat, és lesték a csodát, mert bizony azt teremtettek. Most ez a töpörtyűs pogácsa is pompás, decis pohár szájával szaggatott, s kapok belőle egy egészet kóstolónak. Fölébred fiatalságom, hiszen ezt az ízt s ennek kialakulását magam próbálgatom immár ötvenkilenc éve. Beleharapok a pogácsába. Feleségem, akinek megszólítása a Zöldszemű Lánytól a Kedvesen, Anyán át a Mamáig tartott, lesi véleményem, én bólogatok, fújom a számból a forróságot, integetek, jó ám, Mama, ez az igazi! Ő mosolyog, én meg tudom, hiába integetek igazit, a mama az unokája véleményére kíváncsi igazán, a többi, pláne az enyém, csak mellékes, csak megerősítő, megalapozza azt a tudatot, amely a Mama szívében már a liszt szitálásakor elkezdődött, megerősödött a dagasztáskor, bizonyossá vált a sütés menetében, mert leste ám az alkotó, hogyan pirul keze munkája a sütőben! Én meg itt vagyok, első megmondó, akinek vétkeznie kell a véleményezése miatt, és bólogatok, nagy nehezen ki is nyögöm, jajdejó!
Hiába dicsérem két áldott kezének teremtését, csak meg kell mondjam, mi tette diétás színezetűvé a képemet, mit olvastam.
– Furcsát, Mama! Szörföztem a számítógépen, és ráakadtam valamire!
És fölolvasok neki egy rég megjelent szöveget. Véletlenül akadtam rá. A 2011. július 3-án Belgrádban megjelent Politika című napilap Magazin rovatában föllelhető feljtonból (tárca), melynek címe Velika banatska gospoda (Nagy bánsági uraságok), viszont leginkább csak Bogdan Dunđerskiről szól, akit igazi dél-bácskai nábobként ismerünk, ám Bánságban is volt több ezer holdja, de mi ez a bácskai domíniumhoz képest? No, nem ez veri ki nálam a biztosítékot, hanem Bogdan úr három nagy bánatát említi a tárca. A három közül a harmadik a fájó, mert hatalmas birodalmából az 1919-es földosztáskor az óbecsei és a szenttamási földekből, amelyet ő apjától, Aleksandartól örökölt, lecsípett a hatalom 2600 holdat, amelyet a magyar betelepülőknek osztottak ki. (Oduzimanje delova imanja 2600 jutara prvoklasne starobečejske i srbobranske zemlje, koju je Bogdan nasledio od oca Aleksandra, prvo za vreme agrarne reforme 1919. [zemlja je ustupana mađarskim doseljenicima], zatim i u doba nacionalizacije posle Drugog svetskog rata.)
Mi? Micsoda? Ezen a tájon 1919-ben lettek volna magyar betelepülők? És kik is osztották volna nekik a földeket?
– Nyugodjál le, Tata, ez már nem a mi dolgunk! – szól rám főnököm, az asszony, és megszelídítésemre kapok még egy töpörtyűs pogácsát. Érzem, szeretnek engem!
– Tudom én, Mama, hogy ez nem az én dolgom, de azt ne mondd, hogy nem a miénk! Azért rakjuk már helyre a dolgokat!
– Miféle dolgokat?
– Például a földosztást. Az agárreformot.
– No, pont neked kell ezt elvégezned? És éppen most?
– Nekem aztán nem! De a csúsztatóknak vagy a slendriánoknak, a simliseknek bizony szólni kell!
– És azt mondod, hogy a Dunđerski-birtokból 1919-ben nem osztottak?
– Hát akkor gyanúsan…
– Aztán mikor?
– Amikor a dobrovoljácokat a Délvidékre telepítették. Kicsit később volt ez a nemzeti aktus. A hatalom azért az ilyesmivel megvárta a trianoni döntést.
– Magyar nagygazdáktól vették el a földet, azt osztották a dobrovoljácoknak!
– Magyar nagygazdáktól? Mondj egyet is!
És nem tud. Hallgat az én oldalbordám, no, látod, szólok, nincsenek igazi magyar nagygazdák.
– Bácska déli része a Dunđerskiaké, a középső része a bajsai Vojnichoké. Ez a két nábob család élt a mi elődeink közelében.
– Zentán?
– Egy sincs. Ott is a Barjaktarovićok, a Đorđevićek, a Cucinok, a Lolinok a nagygazdák, az ezerholdasok, ők nem nábobok, de a tiszti otthon, ahol annyit táncoltunk fiatal korunkban, az Lolin-palota volt 1946-ig. Vissza is követelte a család!
– Igazuk is van!
– No, a nábobok hiányoztak a mi kies városunkból. Ezért volt viszonylag kevés Zentán a dobrovoljác. Főleg a hivatalok lettek az övék.
– Akkor meg miért dühöngsz?
– Kénytelen vagyok kibújni a bőrömből! Olyan hibát vétett a szerző is, meg a szerkesztő is, hogy röhögni kezd rajtuk a nagy szamárfej!
– Milyen hibát?
– 1919-ben nem volt semmilyen földosztás.
Feleségem rám legyint, kimegy a szobámból, több töpörtyűs pogácsát nem kapok. Pedig tudnék még mesélni, a fölemlegetett nábobról, a nőfalóról, aki a summáslányokat meztelen fürdette a medencéjében, és dupla napszámot fizetett nekik ezért. Ám ha kedve kerekedett, és baksága ágaskodóban volt, kiintett egy szűz Dianát a vízből, és kedvét lelte benne. Ha gyereket fogott volna aktusukból a lányka, bőkezű apanázst küldött a keresztelőre, sokszor vőlegényfogásban is segédkezett, így a lazább erkölcsű lányok félelem nélkül, szívesen mártózgattak az óbecsei kastély hűs vizében. Dupla napszámért. Megesett aztán az is, mesélik, hogy az újvidéki kirándulások során Minić úr szállodájának kávézójában Antonijević, az aranyműves multimilliomos rákérdezett:
– Mondd, Bogdan úr, te tényleg kártalanítod a zabigyerekeidet?
– Könnyű legyen az álmom, tényleg.
– Ám azt mesélik újabban mifelénk, hogy egy ravasz magyar napszámos betért hozzád követelőzni, mert rövidülni kezdett a lányának a kötőmadzagja.
– Hát ez könnyen lehet.
– Csakhogy azt is mondják, nem is te voltál a nemző atya, barátom, hanem valami parádés kocsisod.
– Az is meglehet.
– És te fizettél?
– Antonijević úr! A te aranyműves világodban nem csöppen el a megmunkálandó aranyból?
– Elcsöppen.
– Nohát! Legalább azt a pénzt nem kártyáztam el!
– De magyar gyerek lesz…
– Zabigyerekeim mind magyarok, szaporodjon csak a fajtájuk! Kell a szolga, és kell a szép lány!
Sorolhatnám a rengeteg emlékezetet, adomát Bogdan úrról, akit nem utáltak a magyarok, de bizony megbüntettek a szerbek, igaz, szőrmentén bántak vele, mert mégiscsak az ő kutyájuk kölyke volt. Nagy bűne volt a nábobnak az, hogy 1910 és 1918 között a magyar parlament felsőházának tagja volt, és abban az időben nem írta alá sehova nevét Szent Cirill betűivel, s amely Tisztelt Házat újabban szlovák forrásokat tanulmányozva a szerb közírók is ugarski parlamentnek neveznek, pedig magyar volt az, akárhogy is keresztelgessék. Bizony elvettek tőle 2600 holdat! Bácskában a csángó betelepülőknek osztotta ki a visszacsatoló magyar hatalom 1941-ben. Közülük azonban néhány év múlva többen az életükkel fizették meg azt a néhány holdat, amit Horthy adományozott nekik, mert a partizánhatalom szerint fasisztákká lettek, pedig, szegények csak földönfutók voltak. Bogdan úr megérte ezt a második földosztást is, hiszen 1943-ban szenderült jobblétre, ám akkor már nem fürdöttek magyar lányok medencéjében, mert, ahogy a költő mondja, hja, az idő lejár! A kommunista elkobzás már nem búsította a nábobot, mert odaföntről azért mégis minden szebbnek látszik.
Bogdan úr jóféle bácskai földdel fizetett egyetlen szerelméért is, Mara Dinjaškiért, akit a férjétől megszöktetett, mint a betyárok, lóháton lopta el a gyönyörű szép menyecskét, hiszen a béküléskor szabályosan megvette a férjétől, egy szegény kovácstól, földért, s az 1923-ban a kastély mellett fölépült, Szent Györgyről elnevezett kápolna oltárképén a Szűzanya alakjában az ellopott menyecskét örökítette meg Uroš Predić, a neves bácskai szerb festő. Nábobunk valami miatt soha nem vehette el szerelmét, aki a karjai között távozott a másvilágra, mert valahogy szabálytalanul alakultak a dolgok. Alighanem vallási okok és egyházi hatalmasok tiltottak ez ügyben, ám szerelmet ők sem szüntethettek meg, csak szomorúságot okozhattak. Mara, szegény, eltűrte a medencében a magyar summáslányokból reinkarnálódott sellők virgonc viháncolását, sok katolikus kisdednek keresztanyja is lett, de, nagy bánatára, ő nem tudta szerelmét gyermekkel megajándékozni. Ez talán az Úristen büntetése volt.
– Abbahagyod a pötyögést? – kérdi feleségem.
– Miért?
– Mindjárt megérkeznek legkedvesebbjeink!
Erre a szóra abba kell hagyni mindent, hiábavalóság lenne tovább szőni a szöveget, pedig most mondtam volna el, hogy a vérmes újságíróink, ha napjainkban jelent volna meg az általam fölemlített alkotás azzal a szarvashibával, amelyre rábukkantam, azonnal hangzatos jegyzeteket kreálnának, mert e Politika-béli szöveg margójára éppen jól illene egy harcias, keretes szöveg. Kulcsszava lenne: ki is kapott földet az 1919-es földosztáskor? Hány magyar alattvalónak adományozott termőföldet a két világháború közötti délszláv hatalom? És szubjektív álláspontjából kifejtené a bősz szerző látásmódját, véleményét és észrevételeit az ilyen csúsztatott szöveggel kapcsolatosan.
Én a feljtonra (amely a francia feuilleton szóból ered, és könnyed hangvételű írás) egy tárcanovellával reagáltam, csak azt nem tudom, munkám eleget tesz-e a tárca igazi ismérveinek és valóságos műfaji követelményeinek. A Nagykönyv szerint, ugye, elengedhetetlen az aktuális téma (Van szövegemben egy fikarcnyi aktualitás is?), a könnyed hangvétel (Ez talán mégis megvan…), megkötése nincs, szólhat az élet bármely területéről (Ez is megvan itt-ott.), az olvasó szórakoztatása (Igyekeztem, igyekeztem…), társadalmi-politikai változás bemutatása (Mea culpa, mea maxima culpa!), ideológiai és szociális kérdések (Hamut szórok árva fejemre!), tapasztalatok (Még mindig a hamu! Sose lesz már vége?).
Odalent, az udvaron, hallom, leállítanak egy autót.
Továbbra semmi bajom a világgal!
Abbahagyok mindent, rohanok az unokámhoz, Péterhez.
Nyitókép: Vincent van Gogh
