Sokszínű művészeti univerzum

Az idei Múzeumok éjszakája óta látogatható a szegedi Móra Ferenc Múzeum legújabb tárlata, amelyet az előzetes bejelentések alapján nagy várakozás előzött meg, hiszen a világ egyik legismertebb képzőművészéhez, Pablo Picassóhoz kötődik.

A múzeumépület felé igyekvőket ne tántorítsa el, hogy A titokzatos jégkorszak elnevezésű, korábbi kiállítás emblematikus figurája, az élethű gyapjas mamut még mindig a bejárat felett trónol, és bánatosan tülkölve fogadja a látogatókat. Nem történt tévedés, a jégkori ember életéhez kapcsolódó kiállítás még mindig megtekinthető a múzeum emeletén – ehhez tartozik az óriásmamut szimpatikus figurája –, ám a földszinti kiállítótermekben az ősállatok helyét immár a képzőművészet vette át.

„Drága barátom, Picasso – A magyarok és a festőlegenda” címmel nyílt meg ugyanis itt az az időszaki kiállítás, amelyen Pablo Picasso munkássága mellett kiemelt szerepet kapnak olyan magyar alkotók is, akik hatottak Picasso művészetére, vagy akár személyes kapcsolatban álltak vele. Lényegében ez a kettősség adja e kiállítás különlegességét, hiszen amellett, hogy betekintést enged a neves spanyol képzőművész életébe és munkásságába, felvonultatja azon magyar fotósok, festők és szobrászok egész sorát, akik Picasso alkotói köréhez tartoztak Párizsban, illetve szakmai-baráti kapcsolatban álltak vele. Az ő munkáik megtekintése révén némileg új aspektusból szemlélhetjük Picasso életét és alkotásait.

A kiállítótérbe vezető folyosó falán terebélyes idővonal mutatja, honnan indult és hogyan alakult Pablo Picasso karrierje, a magánéletében mikor mely hölgyek játszottak kiemelt szerepet, sőt azt is feltüntették, hogyan követték egymást a festő nagy korszakai, és mikor mely magyar művészekkel került ismeretségbe, illetve munkakapcsolatba kilenc évtizedet felölelő élete során. Születési helyétől, a spanyolországi Málagából indul ez az út 1881-ben, majd Barcelonán és Párizson, későbbi kedves tartózkodási helyein át, Spanyolország gyakori érintésével a dél-franciaországi Mougins-ig vezet, ahol 1973-ban, 91 esztendősen tette le az ecsetet, és hunyta le végleg szemét a kubizmus egyik neves megteremtője. Ez az idővonal segíti a látogatókat az életműben való könnyebb eligazodásban, így a kiállítótermekbe lépve már valóban átadhatja magát mindenki a műalkotások élvezetének.

Kedvesek végtelen sora

A tárlat két nagyobb egységből áll. Az elsőben magával Picassóval ismerkedhetünk meg, munkáin keresztül. A kiállítási terembe lépve diszkrét homály fogad, amelyben szigetszerűen helyezkednek el az életmű fontos állomásai. Tompa fény világítja meg a falakat, amelyekről visszaköszönnek a művész feleségei, múzsái, élettársai olyképpen, ahogyan követték egymást az évek során, és ahogyan megjelentek a mester festményein. Eva, Olga, Marie-Thérése, Dora, Françoise és Jacqueline – csupa tehetséges és vonzó asszony, akik nem tudtak ellenállni Picasso lehengerlő személyiségének, majd hasonló sorsa jutva: megcsalva és mellőzve tűntek el később a férfi életéből. Kiről kerekded idomokat, kiről komor arcélet, kiről könnyes szemeket és szomorkás hangulatot, kiről pedig vibráló vidámságot őriztek meg a róluk készült Picasso-portrék, melyek közül A síró nő és Dora Maar portréja számomra a legjellegzetesebbek, hiszen egyikük a szenvedés megrázó ábrázolása, másikuk pedig egy jellegzetes, több nézőpontot ötvöző, életvidám kép, amelyről lerí Dora öntudatos személyisége.

E terem másik izgalmas szigetén fotók sorjáznak, amelyekről Picasso köszön vissza. Ezek a magyar származású Robert Capa, azaz Friedmann Endre fényképei, amelyek részben Picasso párizsi műtermében, részben pedig a francia Riviérán készültek. Portrékról és életképekről van szó, amelyek hétköznapi helyzetekben örökítették meg a művészt és családját. A neves magyar fotográfusok közül azonban nemcsak Capával ápolt Picasso jó viszonyt, hanem Brassaïval, azaz Halász Gyulával is, aki többször is fotózta a nagy mestert, és gyakorta kezdte a neki írt leveleit ekképpen: „Drága barátom, Picasso!” Tőle kölcsönözték tehát a tárlat címét a készítők.

A sötétség sajátos ábrázolása

A fotók mellett megtekinthetők Picasso kerámiamunkái is, nevezetesen nyolc összetartozó tányér, amelyeket nagy szenvedélyének, a bikaviadaloknak szentelt. E viadalok jellegzetes jelenetei láthatók a tányérokon, formaviláguk az antik görög vázák figurális ábrázolásával mutat némi rokonságot. Picasso bevallottan rajongott a bikaviadalokért, úgy tartotta, hogy egy ideális vasárnap három fő programpontból áll – reggeli miséből, délutáni bikaviadalból és esti kicsapongásokból, s úgy vélte: az sem baj, ha közülük az első és az utolsó el is marad, de az arénák hangulatáról nehezen mondott le.

A bika motívuma képeinek is visszatérő eleme, például freskószerű olajfestményének, a Guernicának is, amely talán az egyik legismertebb műve, s eredetiben a madridi Reina Sofia Múzeumban tekinthető meg. Mivel nem lehet kölcsönözni, így a szegedi múzeum helyettesítő megoldást választott – mérethű reprodukció formájában állította ki a többméteres festményt. Úgy hat a félhomályos térben a vörösre festett falon az ikonikus fekete-fehér alkotás, akár egy mozivásznon valami komor, régi film állóképe, amely a háború borzalmairól mesél az ábrák nyelvén.

Picasso célja a festmény elkészítésével az volt, hogy felhívja a világ figyelmét a spanyol polgárháború idején lebombázott település, Guernica végzetére. A kép szenvedő embereket és állatokat, valamint az erőszak és a káosz közepette lerombolt épületeket ábrázol, bemutatva, hogy az áldozatok főként ártatlan civilek voltak. A mű a háborúellenesség szimbólumává vált, egyszerre örökíti meg a háború borzalmait és a béke iránti vágyat. A festményt világszerte bemutatták rengeteg múzeumban, aminek köszönhetően széles körben ismertté vált, és e körút során kapott fokozott nemzetközi visszhangot a spanyol polgárháború is. A kép legjelentősebb alakjai egy bika és egy ló, amelyekről maga Picasso így vélekedett: „A bika nem a fasizmus, hanem a brutalitás és sötétség, a ló pedig a népet képviseli.”

Folytonosan pergő életmozi

E kiállítási egység újdonsága az úgynevezett immerzív tér, amelyhez hasonló még nem szerepelt a Móra-múzeum kínálatában. Ez lényegében egy „bevonó és körülölelő” kiállítás, amelyben nagy teljesítményű projektorokkal falakra vetítik a kiállítás képeit. A látogató ezen terembe lépve helyet foglalhat a tér számos pontján elhelyezett ülőalkalmatosságok valamelyikén, majd átadhatja magát a rendhagyó látványnak, amelyet az elülső és a két oldalsó falra vetített izgalmas háttér és a dinamikus képanyag váltakozása kelt. Mintha egy Picasso-életmozi peregne előttünk, amelyben maga a művész fiktív, narráló magyar hangja kalauzol végig bennünket a kezdetektől a végállomásig. Megjelennek itt a pályakezdő művészpalánta ígéretes alkotásai, majd a kék és a rózsaszín korszak jellegzetes képei, ahogyan a kubista hatású festményei is.

Láthatjuk, hogy Picasso soha nem ragadt meg egyetlen stílusnál, élete végéig fáradhatatlanul festett, rajzolt, szobrokat és kerámiákat készített, sőt grafikával is foglalkozott. Gyakran változtatta és alakította át korábbi művészi megoldásait. Munkáiban a szürrealizmus és más modern művészeti irányzatok hatása is megjelent. Miként az önéletrajzi jellegű összekötő szövegből kiviláglik, nem foglalkoztatták különösebben a korábbi képei, annál inkább azok, amelyeket még nem festett meg.

Folytonos kísérletező volt, aki a valóságot nem egyszerűen lemásolta, hanem átalakította, feldarabolta és újraértelmezte. Ezáltal fejlesztette ki jellegzetes szerkesztési módszerét, minek során az ábrázoltakat több perspektívából örökítette meg egyszerre. Bevallása szerint rengeteg munkájába került, mire megtanult úgy festeni, ahogyan csak egy gyerek láthatja a világot, mindent a végletekig leegyszerűsítve és felszabdalva. „Ha egy lovat festek, a képen valószínűleg nem tűnik majd fel egyetlen ló sem, de az állatra jellemző vadság bizonyosan rajta lesz a képen” – vallotta.

Terebélyes művészeti holdudvar

Amennyiben a vetítés végeztével úgy érezzük, hogy a Picasso-univerzum részévé válva közelebb kerültünk a művész személyiségéhez és művészetéhez is, ideje továbbállni, hiszen mindössze pár lépésnyire található a tárlat másik nagyobb egysége, amelyet a spanyol festőlegendával szakmai kapcsolatban álló magyarországi alkotóknak szenteltek a szervezők.

Mivel Pablo Picasso magyar művészekkel való kapcsolata meglehetősen kiterjedt volt, elsősorban a párizsi avantgárd művészeti élet révén, aligha meglepő, hogy jelen tárlaton csaknem negyven magyar festő, grafikus, köztük két szegedi származású szobrász alkotásai is láthatók. Mindannyian valami módon kötődtek Picassóhoz.

Czóbel Bélával például nemcsak ismerték egymást, hanem baráti-kollegiális kapcsolatban álltak, volt közös kiállításuk is. Különösen érdekes adat, hogy 1955-ben Czóbel Béla és felesége, Modok Mária Picasso antíbiai műtermében jártak, erről fotó is tanúskodik a kiállításon. Tihanyi Lajost szintén érdemes megemlíteni, hiszen Picasso és Tihanyi neve a magyar–francia avantgárd kapcsolatrendszerében együtt jelenik meg.

Kmetty János pedig párizsi tanulmányútjai során közvetlenül tanulmányozta Picasso műveit, és a kubizmus egyik első magyar képviselőjeként tért haza. Nála tehát a Picasso-kapcsolat elsősorban művészi hatásként és szakmai tanulmányként dokumentálható. Aztán kiemelendő Szalay Lajos grafikus is, akivel Picasso munkakapcsolatban állt. A nagy festő a 20. század legnagyobb grafikusának, valamint a vonalak matadorjának nevezte Szalayt, akinek több alkotása is megtekinthető a kiállításon.

Rajtuk kívül más jelentős magyar képzőművészek is e csoportba tartoznak, például Aba-Novák Vilmos, Csontváry Kosztka Tivadar, Márffy Ödön vagy Perlrott Csaba Vilmos, aki Párizsban dolgozott, ahol Cézanne és a francia avantgárd mellett a kubizmus is hatott rá. Picasso környezetével és művészetével szakmai szinten is kapcsolatba került. Az említett művészek kiállított alkotási zömében magyar múzeumokból kerültek a tárlat idejére Szegedre, ahogyan Picasso kiállított műveivel is hasonló a helyzet. A spanyol művész csaknem harminc eredeti alkotása magyarországi közgyűjteményekből, magángyűjtőktől, illetve külföldről érkezett a Móra Ferenc Múzeumba.

A „Drága barátom, Picasso – A magyarok és a festőlegenda” című kiállításon a hangsúly tehát részben a világ egyik legismertebb képzőművészén, részben pedig azon a közel negyven magyar művészen van, akik alkotói és baráti kapcsolatban álltak az élete meghatározó éveit Párizsban töltő spanyol festővel. Munkáik tanúskodnak róla, hogy kortársakként hatott rájuk Picasso és körének művészetfelfogása, ez a hatás azonban kétirányú volt. Elgondolkodtatták, inspirálták és időnként támogatták is egymást, a maguk területén mindannyian maradandót hozva létre. Minderről bárki meggyőződhet, aki betér a szegedi Móra Ferenc Múzeumba, ahol e tárlat 2027. január 10-ig látogatható.