A nyárutó már csak ilyen: konokul a közelgő változással szembesít bennünket. Különös ereje van ilyenkor a természetnek, melynek pillanatnyi állapotaiban hajlamosak vagyunk minduntalan jeleket látni. Ám ha az őshonos fák, a lombhullató erdők óvatos állatai és a legelőkön augusztus végére még életben maradni képes egyszikűek jeleznek is valamit különös, kiismerhetetlen kommunikációs csatornáikon, biztosak lehetünk benne, hogy az üzenet nem felénk irányul. Ezek a felismerni vélt jelek, vagyis az azokból kiolvasott jelentések sokkal többet mondanak el rólunk, a mi világunkról, mint a nem emberi létezők természetéről. De mégis! Mégis micsoda nagyképűségre vall, hogy mi, emberek minduntalan csak magunk felől, saját egyedülálló intellektusunkból kiindulva akarunk a bennünket körülvevő világról beszélni. Miért ne lehetne megismerhetetlenségében is mértékünk mondjuk az egyszerű szépségű, szomjazó sziki mézpázsit vagy épp a jámbor, méltóságteljes magas kőris, melynek gyökérfejlődése még a most következő őszi hónapokban is intenzív marad? Van-e jogunk hozzá, hogy a beszédképesség vagy a gondolkodás okán előbbre valónak tételezzük magunkat a földi létezésben?
Különös időben élünk ezen a bolygón. Az egyetlenen, amely jelenlegi ismereteink szerint lehetővé teszi számunkra, hogy az élet mibenlétéről gondolkodhassunk. Nem lehetnek illúziónk afelől, hogy az előttünk itt élők is tapasztaltak már meg súlyos válságokat, mégis nehéz felfogni, feldolgozni azt, hogy belátható időn belül, minden bizonnyal még a saját életünk során átalakul minden, amit megszoktunk, ami kényelmessé vált, amit magunkhoz tudtunk idomítani, vagy épp ki tudunk használni vállaltan önös vagy nemesnek vélt céljaink érdekében. Szeretjük azt gondolni, hogy amit teszünk, az a fejlődésünket szolgálja; a kultúránk, a közösségünk, a környezetünk fejlődését. Hiszen végtelenül nehéz volna elfogadni azt, hogy tetteink és szavaink nem számítanak. Hogy bárhogy is cselekszünk, mégiscsak egy olyan befejezés felé hanyatlunk megállíthatatlanul, ami felett nincs – még nekünk sem lehet – hatalmunk. Mit tehetünk mégis? Mit lehetséges tenni egy olyan környezetben, ami mostohává és ellenségessé vált? Amiben már nem működnek a régi rutinok és megszokások. Elég rátermettek vagyunk-e ahhoz, hogy újratanuljuk életünk alapvető dolgait? Hogy újratanuljunk élni? Hogy ameddig csak lehet, még megmaradhassunk.
Vajon mi lesz kútjainkkal, ha a talaj felszínközeli tartományaiból, a föld kapillárisain keresztül elszökik az édesvíz a mélyebb rétegekbe, ahonnan – bár jelenlétében biztosak lehetünk – már csak komoly erőfeszítések árán hozhatjuk fel azt? Vajon lehet-e a víz csak kevesek kiváltsága? Ha folyóink vízhozama nem lesz már elég magas, hogy életben tartsanak bennünket, vajon fakadhatnak-e új forrásaink? Most talán az volna a dolgunk, hogy ezekben a szélsőséges időkben, a változások és válságok közepette felmérjük, hová is jutottunk. Hogy kutatásokat folytassunk, hogy új dolgokat tanuljunk meg önmagunkról, vagy épp visszaszerezzük azokat a tudásformákat, melyeknek korábbi generációink még birtokában voltak. Fel kell mérnünk a vízigényeinket! Számba kell vennünk a szomjazókat! Talán ez itt az utolsó lehetőségek egyike.
Magunkhoz rontottuk ezt a bolygót? Kétségtelen. De vajon sikerülhet-e olyanná alakítanunk szűk és egyre szűkülő környezetünket ebben az ijesztő, de talán még visszafordítható romlásban, hogy élhető maradhasson? Hogy ne kelljen máshová menekülnünk ivóvíz reményében? Az elmúlt évek során elveszítettük a nyári zöldek árnyalatait, de helyettük olyan tónusuk tűntek fel, melyek idővel hasonlóan otthonossá válhatnak. Rajtunk áll, sikerül-e elfogadnunk ezt az új világot. Sikerül-e megtanulnunk élni e megváltozott közeg adta lehetőségekkel. Eljött az idő, hogy mérlegeljünk, hogy mit lehet s mit kötelességünk átmenteni utódaink nemzedékei számára, és mit érdemes örökre magunk mögött hagyni. Mert az utánunk jövők már itt vannak. De hogy hol, milyen környezetben fognak felnőni, az most még rajtunk múlik.
* Elhangzott szeptember 3-án Magyarkanizsán a 74. Kanizsai Írótábor megnyitóján
