Gyerekként sose értettem a fölhajtást a pedagógusok körül. Ha megnyerek egy versenyt, miért kap dicséretet a tanárom? Örök rejtély. Hogyan gondolják a tinimagazinok szerzői, hogy ha bajban vagyok, forduljak bizalommal egy tanáromhoz? Ki tudja...? Egy jó pedagógus alapjaiban határozhatja meg az életem alakulását? Na persze! Ma már persze nemcsak tudom, hanem visszatekintve látom is, hogy a pedagógusok óriási hatással lehetnek a diákjaik életére. Még akkor is, ha diákként nehéz elképzelni, hogy ez így van.
A jó pedagógus mentsvár lehet egy érzelmileg felkavaró, bizonytalan időszakban. Egy-egy jól megválasztott kérdés, egy jól időzített mosoly vagy néhány kedves szó, a diákokra hangolt humor még évtizedek múltán is kellemes érzéseket ébreszthet bennünk. Egy kellő lelkesedéssel bemutatott tananyag újraírhatja a továbbtanulási terveket, de legalábbis kiszélesítheti az érdeklődési kört. Az izgalmas magyarázatok a jól feltett kérdésekkel együtt formálják a gondolkodást, a megértést, a kreativitást, sőt még az értékrendet is. Nem kérdés, hogy szükség van a jó pedagógusokra; azokra, akik nem pusztán okítani akarják a rájuk bízott gyerekeket, hanem őszintén kedvelik őket, érdeklődnek irántuk, és segíteni szeretnék őket abban, hogy önmaguk legjobb verziójává váljanak.
Tudjuk és tapasztaljuk, hogy a valóságban nem minden pedagógus ugorja meg ezt a mércét. Van viszont a bölcsődei nevelő, aki délután azzal fogad, hogy ma semmi jót nem tud elmondani a kétéves gyerekről. Van a tanító néni, aki szabadon értelmezi a leíró osztályzás fogalmát, és ugyanúgy elért pontszám alapján értékeli az elsősöket, mint a nagyobbakat, csak éppen hármas meg ötös helyett három meg négyszirmú virágot firkant a tudásfelmérőre. Van tanár, aki harminc éve ugyanazt és ugyanúgy tanítja, és a monoton előadásmódjától már ő maga is elálmosodik, nemhogy a hátsó padban ülő kamaszgyerekek. Van, aki látványosan kivételezik a kedvenc diákjaival, van, aki kiabálással, csapkodással igyekszik fegyelmet tartani az osztályteremben, van, akinek a megszégyenítés egy bevett nevelési eszköze. Eközben szigorúnak mondjuk a bántalmazó tanárt, és jó pedagógusnak hívjuk azt, aki nem bántja a rá bízott gyerekeket és fiatalokat. Mintha ez valamiféle csodálatra méltó teljesítmény lenne, nem pedig az elvárt minimum. Ha hősként ünnepeljük a tanárt pusztán azért, mert nem alázza meg a tanulókat, ha azok hibáznak, akkor mi marad azoknak, akik tényleg szívüket-lelküket kiteszik a diákjaikért?
Nem könnyű persze a tanároknak se. Túlterheltek, alulfizetettek, nincsenek megfelelő eszközeik a mai diákok figyelmének lekötésére, a fegyelmezésre, a tanításra, a nevelésre. Ráadásul ők is csak emberek, saját gondokkal és örömökkel. Ha elfáradnak, nem vehetnek ki három hét szabadságot, mert épp nincs nyári szünet. A munkát nem tudják letenni az iskola kapujában, mert egy diák bizalmasan megosztott nehézsége nem egy bőrönd, amit bárhol ott lehet hagyni. Nekik is vannak gyerekeik, ők is igyekeznek az élet számos területén helytállni, és tőlük sem várhatjuk el, hogy sose hibázzanak. De az emberi nehézségek megértése nem jelenti azt, hogy minden pedagógiai gyakorlat elfogadható.
Minden tanártól elvárhatjuk, hogy tegyék meg a tőlük telhető legtöbbet, és figyeljenek oda a diákjaikra. Ne csak arra, hogy kinek nem készült el a házi feladata, hogy kinek mennyire sikerült megtanulnia a verset, hogy ki számára nem volt elég érthető az órai magyarázat, hanem arra is, hogy ki az, aki rendszeresen éhesen érkezik az iskolába, aki minden szünetet egyedül tölt, aki kisírt szemekkel jelenik meg órán, vagy akinek a teljesítménye hirtelen látványosan megváltozik.
Mondhatnánk, hogy ez az osztályfőnök dolga, és nem azé a szaktanáré, aki hetente csak egy-két alkalommal találkozik a gyerekekkel, mégis azt javaslom, ne mondjunk ilyet. A diákokra odafigyelni igenis minden tanárnak kötelessége.
Óriási szerencse, hogy minden nehézség ellenére sok elhivatott szakemberrel találkozhatunk az oktatás területén is. Olyannal, aki számára a tanítás nem csupán kötelesség, hanem lehetőség is. Olyannal, aki élménnyé teszi a tanulást, aki akkora lelkesedéssel magyarázza a másodfokú egyenleteket, az ázsiai sztyeppéket vagy a nyugatos írók korszakát, hogy még a legközömbösebb diákban is föllángol az érdeklődés csírája. Vannak pedagógusaink, akiket érdekelnek a diákjaik, akik félreteszik a tananyagot, ha úgy látják, hogy pillanatnyilag a lelkek megnyugtatása a fontosabb, és akikkel meg lehet beszélni, ha valami nem sikerült vagy nem úgy sikerült.
A jó pedagógus nemcsak történelmet, biológiát vagy matematikát tanít, hanem a saját viselkedésével mutat példát. Ha igazságosan bánik a diákokkal, azzal megmutatja, hogy az igazságosság fontos érték, ha bocsánatot kér, azzal felelősségvállalásra nevel, ha meghallgatja a diákok személyes problémáit, azzal megmutatja, mennyire fontos odafigyelnünk egymásra. Ők lesznek azok a tanárok, akikre évtizedek múltán is emlékszünk majd, és nem azért, mert mennyire jól megtanultuk nála az igeidőket, hanem mert még mindig pontosan tudjuk, hogyan éreztük magunkat, amikor belépett az osztályba, emlékszünk, mennyire jólesett, hogy észrevett minket, hogy számított ránk, hogy hitt bennünk. Szerencsés az, akinek több is jut a valóban jó pedagógusokból.
Amikor reggel beadjuk a gyereket az iskola kapuján, tudnunk kell, hogy jó helyen van: hogy tanulhat, játszhat, barátkozhat, szerethet, konfliktusokat oldhat meg, és jól érezheti magát azok körében, akik körülveszik. Éppen ezért a pedagógus munkáját nem mérhetjük pusztán azzal, hogy sikerült-e leadnia az aznapi anyagot. Az adatokat és a száraz tényeket néhány évtized távlatából úgysem fogjuk tudni felidézni, egy-egy mondat vagy gesztus ellenben még akkor is velünk maradhat, ha a pedagógus nem is tudja, mekkora jelentősége volt annak, hogy abban a számunkra meghatározó pillanatban nem a diákot, hanem az embert látta bennünk.
Nyitókép: Dávid Csilla felvétele
