Zavarba ejtő azonosság és sóvárgás
Sándor Zoltán Emese című regénye olyan mértékben tükrözi azt a világszemléletet, amely a sajátom (és már az olvasása előtt is az volt), hogy nemhogy objektívnek szánt értekezést nem tudok írni róla, de a magam irodalmi ambíciói is megriadnak: ha valaki mindezt már megírta, mire kellhetek még én? Olvasása közben olyan mértékben önmagamra ismertem, a regény beszélőjével ugyanolyan lényegűen az örökkévalóból kiinduló módon igyekszem én magam is mindent értelmezni, hogy némely részeknél kétségesnek tűnt számomra az is, hogy a könyv és én két, egymástól független és körülhatárolható létezőként álljuk meg a helyünket a környező világban. S ebben az egyébként is, egyénileg is érzékelt érintettségből maga a szöveg nem hogy kimosakodni engedett volna, sokkal inkább magába édesgetett: az önmagamra való spontán rákérdezés többszöröződött, később hatványozódott e regényfolyamba elmerülve. Aki azonban elveszíti életét, megtalálja azt, mint ahogyan ezt már gyakorta hallottuk. Vigyázzon az olvasó, ha az Emesét a kezében tartja. Nagy az esély, hogy a mű olyannyira beszippant és a magáévá tesz, hogy sokszor még annyira sem tudod, ki vagy valójában, mint mielőtt hozzákezdtél volna az olvasásához. Mégis: sokkal jobban fogod tudni a végén, s ha végigjárod e rejtélyekkel teli alkotás Odüsszeiáját, egyúttal még fájóbbá válik a különbség az anyagi létbe szorult eszmélőnek a kozmoszba növő szárnyait bontogatván, és már annyira sem leszel otthon a Föld nevű bolygón, mint eddig. De az Emese, mint egyfajta áldott emlékeztető, újra közel nyűgözi hozzánk azt a tőlünk (mint látni fogjuk) eleve nem idegen sóvárgást, hogy az örökkévaló iránti szomjunk nem csillapodik, míg élünk.
Az intertextualitás paradoxona
Az Emese egyik legszembetűnőbb jegye a benne hangsúlyozottan jelen levő intertextualitás. Akár első átlapozáskor is szemünkbe tűnhetnek az egy-egy fejezet kezdetén feltűnő idézetek, a szövegfolyamban elmerülve azonban láthatjuk, hogy a szerző találékony sokféleséggel tűzdeli végig művét a világirodalomból vett példákkal: némely esetben cím szerint is említ egy-egy művet, mely (akárcsak minden hivatkozása) szervesen beilleszkedik a gondolatmenetbe vagy a cselekménybonyolításba: például a mű beszélője a vonaton Kafka A kastély című regényét olvassa, máskor Az átváltozás mondanivalóján töpreng. Még áttételesebb módon utal Nabokov Lolita című regényére, amikor Amerikában Nabokovval szeretne találkozni, és különösen frappáns ötlet, hogy barátja, akit Amerikába kísér, túlkorosnak véli a húszéves lányokat: ezzel a Lolita főszereplőjének látásmódja csillan meg egy pillanatra.
Nem kétséges, hogy a mű az intertextualitásban rejlő lehetőségeket hatékonyan állítja a szemléletesség szolgálatába. Számomra ezen elemek funkciója vet fel ennél izgalmasabb kérdést. Felmerül bennem, ha a művek pontos meghatározása (pl. A kastély szerzőjének megnevezése) nem lenne jelen, nem ismernénk-e fel mégis egyértelműen az azokra való utalást. Az intertextualitásnak itt nem pusztán a legnagyobb hatékonysággal való kiaknázásáról van szó, de egyéb többlettartalmak bevonásáról is. Az olvasmányok, az olvasott szó szeretete a regény beszélőjének is egyik fő jellemvonása; a regény olvasása közben abban a ritka élményben lehet részünk, hogy egy olyan főhős útját követhetjük végig, aki maga is olvasásra késztet (nem pusztán azzal, hogy olvasás közben találkozunk vele). Z. számos esetben hangsúlyozza, hogy regényt ír; arról, hogy (mit) olvas, leginkább az egyes említett művek kapcsán szól. Az irodalomban való benne élés tehát nem csupán a mű, hanem a főszereplő egyik jellemvonása is.
Elsőre talán nem szembeötlő, ám éppen ezért rendkívül izgalmas az a benyomás, hogy az intertextualitásnak itt a rejtőzködés a lényegi funkciója. Az idézett művek jelenléte mindig egyfajta tiszteletadás is (amelyet erősít az a tény, hogy Z. bevallottan szereti ezeket az alkotásokat), és összekapcsolódhat azzal a szándékkal, hogy maga a mű a benne említettek színvonalán, s azokhoz hasonló szellemiségben szólaljon meg. Az Emese mindezen túlmutatva számomra inkább egyfajta rejtekhelyrendszer módján bírja a benne megjelenő műveket, melyek közül az általam ismertek egyáltalán nem, vagy sokkal kisebb mértékben szentelnek figyelmet az Örökkévalóságnak, mint ahogy azt az Emese teszi. Azon művek sorában, amelyekből olyan fájón hiányzik, talán éppen az említettek állnak a koruk irodalmának a legszínvonalasabb helyén. Hozzájuk képest is új, friss levegőt hoz az Emese.
A regény műfaja
De miért is olyan fontos az Örökkévalóság, miért érezheti úgy az ember, hogy minden bizonnyal ez a legfontosabb dolog, amit a regény ad/visszaad neki? Az elemzés írója abban a szerencsés helyzetben van, hogy saját egyéni elfogultságát (ti. a megidézett Örökkévalóság jelentőségével kapcsolatban) Edgar Allan Poe (akit maga a regény is említ) a költészetről való nézetével is alátámaszthatja.
„Az emberi szellemben mélyen gyökerező halhatatlan ösztön a szép iránti érzék. Ez az érzék segíti az embert, hogy örömét lelje a körülötte létező világ sokféle formájában, hangjában, illatában és érzéseiben. S amiként a tó felszíne ismétli a liliomot, a tükrök pedig Amaryllis szemét, ugyanúgy másodlagos örömforrás ezeknek a formáknak, hangoknak, színeknek és illatoknak a szóban vagy írásban történő megismétlése. De ez önmagában még nem költészet. Aki egyszerűen dalba önti azokat a látványokat, hangokat, illatokat, színeket és érzéseket, amelyek őt az egész emberiséggel egyetemben üdvözlik a világban, bármennyire sugározzék is a lelkesültségtől, bármennyire eleven legyen is leírása igazsága, még nem vívta ki a jogot a költő Istentől való címére. Odább, a távolban vár még valami ránk, amit nem sikerült elérnie. Még érezzük az olthatatlan szomjat, melynek enyhítésére ő nem tudott a kristálytiszta forráshoz elvezetni bennünket. Ez a szomj az ember halhatatlanságával kapcsolatos. (…) Egyszerre folyománya és jele örökös létezésének. Nem az elibénk kerülő szép puszta értékelése, hanem a kétségbeesett igyekezet, hogy a fölöttünk lebegő szépet elérhessük. A síron túl reánk váró dicsőség sejtelmének önkívületétől ihletve küszködünk, hogy az idő dolgainak és gondolatainak sokféle formájú változatai révén legalábbis egy része miénk lehessen annak a szépségnek, melynek alkotóelemei alighanem az örökkévalóság sajátjai. S ezért, amikor könnyekre indít bennünket a költészet vagy a zene, a költői módozatok legvarázsosabbika, nem a túlzott örömtől sírunk (…), hanem valamiféle sértett és türelmetlen bánattól, amiért nem lehet részünk most, itt a földön, egyszer s mindenkorra abban a mennyei és elragadtatott örömben, amelynek halovány visszfényeivel a költemény, a zenemű ajándékoz meg bennünket rövid pillanatokra. ”1
De miért is kívánkozik ide részlet egy olyan esszéből, amely a költészetről szól? Érdekes kérdés, hogy az Emese című regénynek voltaképpen mi a műfaja. A cím után a belső borítón a Regények Regénye meghatározás olvasható, mely alapján értelmezhető az Emese egyfajta über-regényként, másfelől ezt is felfoghatjuk arra való utalásnak, hogy a regényben olvashatunk más regényekről, vagy hogy a regényben (Z. tollából) regény íródik. De vajon melyik a regény inkább: amelyet Z. ír, vagy amelyet a kezünkben tartunk? Ez utóbbiban a három fő egység alcímei (Emese – Adalékok a Regényhez, Az Őrült – Fejezetek a Regényből, Délibábok – Meditációk a Regényről) is arra mutatnak, hogy egyfajta relativizálásról lehet szó. Az a fajta egyedülálló kérdés-felelet rendszer, amelyen belül a mű valamennyi tényezője (szereplője, témája és minden rétege, sőt még az olvasó is) kommunikál egymással, olyasfajta mozgalmasságot hoz létre az olvasmány minden pontján, amire eddig példa nélküli, egyedülálló mű számomra az Emese. Mintha ez a könyv a felmerülő összes kérdésre többszörösen (és mindig az adott választ új tartalmakkal kiegészítve, új nézőpontba is állítva) megadná a feleletet; Z. már a 18. oldalon leszögezi, hogy a regény címe vagy a főhős neve lesz, vagy Az őrült. A 18. oldalon olvasottak az Emese alcímhez tartoznak. Ez is egy abból a számtalan megdöbbentő összefüggésből, amelyek rendszere párját ritkító bravúr (és jóval több is annál, mint látni fogjuk). Jogosan merül fel a kérdés: így a harmadik, a szövegben nem említett cím alatt olvashatók nem olyan szerves részei az írásműnek, mint a másik kettő? Minthogy az előbbi kijelentés a cselekmény egy kezdeti pontján hangzik el, eszünkbe juthat az is, hogy éppen a regény születése folyamatának lehetünk tanúi, s e tény folyománya lehet, hogy a lehetséges címek száma a mű előrehaladása során növekszik, még ha erre való konkrét utalás nem is hangzik el. Térjünk vissza azonban Edgar Allan Poe gondolataihoz, melyek ezen terjedelmükben való ide idézése nem azért indokolt, hogy az Emesét mindenestül költeménnyé avassa. Sokkal inkább érdekes a számomra, hogy jelen regény a próza formát felöltő módon, és ezzel „kizárva” a vers (érzékletesebben mondva: a költemény) jelleget, sejtésem szerint megintcsak, akarva-akaratlanul is rejtőzködik. Ha a regény jelleg sokféle hangsúlyozását (alcímekben és ahogyan Z. folyamatos alkotó szenvedélyét maga is több ponton jellemzi) komolyan vennénk, és szigorúan csakis a regény klasszikus ismérvei szerint szeretnénk „megfejteni” ezen írásművet, minden bizonnyal a lényegről kellene lemondanunk.
Felmerülhetne az a kérdés is, hogy világunkban, ahol Orwell és Huxley képzeletét bőven felülmúló módon érvényesült számos élethelyzet és a mindenkori jelen, miféle elveken billeghetne el valami ilyesmi földöntúli szépség a korszerűség nyilvánvaló ismérveit magukon viselő kortárs művek áradatában. Az Emese zsenialitása „korszerűtlensége”, korokon felül állóan több mint életképes mivolta (s a saját életképességét és világraszólóságát nem szükséges lépten-nyomon alátámasztania), mely azáltal teszi meg olyan páratlan erejű vállalkozásnak, hogy szerzője éppen az intertextualitáson keresztül is bemutatott, a műben említett klasszikusokon acélozott ízlése felmenti minden olyan feltételezés alól, hogy maga megfelelően gyanútlan széplélek lett volna egy efféle idealista mű megalkotásához. Aki azokat a műveket idézi, amelyeket idéz, meggyőződését meghaladó módon, azon felülemelkedő alkotást is létrehozhat2 – ez azonban korántsem magától értetődő. A szerző nem csupán említi irodalmi-szellemi elődeit, de művében ezen emlegetett hagyományhoz kapcsoló szükséges folyamatosságot is biztosítja, melytől jelen tanulmány részleteiben eltekint. Írásom vállalkozása sokkal inkább az, hogy a magam számára is megfejtsem, mitől is olyan egyedülálló számomra az Emese, s ahogy az írás művelete maga is kapcsolódás egyfajta közös tudathoz, mely meghaladja az író egyéni tudatát, lassan arra eszmélek, hogy ezen töprengésem, a magam számára legalábbis, eredményes. Az Emese az említés, az intertextualitás szintjén megidéz és folytat is egyfajta irodalmi hagyományt, ám egészében, a megvalósítás jellegében és tartalmának lényegében sokkal inkább rokonítható egy jóval korábbi hagyománnyal, melyet (az elfogultság bélyege nélkül) ősi szent hagyományként is említhetünk. A szent szó jelen esetben nem valamiféle valláshoz tartozást, hanem azon rendszerekkel való összefüggést (azon forrásokból egyszerre fakadást) jelenti, amelyek közül talán időben utolsóként az ókori görög filozófia kapcsol bennünket vissza valami a szóbeliségre alapozott, akkoriban kollektív tudással megalapozott életrendszerbe, melyben a kor embere a kozmoszhoz szerves módon kapcsolódott: nem csak evilág, de a kozmosz lakója is volt. (Ókori görög irodalom helyett szándékosan említek ókori görög filozófiát, az irodalmi alkotások szereplői ugyanis sokkal inkább megnyilvánulásai az egyéni módon megélt helyzeteknek, anélkül azonban, hogy le kellene mondaniuk a hagyományról, melyet minden lépésükkel magukkal vittek: ha nem a kozmoszban hajtották volna végre tetteiket, hanem pusztán e világban, nem értenénk, miért is cselekedtek így). Hitelesen és egyéni módon visszanyúlni Nabokovhoz és Kafkához ritka és elismerésre méltó teljesítmény. A 21. század elején olyan művet alkotni, amely az irodalomnak a legrégebbi általunk ismert, írásos formáit is szervesen magába ölelő módon van jelen, olyan kivételes dolog, amelyhez a tudatosság minden igyekezettel együtt is kevésnek bizonyul: olyasféle varázslat, amely a transzcendens nélkül nem magyarázható; mágia és aranymosás, melynek megfejtése nem okoskodással, sokkal inkább elcsendesedéssel lehetséges.
(Folytatjuk)
1 Poe, Edgar Allan: A költőiségről (Takács Ferenc fordítása), Edgar Allan Poe Válogatott művei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981, 874.oldal
2 Legyen szabad olyan hegeli kategóriákhoz kapcsolódnom, melyek Krivánik Dániel írásai kapcsán váltak számomra nyilvánvalóvá. (ld Krivánik Dániel publikációi)
