Nándorfehérvár

26. rész

Nándorfehérvár (Landorfejérvár, Bolgárfehérvár, Alben de Nander) város és végvár a Duna jobb partján, a Száva dunai torkolatánál. A bolgárok uralta vidéket II. Baszileiosz bizánci császár 1018-ban elfoglalta, és a Magyarország elleni támadások kiindulópontjává építette ki. 1071-ben Salamon magyar király visszafoglalta, akkori lakóiról (nándor, annyi mint bolgár) kapta a Nándorfehérvár nevet. Várát 1124-ben a magyarok lerombolták, I. (Komnénosz) Mánuel bizánci császár azonban 1153-ban újjáépítette. Mánuel halála után 1182 őszén III. Béla visszafoglalta a bizánciaktól. A keresztes háborúk idején – 1096-ban, 1147-ben és 1189-ben – a délre vonuló seregek egyik állomáshelye volt. 1127-ben II. István magyar király Komnénosz János bizánci császár ellen vonult, mivel Bizánc menedéket nyújtott a magyar trónkövetelőnek, István nagybátyjának, Álmos hercegnek. „II. István hada Bács-Bodrogon keresztül vonulva, először Nándorfehérvárt vette be, majd egész Philippopolisig nyomult. Viszont a következő évben, 1128-ban János bizánczi császár egész Zimonyig hatolt” – olvasható a Borovszky Samu szerkesztette Bács-Bodrog vármegye című monográfiában.
A bizánci birodalom 1204-ben történt megdöntése után a közben megerősödött Bulgária megpróbálta kiszorítani a magyarokat Nándorfehérvárról – kevés sikerrel –, amely akkoriban a Duna és a Száva jobb parti részén megszervezett macsói bánság egyik erőssége volt. 1272 és 1290 között IV. (Kun) László királyunk Macsóval együtt hűbéresének, Dragutin szerb vajdának adományozta a várat, ekkor került Nándorfehérvár először a szerbek birtokába. Dragutin halála után fivére, Milutin megpróbálta megtartani, de nem sikerült. 1319-ben Macsóval együtt újra a magyarok birtokába került, igazgatását Zsigmond király Lazarevics István despotára bízta, aki a várat megerősítette és a székhelyévé tette.
Nándorfehérvár a római, majd a keletrómai Singidunum idején latin és görög nyelvű város volt; az avar pusztítás után egyértelműen szlávok telepedhettek be, de mivel Bizánc hatalma csúcsán volt, több periódusban is uralta a várost, a görög nyelv sem tűnhetett el a településről. A bolgár uralom idején a még türk nyelvet beszélő bolgárok is jelen lehettek. A korabeli krónikák szerint a város 1189-ben romokban hevert, az állandó hadjáratok, uralomváltások miatt már csak „várról” és nem „városról” szólnak a följegyzések. Anjou Károly Róbert és I. Lajos magyar királyok alatt vált ismét jelentős városi központtá.
A magyar uralom a XIII. század első harmadától állandósult, s ez egészen biztosan hatott a vár lakosainak nyelvi-etnikai összetételére is. 1403 és 1427 közé esik a középkori szerb államiság utolsó nagy korszaka – s Nándorfehérvár is ehhez mérten vált komoly szerb kulturális központtá, tömegesen jelentek meg a szerbek a városban; 1427 után azonban Zsigmond király magyarokat telepített a városba, minden bizonnyal ennek tulajdonítható, hogy a vár az ortodoxia helyett ismét a római katolicizmus egyik központja lett. A Nándorfehérvártól északra elterülő térség – elsősorban a Szerémség, illetve a többi déli vármegye is – döntően magyar lakosságú volt a török uralom előtt, mint ahogyan az 1456-ban Hunyadi Jánost segítő keresztesek is elsöprő többségükben délvidéki magyar parasztokból kerültek ki. Nándorfehérvár esetében ősi szerb városról tehát nem beszélhetünk.
A XIV. században újabb szereplő lépett a történelem színpadára: a török. A magyar hadak 1369-ben csaptak össze először a törökökkel, de utóbbiak akkorra már szilárd uralmat építettek ki a Balkán délkeleti szegletében – a Bizánci Birodalom pedig már csak egy város volt: Konstantinápoly. 1387-ben először a bosnyák, a szerb és a bolgár fejedelmek megvertek egy nagyobb török hadat, de 1389-ben maga I. Murád szultán indult a Balkánra. A bosnyák, a szerb, a bolgár erők az ifjabb Garai Miklós által vezetett magyar dandár segítésével a Rigómezőn (Koszovó Poljén) állták útjukat. Vereséget szenvedtek, s bár Murádot egy szerb vitéz a csata után orvul meggyilkolta, a Balkánon nem jött létre olyan szövetség, amely a törökök útját állhatta volna.
1391-ben először jelentek meg a török seregek magyar földön: a Szerémségbe csapott be egy nagyobb csapat, amelyet azonban a magyarok legyőztek. A következő években Zsigmond és vezérei részben sikeresen védekeztek a török ellen, részben pedig helyreállították a magyar fennhatóságot a Nyugat-Balkán jelentős részén, illetve Havasalföldön és Moldvában is. Farkas Emőd Nándorfehérvár és Sabác – Szerbia múltjából (1915) című tanulmányában így fogalmazott: „Szerbia a legnagyobb tekintélyre és hatalomra Dusán István alatt emelkedett, aki császári címet vett fel s a szerződéseket ekép írta alá: István, Isten kegyelméből Szerbia, Duklya, Hum, Zeta, Albánia, Primorje, Bulgária egy részének s majdnem az egész keletrómai császárság ura, az összes szerbeket uralma alá hajtotta, s a Balkán félsziget leghatalmasabb fejedelme lett. 1346-ban koronáztatta magát császárrá.” Szerbia a függetlenségét 1389. június 15-én a koszovói csatában vesztette el.
A déli végvárrendszer tervszerű kiépítése az 1410-es években Luxemburgi Zsigmond hadszervezeti reformjainak keretében kezdődött. A rendszer kiépítésében jelentős szerepe volt Zsigmond hadvezérének, Ozorai Pipónak. Ekkor került magyar fennhatóság alá a nándorfehérvári vár is. Az erősség ettől kezdve – 1521-ben bekövetkezett elestéig – földrajzi helyzeténél és méreténél fogva is kulcsszerepet töltött be a magyar határvédelemben. A török terjeszkedés idején Macsó, Galambóc és Szendrő várak elveszítése után 1426-tól Nándorfehérvár lett Közép-Európa végvára. Vitéz János 1454 szeptemberében egyik levelében így fogalmazott: „…az ellenség erőben s létszámban megnövekedve, elmúlt győzelmeinek szerencséjétől dölyfösen és dicsőségittasan szerfölött nagy erőre kapott. A gyűlöletes Mohamed ugyanis, a törökök mostani vezére, aki hallatlan kegyetlenségével túltesz valamennyi elődjén, miután elfoglalta az említett királyi várost, megfertőzte szentélyeit, rabságot, halált, szolgaságot s egyéb csapásokat zúdított az emberiség legnemesebb nemzetére, majd a közelmúlt napokban elvette Rácország földjét, Magyarország koronájának ősi birtokát, városait fölgyújtván, népeit pedig részint leöldösvén, részint bosszulatlanul sanyarú szolgaságba hajtván: most újabb csapásra készül emelni »a fegyvert, melyről a vért nem mosta le még ima«, s rettentő bosszút lihegve, cinkosaival együtt egy keresztény hadjárat kifőzésén jár az esze, abban az alávaló meggyőződésben, hogy nem csupán Magyarországot, hanem az egész nemes keresztény világot a maga uralma alá gyűrheti. Mi több, akkora őrültségre ragadtatta magát, hogy szinte világuralomra tart igényt!”
II. Calixtus pápa 1456 tavaszára keresztes hadjáratot hirdetett. Hunyadi János ötezer zsoldost küldött Nándorfehérvárra, s kapitánynak sógorát, Szilágyi Mihályt nevezte ki. A török csapatok 1456. július 3-án értek Nándorfehérvár alá, s azonnal megkezdték az ostromot. A vár védői csak Hunyaditól várhattak segítséget. Hunyadi János július 14-én áttörte a török hajózárat a Dunán, és csatlakozott Szilágyi Mihály várat védő seregéhez. Az egyesült magyar sereg július 21-én visszaverte II. Mehmed támadását, majd július 22-én kitört a várból, és az akkor már 70 éves Kapisztrán János ferences szerzetes irányítása alatt álló keresztesek segítségével vereséget mért a török hadseregre. A nándorfehérvári ostrom Hunyadi János diadalát hozta, 1456. július 22-én II. Mehmed hadai vesztesként hagyták el a csatamezőt. Az eseményt a történetírás nándorfehérvári győzelemnek nevezi. A török veszély azonban állandósult a vidéken. I. (Nagy) Szulejmán a Magyarország elleni hadjáratában 1521. július 3-án körülzárta a várat, augusztus elsején a 170 ezer fős török sereg megkezdte az ostromot, augusztus 8-án bevették a várost és a vízivárat, augusztus 27-én fölrobbantották a Kőles-tornyot.
Giovanni da Tagliacozzo ferences szerzetes és krónikás az 1456-os ostromról írta: „Nándorfehérvár vára három részből állott; az első vár körülzárt egy nagy teret, a várudvart; ezen a téren, síkságon több ház volt, melyben a nemesek laktak; ennek az első várnak a falai romokban hevertek; minthogy ezen várból vezetett le az út a városba, s a bejárat a belső két várba, először ezek birtokába kellett jutnia a töröknek, ha a többit is el akarta foglalni, azért iparkodott a török mindenáron e teret elfoglalni. A másik vár kisebb, de nagyon jól volt elsáncolva az első vártól és mély sáncokkal s erős bástyákkal erősítve; az első vár teréről csak egyetlen kapun s felvonható hídon lehetett a másodikba jutni; a második várból volt a bejárat a harmadik várba, ez sokkal kisebb volt a másodiknál, de még jobban meg volt erősítve. Ebben a várban volt a Ne félj nevezetű torony. Itt volt a királyi lakosztály is, minthogy ez volt a legbiztosabb hely; a város felé igen magas ablakai voltak; innen nyílott a hátsó ajtó, honnan a városba és a Dunára lehetett ereszkedni; itt voltak János atya (Kapisztrán János) könyvei, itt őrizték az ereklyéket, itt voltak elhelyezve a legnagyobb ágyúk, ha a várat elfoglalják, ezen a kapun menekülhettek az emberek; ezen a kapun át, ha a város nem ellenzi, az ostromlott várbelieknek segítség volt nyújtható.” 1521–1767 között Nándorfehérvár a török hadjáratok kiindulási pontja volt.
A nándorfehérvári győzelemről szóló legendák hőse Dugovics Titusz, aki a várfalról magával rántotta a mélybe a török zászlót kitűzni készülő török harcost. A történet Antonio Bonfini 1492 körül írt Rerum Ungaricarum decades (A magyar történelem tizedei) című könyvében került először írásos megemlítésre. Bonfini 32 évvel a nándorfehérvári diadal után így írta le a magyar győzelemnek ezt a részletét: „Egynéhány török a piacra viszi a zászlót, némelyik a tornyok tetejéről igyekszik letépni a király jelvényét, mely eladdig érintetlenül fennmaradt a falakon. Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ezzel bátorságot öntsön a többiekbe, akik még nem nyomultak be, hogy ők is jöjjenek a városba, a magyart pedig le akarta hajítani, hogy a keresztényeket elcsüggessze. Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát.” Dugovics Titusz alakját és hőstettét Kisfaludy Sándor egy drámájában, Vörösmarty Mihály pedig költeményben örökítette meg.
1459-ben, Szendrő várának eleste után Szerbia egész területe török fennhatóság alá került. Az 1699-es karlócai béke során Magyarország visszakapta a török által meghódított területeit. Ezek a területek rendkívül gyéren lakottak voltak, sok szerb a magas török adóktól menekülve északra, azaz Magyarországra vándorolt. Részben ekkor népesült be szerbekkel a Délvidék. 1804. február 14-én Petrović Karađorđe vezetésével felkelés tört ki a janicsárhatalom és a vallási elnyomás ellen, az éveken át tartó harcok lezárásaként 1813 októberében Belgrád elesett, decemberre összeomlott a felkelés. 1815 áprilisában Miloš Obrenović vezetésével újabb, ezúttal sikeres szerb felkelés tört ki, az Oszmán Birodalom ekkor elismerte Szerbia függetlenségét.
Hunyadi János 1456. július 22-én Nándorfehérvárnál aratott győzelme a magyar történelem egyik legfényesebb eseménye volt, emléke gyakran idézett részévé vált a délvidéki magyarság történetének is. Az 1456-os magyar diadal emlékét Belgrádban a nándorfehérvári ostrom színhelyén magyar emlékmű őrzi.
Irodalom: Magyar katolikus lexikon; Pannon Enciklopédia; Magyarország hadtörténete két kötetben. Főszerkesztő: Liptai Ervin; Budapest – Zrínyi Katonai Kiadó, 1985; Pesty Frigyes: Nándorfehérvári, szreberniki, jajczai bánok és barsi alispánok; Századok, 1875. 132–133. p.; Pesty Frigyes: Brankovics György rácz despota birtokviszonyai Magyarországban és a rácz despota czím; In: Értekezések a Történeti Tudományok köréből, 1877. 6. kötet, 1–65. p.; Kiss Lajos: Nándorfehérvár bukása 1521 I–II.; Hadtörténelmi Közlemények, 1889. 389–440. p. és 546–612. p. és Különnyomat a Hadtörténelmi Közleményekből, 1889; Bertrandon de la Brocquiere utazása, 1433; In: Szamota István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten 1054–1717; Budapest – Franklin-Társulat, 1891. 48–99. p.; Kapisztrán Sz. János csodás győzelme Nándorfehérvárnál 1456. julius hó 22-én – Tagliakocius János Szent Ferencrendi szerzetesnek Marchiai Szent Jakabhoz intézett levele nyomán; Kolozsvár – Szent Bonaventura Könyvnyomda, 1907. 71 p.; Borovszky Samu: Bács-Bodrog vármegye I. – Magyarország vármegyéi és városai; Budapest, 1909; Farkas Emőd: Nándorfehérvár és Sabác – Szerbia múltjából; A Pesti Hírlap Naptára, 1915. 135–137. p.; Melich János: Nándorfejérvár; Századok, 1916. 160–166. p.; Bölcskey Ödön: Capistranói Szent János élete és kora; Budapest – Szent István Társulat, 1926. 219 p.; Györffy György: A „lovagszent” uralkodása (1077–1095) – I. László egyeduralmának biztosítása; Történelmi Szemle, 1977. 3–4. szám, 533–564. p.; Thuróczy János: A magyarok krónikája. Fordította Horváth János; Budapest – Magyar Helikon Kiadó, 1978. 563 p.; Kulcsár Péter: Kapisztrán János; Budapest – Gondolat Könyvkiadó, 1987. 234 p.; Kovács Péter: A nándorfehérvári csata; Rubicon, 2002. 2. szám; Sebők Ferenc: Nándorfehérvár 1456; Tiszatáj, 2006. 8. szám, 76–80. p.; Ternovácz Bálint: A szerémi latin püspökség alapításának és korai történetének vitás kérdései; Századok, 2013. 2. szám, 457–470. p.; Nándorfehérvár 1456–2006; Hadtörténelmi Közlemények különszáma, 2006. 119. évfolyam, 4. szám; Létünk, 2006. 2. szám; Bácsország, 2006. 1–4. szám; Magyar Szó, 2006. július 21. 167. szám; Jung Károly: Dugovics Titusz tündöklése és bukása – Időutazás egy motívum nyomában; Híd; 2012. 11. szám, 26–50. p.; Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei. Fordította Kulcsár Péter; Budapest – Osiris Kiadó, Balassi Kiadó, 2019. 1220 p.
Szilágyi Mihály arcképe (Teleki József A Hunyadiak kora című könyve III. kötetéből).

(Folytatjuk)