Az eredeti mű 2005-ben jelent meg. Ez a tizenhét év a sikeríróknál, más szóval bestsellerszerzőknél igencsak hosszú átfutási idő fordítás tekintetében. Nem egészen világos, hogy mi okozta a késést, hiszen a szerző ekkor már egyáltalán nem volt ismeretlen a magyar olvasóközönség számára, de hát a könyveknek is megvan a maguk sorsa. A Fekete telefoné az, hogy magyar fordításával egy időben filmre is vitték az alkotást. Amely egyébként egy a kötetben megjelent tizenöt elbeszélés közül. Mivel ez a történet adja a kötet címét is, és filmet is készítettek belőle, joggal tarthatjuk központi novellának.
Már megint egy titokzatos, paranormális telefon. Jo Nesbø Éjszakai ház című regényében egy erdő szélén álló fülke telefonja fogyaszt el egy duci kamaszt, itt egy ósdi készülék igyekszik egy elrabolt, fogva tartott és kilátástalan – mellesleg elhízási problémától szenvedő – tinédzser segítségére lenni. Mielőtt belebonyolódnánk, tisztázzunk valamit. Joe Hill Stephen King egyik fia, aki azért ír álnéven, hogy ne apja árnyékának köszönhetően értékeljék a munkáit. Ugyanakkor ott munkálkodik benne az apai örökség: az íráshoz adott tehetség, a rémületkeltés iránti vonzódás és a serdülőkorú fiatalok lelkiállapotának ábrázolása. Utóbbira épül a Kulcs a zárját című háromrészes képregény-forgatókönyve, amely tévésorozatot is ihletett,1 és minden gyűjteményes kötete, így a Furcsa időjárás című novelláskötete is.
Hill édesapja is szívesen szövi történeteit kamaszok vagy gyerekek köré. Többször leszögeztem már, hogy a gyermekek vagy állatok főszereplésével készült regényeket meg filmeket el sem olvasom, meg sem nézem, de King más, ő nem tagadja meg a reményt gyermekhőseitől. A Fekete telefon hőse, John Finney viszont már a történet elején halálos veszélybe kerül. Lakhelyén, egy tipikus amerikai kisvárosban egy pszichopata már két éve vadászik a hozzá hasonló korú fiúkra, akik elrablásukat követően soha nem kerülnek elő. Nem kétséges, hogy elrablójuk megölte őket, és a tizenhárom esztendős Finney is sorra kerül. Elrablója egy komor helyiségbe zárja, ahol a falak őrzik az előző fél tucat áldozat kínhalálának emlékét, és a leendő áldozaton kívül egy özönvíz előtti, üzemen kívül álló fekete telefonkészülék található, amely nincs is csatlakoztatva a hálózathoz. Éjszakánként viszont megcsörren a telefon, és az előző áldozatok igyekeznek segíteni Johnon, hogy ne kerüljön az ő sorsukra. Amióta Alexander Graham Bell feltalálta a telefont, majd Martin Cooper az első használható mobiltelefont, irodalmi és filmalkotások tucatjai foglalkoznak a távbeszélő spirituális, valóságon túli lehetőségekkel való felruházásával.
A novelláskötetekkel az a baj, hogy általában egyenetlen, kiegyensúlyozatlan minőségű szövegeket tartalmaznak. Igaz ez Hill Furcsa időjárására és mostani kötetére egyaránt, sőt King elbeszélésgyűjteményei sem képeznek kivételt. Apa és fia egyaránt a regényben találta meg a nekik megfelelő műfajt, az apa akkor sem téved a történetszövésben, ha ezerkétszáz oldalt tesz le az olvasó asztalára, Hill regényeivel szemben sincsenek kifogásaim. Novellaíróként is tehetséges, különösen tetszenek a történeteinek indításai, az viszont már kevésbé, hogy az elbeszéléseket többnyire lezáratlanul hagyja, nem tudjuk meg, hogy jól végződik-e, vagy rosszra fordul. Ez a „nyitott lezárás” eljárás felfogható írói fogásként, ám ha gyakran ismétlődik, már nem tartjuk erénynek, a fiatal felnőttekből álló célközönség, amely falta a képregényt, bizonyára elégedetlen lesz, ha az író nem foglal határozott álláspontot. A sejtelmesség, a ki nem mondás, az elhallgatás stíluselem, de a magatartásforma megítélésében érdektelen és érvénytelen.
Hill elbeszélései pedig a magatartás körül forognak, a fiatal amerikai férfiakat hozza szituációba. Számunkra kissé idegen ez a baseball uralta világ, ám az alaphelyzetek ismerősek lehetnek, és nem bánnánk, ha az író a belőlük kivezető utat is megmutatná. Összegezve annyit mondhatok a Fekete telefonról, mint a legtöbb novelláskötetről: egyenetlen, kiegyensúlyozatlan. Nem minden történet véres és szadisztikus – ez itt éppen erénynek számít –, hanem, mondjuk úgy: érdekes. Nem vitatom el, hogy a címadó novella a legjobb a felhozatalban, nekem bejött, de jobban tetszett a kötetzáró Önkéntes alávetés meg az Utolsó lélegzet.
Aki még nem olvasott semmit Joe Hill tollából, talán ne ezzel a kötettel kezdje, különösen nem úgy, hogy az apja kvalitásait várja el írásaitól. Pedig jól ír, magvas gondolatokat fogalmaz meg, és igencsak kreatív a képzelete. Azoknak ajánlom inkább, akik egy unalmas délutánból rászánnak némi időt egy-egy húszoldalas szórakoztató, olykor megborzongató olvasmányra.
1 A Szarvak és a NOS4A2 című regényeiből pedig mozifilmet készítettek.
