Mit kellene először elmesélnem? Kezdjem talán azzal a jelenettel, amelyben a nő a hotelszoba ablakánál áll, és a mélybe néz, egy idegen városra meg egy díszkertre és a díszkert közepén álló emlékműre? A hotel azok közül való, amelyekben a szobák egyik fala tiszta üvegből van, az ablakok pedig, természetesen, nem nyithatók. Az úgynevezett friss hotellevegő a falakban elhelyezett szerkezetekből áramlik, mert a hotel igazgatósága előtt világos, hogy a világ tele van potenciális öngyilkosokkal, a számuk pedig csak növekszik, a hotel emeleteinek számával arányosan. A nő tehát itt áll, és nézi, hogyan borul alkonyba a város, amelyről semmit sem tud. Akkor arra gondol, hogy arról sem tudott isten tudja, mennyit, amiben eddig élt, mégis elmúlt valahogy az az időszak. Most majdnem azt írtam le, hogy a tudás semmilyen biztonságot nem garantál, de akkor arra gondoltam, mit mondana erre az a néhány tanárom, aki hitt bennem. És a tudásban. Jó, ha ezt mégis leírom, vagyis ha azt mondom, a tudás semmilyen biztonságot nem garantál, talán megértik, hogy nem arról a tudásról beszélek, hanem egy egészen másikról. Talán. Vagy mégsem értik meg. Lehet, hogy egyszerűen majd csalódnak bennem. Mit lehet itt tenni. A tudás nem garantálja, hogy nem fognak csalódni benned azok, akik számodra kedvesek. Na, legalább ezt biztonsággal kimondhatom.
És akkor rájövök, hogy ez a jelenet egyáltalán nem jó a történet elejére, mert zavarba hozza az olvasót. Egyenesen a kibontakozáshoz vezeti, márpedig ha van valami fárasztó a modern eljárású történetmesélésben, akkor az az örökké eltolt időterv, ami mindenre hasonlít, csak tervre nem, amiben minden összekuszálódik, amiben sohasem tudni, ki beszél, mikor beszél, vajon most történik-e az egész, vagy már megtörtént, vagy a főszereplő mindezt csak képzeli vagy éppen álmodja, vagy az író egyszerűen megpróbál benyomni még néhány sort, mielőtt a tárgyra térne. Így van ez jelen esetben is. Talán soha nem fogjuk megtudni a sorrendet. A szerző láthatóan húzza-halasztja. De hát mi mást is csinálhatna egy nő, egyedül egy hotelben, amelynek ablakai be vannak szögezve, cigarettára nem gyújthat, minden tévécsatorna olyan nyelven beszél, amit ő nem ért, a férfi pedig (ahá, végre egy férfi a történetben!) még legalább két óra hosszáig nem fog megérkezni. Mi mást tehet ilyenkor az író, mint hogy húzza-halasztja, hímezve-hámozva, szalmázva mesél, nehogy megértsék véletlenül, mennyire banális ez az egész. Mert a dolog lényege valóban banális. Egy nő egy férfira várakozik a hotelszobában. Ha megérkezik a férfi, valószínűleg beszélgetnek majd egy kicsit, megisznak egy italt, utána szeretkeznek. Banális, nem?
Á, dehogy. A férfi nem is fog megérkezni. Ő messze van, egy másik országban. A nő csak szeretné, ha jönne. Ha a férfi tényleg jönne, minden úgy zajlana, ahogyan megmondtuk előre. Talán még annál is jobban. De nem fog eljönni, legalábbis most nem. Majd egy másik alkalommal, de odáig még el kell jutnunk.
Az olvasó türelmét nem kellene próbára tenni. Senki türelmét, az enyémen kívül, valóban nem kellene próbára tenni. Más vagyok én, én szeretem, ha végtelen határokig nyúzzák a türelmemet, de ez a történet nem erről szól. Ez a történet valami másról szól. Arról, hogy ki tudja, hány hónappal ezelőtt azt kérték tőlem, hogy írjak valami történetet, amelyben benne van Görögország. És mit tudok én Görögországról? Majdnem semmit. Az egyetlen ottani nyaralás, nagyon régen, még gyerekkoromban, már csak ködös emlék, annyi más nyaralással elvegyülve. Nézegettem a homokos strandok képeit és a kék ablakos, fehér tengerparti házak képeit. A fényképekről ítélve Görögországnak egyetlen többemeletes háza sincsen, sem autóbusza, sem járdája, sem liftje vagy jelzőlámpája, nincs ott nyüzsgés sem a városban, amelyben rosszkedvű emberi testek ütköznek egymásnak a füstös útkereszteződéseken. Én pedig nem tudok elbeszélést írni, ha se lift nincs, se útkereszteződés. Ez a gond. Hiányzik egy ronda villanyoszlop, egy újságosbódé és egy éhes kóbor kutya a járdán. Hiányzik a város zaja. A strandok kegyetlen helyek, amelyeken az az irgalmatlan nap csak arra emlékeztet, amit fiatalságodból elvesztettél, elbeszéléshez csak akkor jók a strandok, ha eső esik, és a nedves tobozok szétdarabolt és rothadó testrészekre emlékeztetnek, amelyeket a tenger dobált szét a parton, ki tudja, honnan. A strandok tehát nem léphetnek be a történeteimbe, legalábbis a napsütötte strandok nem, hiába is álmodoznék pálmával borított nyaralóhelyről, hullámokról és szélről. És így, hat hónapig. Sehogy sem ugrik be az a görög történet.
A történet helyett megjelent az a férfi. Szintén sehonnan. A nő nem fogja elmesélni, hogyan is jelent meg mégis, egyedül kell bedobniuk a történet láncolatába, ahogyan önöknek megfelel, akár a történet valamelyik töredékébe, és vegyék tudomásul, hogy létezik, finom és arányos testét helyezzék valahová, bármelyik oldalra, és a további olvasásnál mindvégig legyen önöknél a létezéséről szóló tudat. Mert ez másképp nem is működne. Amikor ő egyszer megjelent, a világ megváltozott. Tudom, ez is banális mondat. De igaz. A világ ekkor már nem az a világ volt, amelyiket addig ismertünk. Azelőtt ez a világ tele volt mindennapi kis becsapásokkal. Ez a világ azt hirdette, hogy így is lehet élni, csak fél szerelemmel, boldogságmorzsával, az elégedettség nyomával, kettesben, mégis egyedül. Attól a pillanattól kezdve, amikor a férfi megjelent, igaz lett a világ. Az én hősnőm sem tudná ezt plasztikusabban megmagyarázni. Ő aztán főleg nem. Mert el van veszve. A férfit várja minden városban, amelyekbe egyedül utazik, zuhanyoz, igazítja a haját, parfümöt tesz minden rejtett testrészére, megigazítja hálóingét a csípőjén, párnákat rakosgat a feje alá, körmei alakját csinosítja, vonalat rajzol ajkai köré, púderral rejti el a szeplőket az arcán, aztán megint kinéz valamelyik ablakon, a kilátás mindig másmilyen, de állandóan azt várja, hogy valahonnan megjelenik majd a férfi. Egyszer a nagy folyót látja az ablakból, a díszkertet nem. És az az ablak nyílik. A folyó békésen és méltóságteljesen folydogál. A nő telefont tart a kezében, és azt meséli a férfinak, hogy a folyónak olyan illata van, mint a tengernek alkonyatkor.
Mondjam már meg végre, ugyan mi a közös ebben a történetben és Görögországban, ha ez egyáltalán fontos. Nekem valójában nem, de aki várja ezt a történetet, annak bizonyosan igen. Nem éppen irodalmi hazugság ez tehát: az a férfi, a finom és arányos testű, emlékeznek rá, az a férfi a vágyakkal teli napok egyikén elutazott, éppen Görögországba. Lefényképezkedett azokon a strandokon, lefényképezkedett a kék tenger mellett, lefényképezkedett a hegyeken és a híres épületek mellett. Az egész történelem, amely már előzőleg létezett azokban a poros kövekben, amelyek a nőt egyáltalán nem érdeklik, hirtelen életre kelt. Ő állt ott, a férfi. Ő érintette meg a kerítéseket, amelyekről a szakadékba zuhanhatott volna. Ő látta azokat a sirályokat, az ő feje fölött vijjogtak, majd leszálltak a hajó korlátjára. Ő írt onnan, hogy ismét látta a strandokat, amelyeken gyerekkorában járt. A helyet, ahol valamikor régen megcsípte az anyját egy méhecske. A helyet, ahol megtanult úszni. A helyet, ahol homokvárakat épített. Számítgatják, felszabadultan a telefonvonal rejtekében: itt, egy kicsit távolabb van az a hely, ahol a férfi anyja sétálgatott abban meg abban az évben, magában hordozva őt, az alighogy megfogantat, ugyanabban az évben, amikor a nő, kislányként, már itt nyaralt a szüleivel. Vajon látott-e valahol a strandon egy aprócska terhes nőt, aki őt, a férfit vitte a hasában? Ki tudja? Talán le is szórta homokkal, miközben egy bogár után futkosott. Talán mégsem. Mindenesetre, szép erről álmodozni. Később, amikor a férfi hazaér, egy fehér pulóveres szőke kisfiú fényképét küldi el neki. Hány éves volt azon? Kettő vagy három? A nő azt mondja, én akkor már annyi éves voltam, hogy fölvehettelek és hordozgathattalak volna. A férfi nevet. A hangja vidám és kisfiús. A nő behunyja a szemét, és elképzeli, hogy a nevetéstől most hogyan szűkülnek össze a szemhéjai, és jelennek meg az apró ráncocskák az arcán. Gondolatban felveszi és magához öleli a fehér pulóveres, szőke kisfiút, és olyan szavakat suttog neki, amilyeneket gyerekeknek nem szokás suttogni.
Túlhalmozott tények és összezagyvált sorrend, tudom. Nem egyszerű ez. De semmi sem egyszerű, amikor nagy dolgok történnek. Az egyik pillanatban, hogy pontosan mikor, én sem tudom, ők ketten már nem a leveleket és a telefonbeszélgetéseket jelentik, ők minden átmenet nélkül már a vendéglőben ülnek és ebédelnek. Különben honnan tudnánk, hogy a férfinak olyan finom és arányos teste van. Amely érintésre megborzong, és mámorában a nő nevét ejti ki. De ez később történt, ez csak egy töredék, ami tévesen ugrott be. Ők tehát ebédelnek, a férfi görögsalátát rendel, és ismételten nevet. A görögsaláta jó lesz a görög történethez, mondja. Az olajbogyó szerkezete, amibe beleharapott, többjelentésű és titokzatos, majdnem mint a kagylóból hallatszó misztikus zúgás. Az ízek vegyülése, a sajté, az édeni zöldségeké, az olívaolajjal átitatott, ropogós kenyéré, hunyd be a szemed, mondja a férfi, és megfogja a nő kezét, hunyd be a szemed, és lassan rágjál, és lélegezd be a tenger illatát. A tengerparttól több ezer kilométerre vannak, de a nő érzi ezt az illatot. És hallja a hullámok moraját. Semmi sem egyszerű, amikor nagy dolgok történnek, de minden olyan könnyű. Ne kérje tőlem senki, hogy megmagyarázzam ezt a logikátlan mondatot.
Előbb vagy utóbb el kell érnünk ehhez a részhez. Ami már nem álom, nem a hotelszoba ablakánál való várakozás, nem a telefonkagylóba való sóhajtozás. A valóság előbb vagy utóbb beleavatkozik hátsó gondolatainkba, és emlékeztet azokra a fogadalmakra, amelyeket életünk során tettünk, az életünk során, ami hosszú volt, és kissé unalmas, és legtöbbször egyedül voltunk benne, habár nekünk úgy tűnt, hogy a lehető legszebben éltük az életünket. Családi fényképek. Gondosan kiválasztott képkeretek. A szobai lámpák színe a szőnyegek és a törülközők színeivel összehangolva. Természetesen minden törülköző egyforma színű. Az összhang, mindenekelőtt. A por gondos letörlése a könyvekről, hetente. Mosolygás minden nyilvános rendezvényen. Alaposan ápolt fogak. Kiglancolt cipők. És mindezt hová teszik el most ők ketten? Ezek nem régi szerelmes levelek, amelyeket betehetnek egy ládába, aztán lakatot szerelhetnek a ládára, és levihetik a pincébe. Ez nem olyan egyszerű.
Értik-e most már vajon, hogy mire szolgál minden ilyen nyelvi ekvilibrisztika, ez a verbális ellenpont, amelyben a mesélő rákényszeríti önöket, hogy felejtsenek el egy pillanatra egy melódiát, és egyszeriben csak azt a másikat hallják, amely tökéletesen követi az előzőt? Hát igen, arra szolgál, hogy az első melódiától megszabaduljanak. Mi másra is lenne jó.
Ezért most itt vagyunk egy másmilyen hotelszobában, megint egy ismeretlen városban, és ebben a szobában ők ketten valóban együtt vannak. Hihetetlen, de együtt vannak, és senki sincs a közelben. Ők ketten még önöknél is nehezebben hiszik el, hogy ez igaz. Önök tudták, hogy ez előbb-utóbb úgyis megtörténik. De ők nemigen. Attól féltek, hogy talán mindezt csak elképzelték. Annyi értelmetlen és befejezetlen és zavaros és nem kielégítő dolog történt már életükben, hogy nem is hitték, hogy valami még megtörténhet úgy, ahogyan szeretnék. Értsék meg őket. Egyszerű emberek ők, akik sohasem lökdösték a sorsukat a számukra legfontosabb irányba. Úgy éltek, ahogyan azt elvárták tőlük, általában. És ahogyan az megfelelő volt. Eleget tettek mások elvárásainak, és mindig időben elvégezték kötelezettségeiket. Azzal vigasztalódtak, hogy bennük megbízhatnak az emberek. Ilyenek voltak. És így végre találkoztak ebben a szobában. Kicsit zavartan. De semmi esetre sem ügyetlenül. Mert amíg ennyi év alatt kisebb és nagyobb kötelezettségeiket végezték, testükben valamiféle képesség rétegei rakódtak le, és őrizték azt, bár maguk sem tudták, minek vagy kinek. Valahol rejtegették ezeket a mozdulatokat és ezeket a mondatokat. És most kezdik mindezt kibontani. Először halkan és óvatosan, kitapogatva azt a fokozatot, amit a másik el tud viselni, abban a tudatban, hogy a végtelen csak bennem van, s a nő talán nem fogja érteni, ha a torka fölé hajolva zokogni kezdek, azt hiszi majd, hogy bolond vagyok, ugyan mit mondana a férfi, ha körmeimet a vállába mélyeszteném, és lenyalnám róla a vért, mert olyan régóta szeretném már érezni a vére ízét. Egy szőrszál a férfi mellkasáról a nő két foga közé szorult. A férfi figyelmesen kicsippenti az ujjával, és a lepedőre teszi, ide, melléjük. Lihegve szívják be az ismerős illatokat, amelyek kitöltik a szobát, és nem tudják levenni tekintetüket egymásról. Négy hatalmas, kimeresztett szem, órákig. És mindent összevetve ez a legfontosabb, ami ebben a pillanatban bolygónkon történik. Néha pislantanak, majd ismét egymás arcát bámulják. Tudják, hogy minden pislantással messzebb vannak attól az élettől, amit eddig éltek. Talán mégis, valahol a vége felé, sikerül elkapnunk a történet fabuláját és a narratív folyamatot. Mert most megint az a pillanat következik, amikor ők ketten görögsalátát esznek, és beszélgetnek. A nő azt mondja, meséld el, milyen lesz majd, ha mi ketten együtt leszünk. A férfi egy kicsit oldalra néz, és gondolkodik. A nőnek egy újságcikk jut az eszébe, hogy is volt, amikor az emberek a múltra gondolnak, balra néznek, ha meg a jövőre, akkor jobbra? Vagy fordítva? A férfi mindenesetre jobbra fordítja a fejét, és mesélni kezd, te majd előbb érkezel haza a munkából, mondja, és fölteszed az ebédet, én megjövök, és megcsókollak, aztán együtt ebédelünk, majd újságot olvasunk, egymás mellett ülve, kizárólag egymás mellett, soha nem fogunk két külön szobában ülni, és majd mindig fogom a kezed, és úgy kell hogy rábeszélj majd, hogy engedjem el a kezed, amikor át akarod hajtani a lapot az újságban, kora tavasszal pedig, figyeld ezt, ez fontos lesz neked a görög történetben, kora tavasszal beülünk az autóba, és leugrunk Szalonikibe, ott gyönyörű a tavasz, még nincs sok turista, és leülünk majd a térre, és kávét iszunk a napon, és csodálatosan érezzük majd magunkat. Aztán fölviszlek a Szaloniki fölötti hegyekbe, és megmutatom neked azokat a pici falvakat, ahol nagyon sokáig élnek az emberek, és végig gondtalanul.
A nőnek természetesen csillog a szeme, és sem hinni nem mer a férfinak, sem elhinni neki az egészet, mindenesetre, gondolja, a történethez elég, még túl sok is, ám ha elég a történethez, elég-e vajon az élethez, ezt nem tudhatjuk, legalábbis ebben a pillanatban nem. Mert a határidő olyan, hogy a történetet most kell átadni, míg itt ülünk, és álmodozunk arról a kora tavaszi Szalonikiről.
Hogy mi volt tovább, majd meglátjuk, és akkor majd jelentjük önöknek. A legutóbbi, amit erről tudunk, az a pillanat, amikor a férfi finom és arányos teste fölkel az asztaltól, megfogja a nő kezét, és az autóhoz vezeti, valahol a közelben, egy parkolóhelyre, valamelyik városban, amelynek neve egyáltalán nem fontos számunkra.
Fordította: Kovács Jolánka
Nyitókép: Fotó: pixabay.com
