Árnyékszedők

9. rész

33. Álomfalu

Székelykeve 1887-ben épült arra a löszteraszra, amely védelmet nyújtott a gyakori al-dunai árvizek által veszélyeztetett gyurgyovai telepeseknek. Falunk e löszteraszon helyezkedik el, félúton az egykori erősségnél kialakult kisváros, az egykori Temeskubin és Plosic között. Temeskubin Árpád-kori neve Keuee, Kevevára, Kubiny volt, ma Kovin, Plosic, régi neve pedig Kevepallós, mai neve Pločica. Székelykeve születéséről elsőként az akkor még népes helyi iskola lelkes igazgatója, Szabadka Gyula írt részletesen Skorenovac (Székelykeve) története című helytörténeti munkájában, amely 1936-ban, a település fennállásának ötvenedik évfordulójára jelent meg.

A falu azóta is biztonságban van az árvizektől. A kezdeti időkben a telepesházak felépítését az egykori magyar állam anyagilag is támogatta. Célja ugyanis az volt, hogy megtartsa az eredetileg a folyami töltések kiépítésére és az ártéri területek lecsapolására verbuvált lakosságot. Ezért nemcsak az ártértől visszahódított, megművelhető termőföldeket osztotta szét a korábbi Gyurgyova vízkárosultjai között, hanem új házaik felépítéséhez is segítséget nyújtott. Az építőanyag árát a családok hosszú éveken át, részletekben törleszthették. Ezért viszonylag rövid idő alatt kialakultak Székelykeve jellegzetes, nyílegyenes utcái, bennük a vert falú, cseréptetős kincstári házak sorával. Ezek a szerény, mégis otthonos, háromosztatú épületek rendszerint két fő helyiségből – szobából és pitvarból – álltak, homlokzatuk előtt pedig nyitott gang húzódott. Az udvar folytatásában épült az istálló és a supa, vagyis a nyitott kocsiszín. A falu közössége ekkor még négy nemzetiségből tevődött össze: magyarokból, bukovinai székelyekből, bolgárokból (paltyánokból) és németekből.

Már többször álmodtam azt, hogy Székelykeve régi, gyermekkorom óta jól ismert utcáin bóklászom, gyakran bokáig érő sárban caplatok hazafelé. Az utcák azonban, amelyeket az alföldi hagyomány szerint nyílegyenesre, legfeljebb enyhén kanyargósra terveztek, álmomban alkonyba vesznek. Hirtelen beszűkülnek, majd teljesen összegabalyodnak. És ekkor sehogy sem értem, miként jutottam el a felszegből a temetővégbe, innen, a Tükör utcától a kisaljba, majd hirtelen a parókiáig, onnan pedig enyhe kanyarral egyenesen az alszegbe – holott a valóságban mindennek egészen más rendje van.

Végül elfáradok, és a Dunával farkasszemet néző nagyaljnál kötök ki. De onnan is továbbvánszorgok, mígnem egyenesen a szélyeken lyukadok ki, s végül tanácstalanul megállok a megüresedett pacsirtai vályogputriknál. A rozoga deszkakerítések homályából árnyékszerű öregemberek leskelődnek, s időnként meg is szólítanak. Én pedig kérdëzősködök: Nem-ë tudják, hogyan juthatnék innen haza? Merre mënjek…? De nem tudják, csak a fejüket ingatják.

Végül zaklatottan, izzadtan ébredek fel, s rádöbbenek, hogy még mindig hazavágyom.

34. A hazavágyás madara

A honvágy pedig nagy úr. Emlékszem néhai Dani (Cseke) Trézsi nénire, aki mindig visszavágyott Bukovinába, s még öregkorában is szüntelenül szülőfaluját, Hadikfalvát siratta. Lëánykorában került át Székelykevére, hogy ott egészen fiatalon férjhez menjen. Ám hamarosan közbeszólt a nagy háburu, a frontra került férjét hamarosan elvesztette. Akkor megözvegyült, de gyermekeit özvegyasszonyként is becsülettel felnevelte.

Trézsi néni madáralkatú, összetöpörödött öregasszony volt, amikor 1981 tavaszán meglátogattuk. Székelen, a Kubinyi úton lakott egyedül. Kezdetben kissé bizalmatlan volt velünk. Fel nem tudta fogni, hogy mit szeretnénk tőle. Jó negyedórába telt, mire sikerült elmagyaráznunk a tervünket: az al-dunai telepítés századik évfordulójának tiszteletére mi, három székeli legény – Kelemen Percell, Zlatanovity Nebojša és jómagam – elhatároztuk, hogy felkutatjuk Bukovinát. Az idősektől addigra annyi mesét, adomát, régi történetet hallottunk az őshazáról, hogy úgy éreztük, már nem várhatunk tovább. Ekkor tört meg a jég, Trézsi néni egyre beszédesebbé vált. Leültetett bennünket a pitvar árnyékába, főzött nekünk cigórékávét, és még mielőtt bekapcsoltuk volna a székeli iskolából kölcsönkért, kimustrált magnót, már emlékezete cserépdarabkáit kezdte összeillesztgetni. A múlt homályából szeszélyesen, időrend nélkül bukkantak elő emlékképei.

Kiderült a hazavágyása, de a sors és a szegénység nem engedte vissza.

Mi viszont annyira fellelkesedtünk, hogy még azon a nyáron nekivágtunk az útnak. Erdélyen át utaztunk autóbuszon, vonaton, stoppal, pótkocsi saroglyájában és gyalogosan, míg végül célt is értünk. Annak ellenére, hogy nagy elvárásaink voltak, tudtuk, hogy Bukovina magyarjai még 1941-ben optáltak – előbb Bácskába, majd Magyarországra telepítették át őket –, mégsem csalódtunk. Inkább óriási volt az örömünk, hogy újra felfedezhettük az „őshazát”.

Az ötfaluból ez alkalommal hoztam magammal egy-egy marék földet, amelyet a bizalmatlan román határőr csodálkozva szemügyre vett, de látván jugoszláv útlevelünket, végül szó nélkül továbbengedett bennünket. Trézsi néninek külön is hoztam a hadikiból, hiszen ez volt a kívánsága. Amikor elvittem neki, remegő kézzel bontotta ki a kis csomagot. Megható volt a hazavágyása, a szülőföldjéhez ragaszkodása. Amint megkönnyezi és meg is csókolja azt a kis marék bukovinai földet, miközben egyre azt motyogja: Istenkém, Istenkém…