31. Küszködők
A bukovinai székelység kialakulását és máig tartó fennmaradását az erős összetartozás érzése segítette. A nehéz múlt terheit hordozó közösséget sűrű megpróbáltatások, a megélhetésért folytatott küzdelmek és tragikusan gyakori vesszőfutások kísérték. Mégis, minden bajból talpra tudtak állni, kisebb-nagyobb áldozatok árán mindig sikerült túlélniük.
Az 1776 és 1786 között Moldvából Bukovinába telepített székelyek egy része már az 1800-as évek végén ismét vándorlásra kényszerült. Az elszegényedés, a gyakori nélkülözés és az eladósodás sokakat új otthon keresésére ösztönzött. Emellett a nagy családok eltartásának nehézségei is hozzájárultak az elvándorláshoz. A növekvő lélekszám miatt az öt falu birtokában lévő, több mint tízezer hektárnyi terület is egyre szűkösebbnek bizonyult, így az addig biztonságosnak hitt környezet is nehezen élhetővé vált.
A 19. század utolsó harmadától ezért a bukovinai székelyek a szélrózsa minden irányába szétszóródtak. Települtek az Al-Duna kanyarulatába, Nyugat-Erdélyben Déva és Vajdahunyad környékére, kerültek Temesvár és Arad vidékére, valamint Maros-Ludas és Beszterce-Naszód kisebb településeire is. Sorsukat végül a második világháború pecsételte meg Bukovina elhagyásával. Sokan ezt csupán elvándorlásként értelmezik, ám számukra különösen megrázó volt végignézni a mellettük élő zsidóság üldözését, majd a német ajkú lakosság kitelepítését. Tudták, hogy hamarosan rájuk is sor kerülhet.
A történelem szeszélyes alakulása következtében, a második bécsi döntést követően, 1941 áprilisában a frissen visszacsatolt Bácska területére telepítették át őket, huszonnyolc kiürített dobrovoljác településre. Ám 1944 őszén innen is menekülniük kellett, ezúttal a Dunántúl felé. Végül a Völgység, Baranya és Bács-Kiskun megye sváb falvaiban találtak új otthonra, ahol ismét mások helyére, a máséba telepítették őket. Hosszú viszontagságok és megaláztatások után, megtépázva és kifosztva leltek rá arra a hazára, amelyre oly régóta vágytak.
32. Szakma, továbbtanulás
Az első nagy kirajzás 1882-ben a bukovinai székelység első komoly erőpróbája volt. Az Al-Dunánál azonban hamar ráébredtek, hogy csöbörből vödörbe kerültek: a nincstelenségből érkeztek, de az új életben való megkapaszkodás is nehéznek bizonyult. Végül három és fél évtizednyi küszködés után az újonnan alapított három falu – Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve – sorsa végleg összefonódott, és úgy tűnt, újra életképes, dolgos közösség alakult ki az Al-Duna kanyarulatában.
A beilleszkedést követően jövőjük biztosítása érdekében fiaik továbbtaníttatására is egyre nagyobb hangsúlyt fektettek, noha ez korábban is komoly kihívást jelentett a megélhetéséért küzdő bukovinai tömbszékelység számára. A túlélés reményében, a szegénység szorításában élve, egészséges életösztönüknek köszönhetően már a század elején vezérgondolattá vált az iskoláztatás fontossága. A három faluban a templomok felépítése után hihetetlen gyorsasággal emelték az iskolaépületeket is, mert a tanulásban látták meg gyermekeik jövőjét.
A több évtizedes küzdelem során legtehetségesebb fiataljaik sorából tanítók, tanárok, papok, sőt püspökök is kikerültek, de természettudósokat, fizikusokat és jó hírű mesterembereket is kineveltek. Az értelmiségiek közül egy, Székelykevén gyűjtött ifjú tanító kérvényéből idézhetek. A levél írója, a Temesvári Állami Tanítóképző Intézet egykori növendéke 1912–1913-ban végzett, majd kötelező katonai szolgálatát is letöltötte. Álláskereső kérelmét még időben megírta:
„Tekintetes Iskolaszéki Elnök Úr!
Mivel azon a vidéken ismeretlen vagyok, Önhöz intézem soraimat, hogy a két állás bármelyikének elnyeréséhez pártfogását kérjem. Ezt azért is kérem, mert jelenleg katona vagyok, s nincs módomban minden eszközzel oda hatni, hogy tanítói állást nyerjek.
Nekem állásra szükségem van, mert már rövid idő múlva letelik az év és akkor, mint önálló ember szeretnék az életbe lépni. Állásom még eddig nem volt, mert a múlt évben, amint végeztem, rögtön be is soroztak katonának. Azonban most megvan az előnyöm fiatalabb kollégáimmal szemben, hogy nem vagyok kitéve annak, hogy ezután kelljen katonáskodnom egy évet. Ha nincs kilátás arra, hogy megválasztanak, kérem okmányaimat azonnal visszaküldeni, mert akkor máshová szeretnék pályázni. Azonban remélem a legjobbakat. Szívességét előre is megköszönve maradok.
Versecz, 1913. aug. 28.
alázatos szolgája
Gyuris János tanító”
A két világháború közötti időben iparosszakmát kitanultak között volt kötélverő, kovács, bognár-asztalos, lakatos, kőművesmester, cipész, női és férfiszabó, kereskedő, borbély, fodrász és vendéglátós is. A továbbtanulás lehetősége azonban elsősorban anyagi okok miatt nem mindenki számára volt elérhető.
„Székelykevén a nagyapám, János apó a föld nélküli béresek közé tartozott. Ínséges időkben, a második világháború körüli években nagy anyagi gondok közepette rákényszerült, hogy apámat az iskola ötödik-hatodik osztályából kivegye, mert a családnak nagyon kellett a munkáskéz. Apám gyerekkorában kétkezi parasztmunkát végzett. Később kézügyességét és tanulói képességeit megérezve, Apó végül az esti iskolába adta, azt kitűnővel elvégezte, s a többgyerekes család nagy lemondásai árán végül mégis kitaníttatta őt bognár-asztalosnak…”
A szűkösség állandósult viszonyai mellett e legdélebben élő délvidéki magyar falvak fiataljai kulturális biztonságukat és védettségüket is csupán a falu határáig érezhették. A továbbtanulás nemcsak nyelvi korlátokba ütközött, hanem a második világháborút követően az anyanyelvi oktatás továbbra is jelentős anyagi teherrel járt. Sok család nehéz döntéshelyzetbe került, hiszen magyar nyelvű szakközépiskola vagy gimnázium a közelben nem működött, csak Nagybecskereken, Újvidéken, illetve a távolabbi bácskai településeken: Adán, Becsén, Zentán, Magyarkanizsán vagy Szabadkán. Így a legrosszabb anyagi helyzetben élő dél-bánsági fiatalokat gyakran a környékbeli szerb középiskolák „nyelték el”: Pancsován, Kevevárán, Versecen vagy Szendrőváron (Smederevo) tanultak tovább. Jellemző volt, hogy akik ipari vagy mezőgazdasági iskolában tanultak, többnyire visszatértek szülőfalujukba. Azok a falusi fiatalok pedig, akik valamilyen okból nem tanulhattak tovább, rendszerint szüleik mesterségét folytatták, és földművesként vagy kétkezi segédmunkásként dolgoztak tovább.
Az oktatás csapdáit ügyesen kerülgetve a dél-bánsági magyar közösségek végül a hetvenes években – a szülők kitartó követeléseinek és egy lelkes tanári közösség közbenjárásának köszönhetően – elérték, hogy a Pancsován, az egykori magyar leánygimnázium épületében működő, Uroš Predić nevét viselő gimnáziumban magyar tagozat nyíljon. Az új tagozat hamar nagy lendületet vett. Ekkor a környék magyar településeiről – főként Hertelendyfalváról, Torontálvásárhelyről, Ürményházáról, Székelykevéről, Sándoregyházáról és Fejértelepről – sereglettek ide az ingázó vagy albérletben sínylődő diákok. A magyar nyelvű tagozatok megszűnéséig öt nemzedék végezhette el itt a gimnáziumot anyanyelvén. Ez szerencsés fordulatot jelentett a szétszóródó bánsági magyarok számára is, mert erős lendületet adott a jugoszláv állameszmébe sodródó kisebbségi közösségeknek. Az érettségizett diákok közül sokan tanári vagy más értelmiségi pályára léptek, így közösségük ekkor sem veszett bele a szláv tengerbe.
