15. rész
Szerbek Magyarországon – A szerbek a törökkel vívott háborúk idején, az 1389. június 15-én elveszített rigómezei csata után – amelyben Lázár, az utolsó szerb király is életét veszítette – tömegesen menekültek Magyarország déli vármegyéibe, a Szerémségbe, a Bácsba és a Bánságba. Lazarevics István szerb fejedelem, a magyar királyok hűséges alattvalója – aki a magyar országgyűléseknek is rendes látogatója volt – Torontálban és Somogyban kapott jelentős birtokot, ahová ezrével telepítette a szerb családokat. Magyarországi birtokait utóda, Brankovics György szerb despota is örökölte. I. Lipót 1690. december 11-i pátensével kivette a szerbeket az ország törvényhatóságainak hatásköréből, és közvetlenül királyi hatalma alá helyezte őket, 1694. május 1-jén kiadott rendeletével pedig tartózkodási helyül a Duna–Tisza közét jelölte ki. A szerbeknek I. Lipót által adott kiváltságait I. József 1708. augusztus 7-én, III. Károly pedig 1713. augusztus 2-án – illetve 1715. április 10-én – kiadott pátensével elismerte. Mária Terézia 1770-ben a Regulamentum constitutionis Nationis Illyricae, 1779-ben pedig a Declaratorium Illiricum című pátensekkel biztosította a szerbek magyarországi tartózkodását. II. Lipót törvényekkel rendezte a szerbek egyházi életét, akik első kongresszusukat 1790–1791-ben Temesvárott tartották meg. Ennek nyomán a magyar rendek 1791-ben tiltakoztak a szerbek kiváltságai ellen, mire I. Ferenc 1792-ben eltörölte az illír kancelláriát. A magyar országgyűlés 1848-ban ugyanezen álláspontot foglalta el, mire a szerbek a magyar szabadságharc ellen megszervezték az illír mozgalmat.
Geszti Lajos A magyar állam déli határváltozásairól című, 1944-ben megjelent tanulmányában így fogalmazott: a magyar állam sorsa a történelme során mindig délen dőlt el. Kiemelte: a bizánci, s utóda, a török császárság területén mindkét birodalom egykor leigázott népeiből a Napóleon hadjáratai során keletkezett új világnézet, a nemzetiségi elv alapján jöttek létre a mai nemzeti államok. Ez a százötven éves török háborúk után Magyarország déli határvédelmének újabb és nehéz korszakát hozta meg.
A Deák Ferenc pártjához tartozó Kemény Zsigmond 1867-ben a Béccsel való kiegyezést csak a nemzetiségekkel való viszony rendezésével együtt tudta elképzelni. 1860-ban közölt Pest, november 6. című cikkében rámutatott: a XIX. század második felében oly elemi erővel tört fel az addig kellő „míveltségben nem részesült nemzetiségekben” a nemzeti önrendelkezés igénye, hogy a polgárosodás korában politikai vakság lenne ezzel nem számolni. Egy évvel később, 1861-ben pedig a nemzetiségi kérdésről szólva üdvözölte a magyar–horvát kapcsolatok rendezését szorgalmazó zágrábi politikai üzenetet, s megjegyezte: a horvát nemzet a magyar államiságon belül megőrizhette szuverenitását, mindazonáltal „szabadságuk mellé a nemzeti individualitás szabad kifejezhetése járult”. Hogy közben méltányolandó közakaratból a Szerb Vojvodina és a Temesi Bánság visszacsatolása is megtörtént, azt a jogrend helyreállításaként értékelte, és az 1848-as eszmék győzelmének tekintette. „Az izgatók – írta Kemény Zsigmond az Esti Lap 1861. január 3-i számában –, kik a magyarok iránti rokonszenvet gyűlöletté akarták változtatni, a Vojvodina és Temesi bánságban nem bírnak jelentékeny befolyással, s hogy ott a románok, németek, bunyevácok majdnem mind és a szerbeknek is a többsége hajlandó a reinkorporációra, de nemzetiségi érdekeinek – melyeket mi szintén tisztelünk – méltányos kielégítése mellett.” A döntés ellen akkor már legfeljebb csak Rajacsics pátriárka tiltakozott a Serbske Novinében megjelent levelében, a történelem kereke azonban újabb lendületet vett.
Szép elképzelés volt, de a nemzetiségek – az elszakadási törekvéseiket már nem is titkolva – nem érték be sem a községi önkormányzatiság, sem a felekezeti önrendelkezés kínálta lehetőségekkel. Kiderült ez a képviselőházban 1868. november 24-e és 28-a között lezajlott nemzetiségitörvény-javaslat vitája során is. Két törvényjavaslat – a nemzetiségi képviselők által megfogalmazott, 1867. február 11-én benyújtott, 12 §-ból álló Törvényjavaslat az országos nemzetiségeknek és nyelveknek Magyarországba leendő szabályozására és biztosítására című és az 1868. november 24-én benyújtott, 28 §-ból álló Deák Ferenc törvényjavaslata a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában című tervezet – körül zajlott ekkor a vita. Magyarország az 1868. XLIV. törvénycikkel, a nemzetiségi törvénnyel biztosította a szerbek önrendelkezési jogát.
A legradikálisabb követeléseket Svetozar Miletić fogalmazta meg, amikor hangsúlyozta: a szerbek igényelik nemzetiségük politikai elismerését és méltánylását, és követelik, hogy nemzetiségük a magyar politikai élet alkotóeleme legyen. Véleménye szerint egy többnemzetiségű államban minden nemzet politikai nemzet kell, hogy legyen, csak akkor működhet demokratikus alapokon. Ezért nem kevesebbet követelt, mint hogy azon megyékben, kerületekben, városokban és helyi közösségekben, ahol többséget alkot valamelyik nemzetiség, a többségi lakosok nyelve legyen a hivatalos. Ez pedig csak akkor valósulhat meg, ha „nacionalizálják” a magyarországi megyéket, azaz ha alkotmányosan is lehetővé teszik, „hogy a municípiumok túlnyomó nemzetiségek jellegét nyerjék a kisebbség denacionalizációja nélkül”. Elképzelése szerint Magyarországon a megyéket úgy kell újraszabni, kikerekíteni, hogy a területén domináns nemzetiségek döntő többségbe kerüljenek. A megyék „kikerekítésének éppen az a célja – mutatott rá Miletić –, hogy a megyék a nemzetiségek szerint minél egyöntetűbbek legyenek, hogy így az egyes nemzetiségek nemcsak tért nyerjenek a fejlődésre, hanem hogy a súrlódásnak is eleje vétessék.”
Ezért a Törvényjavaslat az országos nemzetiségeknek és nyelveknek Magyarországba leendő szabályozására és biztosítására 8. §-a megfogalmazta: minden országos nemzetnek joga van nemzeti céljai megvalósítása érdekében „egyesülni, iskolákat és intézeteket, társulatokat és egyleteket a szellemi és anyagi művelődés, úgymint a műveltség, tudomány, szépirodalom, művészet és népgazdaság fejlesztésére alapítani, pénzalapokat és alapítványokat létesíteni, és evégre felállított saját közegei útján önállóan kezelni. Különösen pedig szabadságában áll minden országos nemzetnek a népoktatás, nemzeti művelődés és felvilágosodás céljából valamennyi fentebbi ágban szervesen egyesülni, a nemzeti gyűlésben vagy nemzeti kongresszusban nemzeti egységének közegét megalakítani és szervezni, azon joggal, hogy a fentebbi célra, a korona jóváhagyásával és legfelső felügyelete alatt, a kongresszusban képviseltekre pénzkivetéseket tehessen, nemzetisége, nemzeti művelődése és fejlődése érdekeit a korona, az országgyűlés és államalkotmány előtt előterjesztések, sérelmek és javaslatok útján mozdíthassa elő. A nemzeti oktatásnak azon ágában, melyek a vallás terén érintik, a nemzeti és vallási közegek egyetértőleg fogják azon módot megállapítani, amelyben az ezen minőségű ügyek ugyanazon egy kongresszuson vagy elkülönített gyülekezetekben tárgyalandók és elintézendők.” A 9. §. szerint: „A hat országos nemzet minden népiskoláiban, felsőbb művelési és tanintézeteiben saját nemzeti nyelvök az oktatás nyelve; az egyes nemzetek nemzeti, illetőleg vallásbeli művelő- és tanintézetei, a tanterv általában való összehangolásának föltétele alatt, hasonló államintézetekkel egyenlőknek nyilváníttatnak; és mindazokban, amelyekben az ország pragmatikai történelme előadatik, egyúttal saját nemzeti történelmök is kötelezőleges tárgyként előadandó […].”
Irodalom: A nemzetiségi törvényjavaslat országgyűlési vitája 1868. Válogatta, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Schlett István; Budapest – Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány – Kortárs Kiadó, 2002; Geszti Lajos: A magyar állam déli határváltozásairól; In: Földrajzi zsebkönyv 1944; Nova istorija srpskog naroda. Szerkesztette Dušan T. Bataković; Belgrad–Lausanne, Naš dom – L’Age d’Homme, 2000; A szerbek Magyarországon. Szerkesztette Zombori István; 1991; Heka László: Szerbia állam- és jogtörténete; Szeged – Bába Kiadó, 2005; Kemény Zsigmond: Az uniótörvényekről; In: Eszmék és jámbor óhajtások – Válogatott publicisztikai írások; Kolozsvár – Kriterion Könyvkiadó, 2014; Gángó Gábor: Az 1868. évi nemzetiségi törvény és következményei; Korunk, 2009. május, XX. évf. 5. szám; Andrássy György: Egy porosodó gyöngyszem – Az 1868. évi XLIV. tc. a nemzetiségi egyenjogúságról; Kisebbségvédelem, 2022.
Szerbia – A IV. században, a Római Birodalom kettéválása után a balkáni szláv törzsek Bizánc fontos tényezőivé váltak, törzseik Trákiában, Makedóniában és a Peloponnészosz-félsziget déli részén telepedtek le. A VII–IX. században Szklavinija néven szláv fejedelemség létezett. 636-ban Bíborbanszületett Konsztantin Thesszaloniki környéki szerb fejedelemségről írt. 867-ben Cirill és Method keresztény hitre térítette őket, ezt követően 933–950 között Časlav volt az első fejedelem, aki valamennyi szerb törzsre kiterjesztette uralmát. Tartós államiságuk azonban a XI. században, Jovan Vladimir uralkodása idején (999–1016) Raška (Rascia) központtal jött létre, melyet a XII. század végén a Nemanja-dinasztia erőskezű uralkodója, Stefan (1166–1196) erősített meg, s melynek aranykora Dušan 1355-ben bekövetkezett haláláig tartott. 1389-ben Rigómezőnél csatát veszítettek a törökkel szemben, és 1879-ben történt felszabadulásáig a porta vazallus államaként, Belgrádi Pasalik néven létezett. 1456-ban meghalt Brankovics György, a középkori Szerbia utolsó uralkodója.
Szerbia középkori történelmét a török hódító háborúk határozták meg, a szerb fejedelemségek területi elhelyezkedése is – Koszovó és Raska környékén – a török terjeszkedéstől függően változott. A XII–XIII. század fordulóján, a Nemanja-dinasztia idején államisága kiteljesedett, aranykora 1355-ig, Dušan haláláig tartott. 1456-ban meghalt Brankovics György, a középkori Szerbia utolsó uralkodója, aki sokszor szorult Zsigmond király oltalmára, s aki a törökellenes harcokban Hunyadi János szövetségese volt. Hunyadi alakját Sibinjanin Janko néven a szerb hősi énekek is megörökítették, s e guzlicára született hősregék Vuk Karadžić gyűjtése nyomán az európai romantika idején termékenyen hatottak a nemzeti irodalmak újjászületésére. A magyar irodalom a szerb középkori énekeket a reformkor idején fedezte fel.
A betelepült szerbek leszármazottai alkották a XVIII. században a határőrvidék katonaságát. 1804–1812 között Petar Karađorđe vezetésével újabb törökellenes fölkelésre került sor, amely a modern szerb állam megteremtésének első kísérlete volt. A lázadás kegyetlen megtorlása vezetett 1815-ben a második szerb felkeléshez, amelynek eredményeként 1830-ban a szultán elismerte Szerbiát mint a birodalmon belüli autonóm fejedelemséget. Fejedelemmé a felkelés vezérét, Miloš Obrenovićot nevezték ki.
1844-ben született meg az első Szerb polgári törvénykönyv. 1848 nyarán a szlavóniai Karlócán tartott kongresszus döntése alapján katonai lázadást szerveztek a magyar forradalom ellen, céljuk a délszláv népek közös államának igézetében a Magyarországtól elszakított Szerb Vajdaság megteremtése volt. A Bach-korszak idején létrejött Szerb Vajdaság és Temesi Bánság önálló közigazgatási egységként 1860. december 27-ig működött. A kiegyezést követően Miletić Svetozar vezetésével a legelszántabb ellenzői voltak az 1868-as nemzetiségi törvénynek. 1882. március 6-án Milan Obrenovićot királlyá koronázták, és megszületett a Szerb Királyság, amely az 1912-ben lezajlott első és az 1913-ban lezajlott második balkáni háború során – elsősorban francia segítséggel – csaknem megduplázta a területét. Az 1914. június 28-i szarajevói merénylet után kirobbant világháború lezárását követően 1918. december elsején létrejött a Szerb–Horvát–Szlovén királyság, amely később Jugoszláv Királyság néven az 1941. április 10-i összeomlásáig létezett.
Irodalom. Thim József: Délmagyarország önvédelmi harca 1848–1849 – Bács-bodroghmegyei és szerém-vidéki események; Zombor – Bittermann nyomdája, 1887; Kovácsevics, Ly. – Jovanovics, Ly.: A szerb nemzet története; Beograd, 1893; Kállay Béni: A szerb felkelés története 1807–1810 I–II.; Budapest – a Magyar Tudományos Akadémia kiadása 1909; Ivić, Aleksa: Istorija Srba u Ugarskoj od pada Smedereva do seobe pod Čarnojevićem 1459–1690; Zagreb, 1914; Konstantin, Jireček: Istorija Srba I–IV.; Beograd, 1922–1923; Belić, Vlad. J.: Ratovi srpskog naroda u XIX. i XX. veku 1788–1918; Beograd, 1937; Faragó László: Karagyorgye és a Karagyorgyevicsek; Budapest – A Magyar Külügyi Társaság kiadása, 1940; A szerbek Magyarországon; Szeged – Móra Ferenc Múzeum, 1991; Szita László – Gerhard Seewann: A karlócai béke és Európa 1698–1699; Pécs, 1999; Nova istorija srpskog naroda. Szerkesztette Dušan T. Bataković; Belgrad–Lausanne, Naš dom – L’Age d’Homme, 2000; Heka László: Szerbia állam- és jogtörténete; Szeged – Bába Kiadó, 2005.
(Folytatjuk)
Kalemegdan / fotó: bookaweb.com
Nyitókép: Szentendre, szerb ortodox székesegyház / fotó: Wikipédia
