„Mindennek változnia kell! Elegünk van!” – mondja egy középkorú férfi a 2022-es országgyűlési választások előtti tüntetésen, a Hősök terén. Kollégáimmal azért jöttünk ki a térre, hogy közelebb kerüljünk a tömeg hangulatához, és megértsük, mi mozgatja az embereket. Jelen vannak olyanok, akik elégedetlensége valódi alapokon nyugszik. „Nem jövünk ki a bérünkből, magasak az albérletárak, nem jutok sorra a műtétemhez” – mondják ők. Demonstrál viszont egy-egy olyan társadalmi réteg is, amelynek semmi oka nem lenne az elégedetlenségre, hiszen az eddigi rendszer haszonélvezői, nyertesei voltak. Az általam megkérdezett középkorú férfi például vidékről költözött Budapestre a 2000-es évek elején. Szülei alig tudták támogatni tanulmányait. Diákmunkát vállalt, diákhitelt vett fel. Semmije nem volt korábban. Megházasodott, különböző programokon keresztül lakáshoz jutott, gyermekeik születtek, és közben egy stabil vállalkozást is felépítettek. Ma már több lakása van Budapesten. Mégis változást követel.
Amikor az aktuális kormányzat által megteremtett programokról kérdezzük – amelyeket maga is igénybe vett –, annyit válaszol: ezek neki járnak, és nem a kormánynak köszönhetők. Az állam biztosítja őket, nem a politikai rendszer. A 2026-os országgyűlési választások előtt az emberekkel beszélgetve tömegesen találkozom hasonló élethelyzetekkel. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés: valóban a rendszerrel elégedetlen az egyén, vagy inkább személyes élethelyzetéből, elvárásaiból, csalódásaiból fakadó feszültségek vetülnek rá a politikára? Az ember hajlamos ugyanis úgy tekinteni önmagára, mint saját sikereinek első számú kovácsára, miközben a kudarcokért inkább külső tényezőket tesz felelőssé.
Amikor sikert érünk el, azt gyakran saját képességeinknek, szorgalmunknak vagy tehetségünknek tulajdonítjuk. Ezzel szemben ha kudarcot vallunk, könnyebben hivatkozunk külső körülményekre: igazságtalan volt a helyzet, rossz volt az időzítés, mások hibáztak. Ez a jelenség a pszichológiában önigazoló torzításként ismert, és mélyen beágyazódik a gondolkodásunkba. Nem pusztán rossz szokásról van szó, hanem egyfajta mentális védekező mechanizmusról, amely segít megőrizni az önbecsülésünket és a belső egyensúlyunkat. A saját pozitív énkép fenntartása alapvető pszichológiai szükségletünk, és az agyunk ennek érdekében torzítja az események értelmezését. Ez a gondolkodásmód a politikában is visszaköszön. Ha jól alakul az életünk, azt saját érdemünknek tekintjük, ha viszont feszültséget, elégedetlenséget élünk meg, hajlamosak vagyunk külső okokat keresni, és a politikai rendszert megnevezni felelősként. Így válhat a politika egyfajta kivetítő felületté, amelyre személyes frusztrációk, be nem teljesült vágyak és belső bizonytalanságok vetülnek rá.
A választási időszak ezt a jelenséget felerősíti: a közélet nyelve egyszerű válaszokat kínál összetett élethelyzetekre, ezáltal sokan könnyebben találják meg a hibást az adott rendszerben, mint a saját döntéseikben, körülményeikben. Ez a tulajdonság könnyen a saját ellenségünkké válhat. Az önigazoló torzításnak kettős hatása van. Egyfelől segít abban, hogy ne roppanjunk össze a kudarcok súlya alatt, és hogy megőrizzük a motivációnkat. Másfelől gátolhatja a fejlődést, hiszen ha nem vállaljuk a felelősséget a hibáinkért, nehezebben tanulunk belőlük. A valóság torzítása rövid távon megnyugtató, hosszú távon azonban önámításhoz vezethet. A tudatosítás ezért kulcsfontosságú: ha felismerjük ezt a működést, közelebb kerülhetünk egy reálisabb önképhez – és talán a problémáink megoldásához is, ahelyett, hogy másokat hibáztatnánk.
Nyitókép: Pixabay
