3. rész
Bács-Bodrogh vármegye a történelmi Magyarország legnagyobb megyéinek egyike volt. Amint azt a neve is mutatja, két, valamikor külön megye: Bács és Bodrog összeolvadásából keletkezett. Mindkettő már a legrégibb időktől szerepel, de területük nem egyezett a későbbi Bács-Bodrogéval, melynek északkeleti része – nagyjából a Bajmok, Kishegyes, Péterréve által jelölt vonalig – a középkorban Csongrádhoz tartozott. Bodrog megye viszont a török hódoltság után Pest megyéhez számított. „Vándor! Ha Bács-Bodrog vármegye virágzó, gazdag, megelégedett téreire lépsz, ne keress nagy történelmi emlékeket a jelen virulása mögött. Tudd meg, hogy e terület mindenkor áldott kertje volt szép magyar hazánknak, de rettentő válságok koronként az utolsó redőkig letörölték róla az élet képét. Lakosainak újra meg újra kellett a küzdelmet felvenni az anyafölddel, az elemekkel, de legfőként a magyar haza és keresztény czivilizáczió ellenségeivel, kik időnként előre meg nem sejthető csapásokat zúdítottak reá” – írta Városy Gyula kalocsai érsek az 1909-ben Borovszky Samu által szerkesztett Magyarország Vármegyéi és Városai sorozatban megjelent Bács-Bodrog vármegye I. kötetéhez írt Előszóban.
Györffy György István király és műve (1983) című munkája szerint Bács vármegyét Bácsvár központtal, Bodrog vármegyét pedig Bodrogvár központtal Szent István király hozta létre az államalapítás és a királyi vármegyerendszer megszervezése idején. Létezésüket Szent Lászlónak 1093-ban kelt oklevele is bizonyítja. Bács-Bodrog vármegyét a két vármegye egyesítésével az 1802. évi VIII. törvénycikk hozta létre. A vármegye területét az Oszmán Birodalom a mohácsi pusztulás után elfoglalta, és a török uralom idején a Szegedi szandzsák része volt. 1699-től a Habsburg Birodalom által létrehozott Bácska régió részévé vált, 1751–1791 között a Tiszai Koronakerülethez tartozott. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején a vármegye a Szerb Vajdaság, majd 1849–1860 között az egyesített Szerb Vajdaság és Temesi Bánság része volt. Az 1848–1849-es események tragikusan szembefordították egymással a magyarságot és a nemzetiségeket. Bács-Bodrog vármegye közigazgatási központja az 1749-ben Mária Terézia által szabad királyi városi rangra emelt Zombor volt, itt működtek a közigazgatási és művelődési intézmények.
1873-ban Bács-Bodrog vármegyéhez csatolták a Sajkásvidéket is. Bács-Bodrog vármegye déli, nagyobbik részét 1918-ban elfoglalta a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd a trianoni békeszerződés alapján a Bácskát, Bánátot és Szlavóniát magába foglaló Vajdaság része lett. 1941. április 11-én a magyar csapatok bevonultak Bácskába és a területet visszacsatolták Magyarországhoz. 1944 októberében Tito partizánjai újra bevonultak a Bácskába, csapataik bosszúból a magyarok ezreit gyilkolták meg.
Bács-Bodrog vármegye lakosságának száma 1857-ben 528.346 volt közülük 266.457 magyar (50,43%), 103.481 német (19,59%), 19.329 szlovák (3,66%), 91.664 szerb (17,35%), 40.393 sokácz (17,35%), 45 görög anyanyelvű volt. 1880-ra a lakosság összetétele a magyarság erőteljes fogyását mutatta: a 638.063 lakos közül 234.352 volt a magyar (36,73%), 162.894 a német (25,53%), 24.761 a szlovák (3,88%), 469 a román (0,07%), 7294 a rutén (1,14%), 177.081 a szerb és horvát (27,75%), és 832 volt az egyéb anyanyelvű. A vármegyének 1910-ben 812.385 lakosa volt, ebből: 363.518 (44%) magyarnak, 190.697 (23%) németnek, 145.063 (17%) szerbnek, 30.137 (3,7%) szlováknak, 10.760 (1,24%) ruszinnak, 1279 (0,16%) horvátnak, 386 (0,05%) románnak és 70.545 (8,68%) egyéb nemzetiségűnek vallotta magát.
Kósa László Paraszti polgárosulás és népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880–1920) című tanulmányában rámutatott: az Alföld peremvidékére, az egykori hódoltsági terület feudális társadalmára a birtokos nemesség hiánya volt a jellemző, amit a vármegyék újjászervezése után a hivatalnoki közösségnek, a lateiner értelmiségnek és a vállalkozó polgárnak kellett pótolnia. A kiváló művelődéstörténész és etnográfus a parasztság XIX. századi változásait a parasztosodás és a polgárosulás kérdéseinek tárgyalásakor kiemelte. Bács-Bodrog megyének 1909-ben 73,66%-a volt szántóföld, ami a korabeli Magyarország vármegyéi közt a legnagyobb arányt jelentette. Mindjárt utána következett 71,12%-kal Torontál megye. Bácska nem a nagybirtokok, hanem a középnagyságú parasztbirtokok hazája volt. Ennek a középbirtokos parasztságnak meglehetősen fejlett, „a polgárias ízléshez igazodó” lakáskultúrája, építkezési stílusa és „határozottan parasztos, de mértéktartó viselete” volt. A monográfia szerzője úgy vélte, hogy a polgárosulás vonásairól tanúskodó paraszti kultúra genezisének fölfejtésekor, jellegének, eredetének és lényegének meghatározásakor két igen jelentős tényezőt kell figyelembe venni: számolunk kell a Bácska szabad királyi városainak (Szabadka, Zombor, Újvidék), a privilegizált városoknak (Baja), és a kelet-bácskai szabadalmas, tiszai kamarai terület közösségteremtő erejével, hagyományvilágával és szellemi tartalmával.
A történelmi arisztokrácia és a középnemesség hiányában Bács-Bodrog vármegyében a vezető szerepet a szorgalmas és takarékos földmíves gazdákból földbirtokossá emelkedett családok tagjaiból lett kis létszámú polgárság, és a hivatalnoki osztály – a lateiner értelmiség – vállalta magára. Az 1867-et követő évtizedek során a megye társadalmában a Duna és Ferenc-csatorna mentén a német, a Tisza mentén pedig a magyar és a szerb földmíves gazdák szorgalmas munkájuk révén folytonosan emelkedve – a papság mellett –, immár mint földesurak a megyei közélet leglelkesebb, legbuzgóbb résztvevői lettek. „A községi, városi és megyei élet minden mozzanatában övék a tér, és annyira érzékenyek a kor követelményei iránt, hogyha haladásról, közjóról van szó, nem válogatnak a munkában” – írta Margalits Ede Közéletünk tényezői (1884) című tanulmányában. Bács-Bodrog vármegyében a közélet és a kultúra terén a lateinerek, a diplomás emberek, az ügyvédek, az orvosok, valamint a tiszti- és a hivatalnoki kar – a honoráciorok – tagjai vállaltak vezető szerepet; valahányszor közügyekről volt szó, az értelmiség „munkás és áldozatkész hazafisággal” lépést tartott a klérussal és a földbirtokos közösség képviselőivel. Ők már abban a felismerésben nevelkedtek öntudatos polgárrá, hogy csak a tudás, a képzettség, és a munkával szerzett érdemek árán lehet a nyilvános életben fokról-fokra emelkedni.
Margalits Ede A bácskai kultúrkérdésről (1882) című írásában kiemelte: a kiegyezést követően Bácska a kultúra és a gazdaság terén óriási mértékben fejlődött. Az akkor már közel 150 éves múltra visszatekintő szabadkai főgimnázium mellett 1872-ben Zomborban és Újvidéken, 1876-ban Zentán hoztak létre magyar tannyelvű főgimnáziumot, ahová a kultuszminisztérium a korszak legkiválóbb tudós tanárait helyezte ki oktatónak. A megyei tanítók száma 807 volt. Eötvös József oktatási törvénye, az 1868. évi XXXVIII. t. c. egészen az 1920-as évekig irányadója volt az oktatói munkának. Emellett a városokban és a településeken számos olvasókör, dalárda és művelődési egyesület működött.
A tudományos élet jeles intézménye volt az 1883-ban Margalits Ede vezetésével megalakult Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat, mely felbecsülhetetlen értékű munkásságával föltárta a megye történelmi múltjának fontos részleteit, évkönyvei a vidék tekintetében felmérhetetlen tudományos értéket jelentenek. 1906. június 24-én Vértesi Károly elnök vezetésével megalakult a Bács-Bodrog Megyei Irodalmi Társulat. Az 1890-es években Zomborban, a vármegye központjában jelentős kulturális fórumot jelentett a Gozsdu Elek vezette Szabad Lyceumi Egyesület.
A nemzeti kisebbségek lakta vármegyék életét – így Bács-Bodrog vármegye életét is – az 1867–1918 közötti fél évszázad során mindvégig a nemzeti-nemzetiségi érdekellentétek mételyezték, állandóan és folyamatosan feszültséget szítva az iskolákban és a városi és vármegyei közigazgatási hivatalokban – minden olyan intézményben, ahol az államnyelv használata elsőbbséggel bírt. Az egyházi és kulturális intézetekben lényegesen más volt a helyzet, ezeken a fórumokon a legteljesebb mértékben érvényesült a nemzeti önrendelkezés elve – egészében véve úgy, ahogyan azt a kisebbségi törvény szabályozta. Fontos dokumentumok olvashatók erről A nemzetiségi törvényjavaslat országgyűlési vitája 1868 (2002) című kötetben.
1882-ben zajlott le az első magyar–szerb kapcsolattörténeti vita. Pancsován a Braća Jovanović kiadónál Skupljeni spisi Mihaila Vitkoviča címmel megjelent Vitkovics Mihály műveinek szerb gyűjteményes kiadása, melynek bevezető írása a pest-budai írót a szerb irodalom számára igyekezett kisajátítani. Piukovics Gábor, a Magyar Philologiai Társaság tagja Vitkovics Spomen Milicéje (1887) és Vitkovics mint szerb író (1889) című írásaiban tett kísérletet az író magyar és szerb irodalomban betöltött szerepének a tisztázására. Meglátása szerint Vitkovics a magyar felvilágosodás korának szerb származású, pesti írója volt. Ezekben az években jelent meg Toncs Gusztáv Vitkovics Mihály élete és munkái (1884) című értekezése, Rádits Dusán pedig Vitkovics Mihály életrajza (1909) címmel Újvidéken jelentette meg tanulmányát. Néhány évvel később ugyanott Polit Vladiszlava Petőfi a szerbeknél (1912) címmel jelentette meg irodalomtörténeti jelentőségű értekezését.
Bácsország földje gazdag televény, bőven termő, emberek erős nemzedékeit szűlő, áldott föld – írta Városy Gyula kalocsai érsek a Magyarország Vármegyéi és Városai sorozatban megjelent Bács-Bodrog vármegye I. kötetéhez írt Előszóban.
Irodalom: [Palugyay Imre]: Megye-rendszer hajdan és most – Törvény-történet-oklevelek- ’s egyéb rokon kútfők után írta Palugyai Imre, IV., Pest, Heckenast nyomda, 1848; Steltzer, Fridrich: Geschichte der Bácska, Neusatz, August Herger, 1883; Radics György: Bács-Bodrog vármegye leírása, Zombor, nyomatott Bittermann Nándornál, 1876; Thim József: Délmagyarország önvédelmi harca 1848–1849 – Bács-bodroghmegyei és szerém-vidéki események, I., Zombor, Bittermann nyomdája, 1887; Bács-Bodrog vármegye egyetemes monográfiája, I–II., szerk. Dudás Gyula, Zombor, Bittermann Nándor és fia könyv- és kőnyomdája, 1896; Érdujhelyi Menyhért: Bács-Bodrogh vármegye egyetemes monográfiája, Századok, 1896; Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában, II., Budapest, Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, 1890; Fridrik Tamás: Bács-Bodrogh vármegye földrajzi, történelmi és statisztikai népszerű leírása, Szeged, Endrényi Lajos és Társa Könyvnyomdája, 1878; Margalits Ede: A bácskai kultúrkérdésről (1882), In: Három év után után – Beszélyek és hírlapi cikkek, Zombor, Bittermann Nándor Könyv- és Kőnyomdája, 1884; Dudás Gyula: A bácskai nemes családok – Adalékul Bács-Bodrogh vármegye történetéhez, Zombor, Bittermann Nándor és Fia Könyv- és Kőnyomdája, 1893; Dudás Gyula: A bácskai és bánsági szerbek szereplésének története 1526–1711, Zombor, Bittermann Nándor és Fia Könyv- és Kőnyomdája, 1896; Dudás Gyula: Bács-Bodrogh vármegye régészeti emlékei, Zenta, Schvarcz Sándor kiadása, é. n.; Osztrogonácz Ferencz: Földrajzi előismeretek és Bács-Bodrog-megye rövid leírása, Óbecse, 1902; Bács-Bodrog vármegye, I–II.; Magyarország Vármegyéi és Városai, Szerk. Dr. Borovszky Samu; Budapest, Országos Monográfia Társaság. é. n. [1909]; Csetri Károly, Mezőbándi: Bácska lakossága a legrégibb időktől a XIX. század végéig, Budapest, 1936; Eimann, Johann: Der Deutsche Kolonist oder die deutsche Ansiedlung unter Kaiser Josef II. in den Jahren 1783 bis 1787 besonders im Königreich Ungarn in dem Batscher Komitat, München, Verlag des Südostdeutschen Kulturverks, 1965; Csoór Gáspár: A bácskai társadalom, Budapest, Kiadja a József Kir. Herceg Szanatóriumi Egyesület, é. n.; Györffy György: István király és műve, Budapest, Gondolat, 1983; Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, I., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1987; Kósa László: Paraszti polgárosulás és népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880–1920), Budapest, Planétás, 1998; Gyetvai Péter: A tiszai korona-kerület településtörténete, I–III.; Kalocsa, 1992; Szita László – Gerhard Seewann: A karlócai béke és Európa 1698–1699, Pécs, 1999; A nemzetiségi törvényjavaslat országgyűlési vitája 1868, Válogatta, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Schlett István, Budapest, Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány, Kortárs Kiadó, 2002; Mák Ferenc: A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája, Újvidék, Forum Könyvkiadó és Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2008.
(Folytatjuk)
Nyitókép: Fotó: Mák Ferenc archivuma
