„Ha erős a közösség, nem könnyű onnan elszakadni”

A Nemzeti Művelődési Intézet az idén Sutus Áronnak, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnökének ítélte oda a Beke Pál-díjat, elismerve közösségépítő és értékmegőrző törekvéseit, valamint a vajdasági magyar művelődési élet szervezésében betöltött meghatározó szerepét. Sutus Áron 2006 óta a művelődési szövetség szakmunkatársa, 2017-től az elnöke. A díj kapcsán a szerteágazó tevékenységéről, a közösség iránti elkötelezettségéről beszélgettünk.

Nagyjából két évtizede tekinted küldetésednek a közösségmegtartást és értékmegőrzést, de a kezdetek régebbre nyúlnak vissza. Úgy tudom, Szöllősy Vágó Lászlótól anno citerázni is tanultál. Mikor vált fontossá a számodra az, hogy a közösség szolgálatába ajánld magad?

– A gyerekkorig nyúlik vissza, legalábbis ami az értékrendek kialakulását, vagy a hovatartozás kérdéskörét illeti. Egyrészt a családom révén is, de ebbe beletartozott a citerázás Szöllősy Vágó László műhelyében, a Népkör épületében, valamint a Szöllősy Vágó Veronika vezette népdalkör, a kisebbek énekcsoportja, és így tovább. Ezzel párhuzamosan magával ragadott a hittan és a cserkészkedés, ami a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején nagy lendülettel tért vissza a vajdasági magyar közösségi életbe. Mindez és még sok más, meghatározó volt a számomra. Azután jöttek az egyetemhez kötődő tevékenységek, a továbbiakban pedig egyre nagyobb betekintésem lett abba, hogy mit takar és mit jelent ez a fajta tevékenység.

Milyen reményekkel és célokkal vágtál bele a szövetség életébe?

– Először is megpróbáltam átlátni, hogyan működik. Alkalmam nyílt kikövetkeztetni az irányokat, ami a struktúrát, a szervezést, a feladatokat illeti, de ez csak egy része volt. Pontosan nem is tudtam mibe csöppentem bele, de nagyon vonzott az, hogy együttműködhessek Szöllősy Vágó Lászlóval és Dudás Károllyal. Eleinte nagyjából fele-fele arányban dolgoztam a művelődési szövetségnek és az intézetnek, melyek között a mai napig is léteznek kapcsolódási pontok. Úgy gondolom, valahol mindkét intézménynek az életben jelen kell lenni ahhoz, hogy megértsük, mit jelent a közművelődés területén a vajdasági magyar közösséget szolgálni. A feladatkörök persze elválasztódnak. Az intézetnél most már egyre jobban a közgyűjteményi és digitalizációs tevékenység domborodik ki – nagyon jó munkát végeznek ezen a téren –, nálunk meg inkább a rendezvények körüli foglalatosságok, a tagszervezetekkel való kapcsolattartás, a szórványközpontok koordinációi, az ösztöndíjasok segítése és így tovább. A lényeg az, hogy mindez nagyon érdekelt, és szerettem volna minél jobban megismerni ezt a gyönyörű, erős lábakon álló felépítményt, amit 1992-ben alapítottak meg. Az első tíz-tizenkét év meghatározó volt, gondoljunk csak az ünnepi játékokra, a színjátszó és kórustalálkozóra. Azután jött a MAdT tábor, a Durindó és Gyöngyösbokréta koordinálása, a magyar kultúra napi díjazási rendszer, és a Bodor Anikó-díj létrehozása. Úgy gondolom ezt mind át kell látni ahhoz, hogy a közösség szolgálatára lehessünk. Legalábbis a számomra ez fontos volt.

Az ilyen jellegű tevékenység nem merül ki a számítógépes munkában, hozzátartozik az élő kapcsolattartás is...

– Járni a terepet, beszélgetni az emberekkel, meghallgatni másokat, mellettük lenni, a közösségeket megerősíteni, fejleszteni, a megfogalmazódó igények, kérések alapján megoldásokat keresni, visszajárni hozzájuk, nem engedni el a kezüket, megörülni a kis dolgoknak is, mások sikereinek, akiknek ugyanúgy a közösség érdekei fontosak. Ezt a lelkületet Szöllősy Vágó Lászlótól lehetett igazán megtanulni vagy ellesni. Ez jellemezte valahol Beke Pált is, de Dudás Károlyt, Hajnal Jenőt és másokat is említhetnék. Nem egyszerű, mert sok a teendő és a nap csak huszonnégy órából áll, de meg kell rá találni az időt. Nincs annál nagyobb ajándék, mint kiérdemelni a közösségek bizalmát, és erre nap mint nap rá kell szolgálni. Istennek hála, nem csak a művelődési szövetség tud a kistelepüléseken segíteni, nem ez az egyetlen mankó, folyamatos az együttműködés a hálózatban.

Bejártad Vajdaságot, gyakran fordultál meg a kis településeken. Mit érzel a legnagyobb feladatnak?

– Bevonzani a fiatalokat, de elsősorban tudni azt, hogy lesznek újabb generációk. Sok településen azt látjuk – és ez egy általános tapasztalattá válik –, hogy a gyerekek középiskolás korukig vannak jelen a művelődési egyesületek vagy szakcsoport berkeiben. Ez a szórványban levő magyar településekre vonatkozik a leginkább. Nagyobb városokban vagy településeken, a tömbben, középiskolák is működnek, a városokból így nem mennek el annyian, és akár folytatják a népművészeti tevékenységüket, a népi kultúra ápolását. Ami pedig a falvakat, a kis településeket illeti, megvan egy időszak, ameddig a gyereknek tele lehet tömni az értékbatyuját, és utána engedni kell, hadd menjen. Mint a magyar népmesékben, járja be a világot, de akik addig foglalkoztak vele tudják azt, hogy mindent megtettek és egy életrevaló, tisztelettudó embert, keresztény értékekkel felvértezett fiatalt bocsátottak útjára.

Mit látsz a falvakban, a kis településeken, az utazásaid alkalmával?

– Szívósságot, konokságot, elkötelezettséget, a feladás gondolatát maguktól eltoló közösségeket. Persze jelen van a szomorúság és kétségbeesés is, de pont ilyenkor kell ott lenni, megélni ezeket a pillanatokat is, meghallani a segítségért suttogó hangot is, felismerni a gond okát. Másik oldalról pedig remélni azt, hogy a közösségek élnek a lehetőséggel, hozzánk fordulnak, telefonálnak nekünk, vagy más úton jelzik a problémát. Sajnos nem tudunk egyszerre több helyen ott lenni, pedig szeretnénk, de a vajdasági magyar közösségi élet hálózatában tevékenykednek a szórványközpontok munkatársai is, akik ilyenkor a segítségünkre lehetnek.

Mire mutatkozik szükség a kis településeken?

– Jó lenne néptáncoktatókat találni, akik havonta legalább kétszer kijutnak a településekre. Ez nem egyszerű, mert már a tömbben is nehezen találunk képzett táncoktatókat. Jól át kell gondolnunk, hogy kikre számíthatunk azok közül, akik befejezték a képzést, vagy kiket tudunk visszahívni, milyen rendszert szükséges kidolgozni, amivel marasztalni tudjuk őket. Ezt és az ehhez hasonló problémákat kell közösen végiggondolni az önkormányzatokkal és a Magyar Nemzeti Tanáccsal. Nem könnyű megoldást találni, de az első lépés mindenképpen az, hogy erről elmélkedjünk és lépéseket tegyünk.

Miben tud a művelődési szövetség segíteni a kis települések közösségeinek?

– Sok mindenben, például kiadványok kapcsán, jubileumi ünnepek megszervezésében, pályázatoknál, elszámolásoknál, az eseményeik népszerűsítésében és még sorolhatnám. Sok a koordinációs teendő. Egyeztetni az eseménynaptárak átlátásában, hogy a jelentősebb rendezvényeket ne egymásra szervezzék, vagy akár közösen megálmodni egy-egy eseményt, hozzá megtalálni az erőforrásokat. Ami még nagyon fontos, és ezen is gondolkodunk, hogy milyen módokon lehetne egymásnak a jógyakorlatokat megmutatni. Ennek megtalálni a platformját, először élőben, a találkozókat felvételezni, és azután más helyeken is vetíteni, hogy híre menjen egy-egy közösség jógyakorlatának. Erősítenünk kell a művelődési egyesületek vezetői közti kapcsolatot, akárcsak a szakcsoportokét is. A nagy rendezvények esetében erre adódik alkalom, de a rohanós mindennapokban kevésbé. Az egymásra támaszkodás platformjait kell tudnunk tovább színesíteni, erősíteni vagy újakat létrehozni.

Amikor azt mondod jógyakorlat, akkor mire gondolsz?

– Például arra, hogy egy-egy településen hogyan vonják be ügyesen az ifjúságot a tevékenységekbe, vagy akár minden generációt. Miképp álmodnak meg egy jubileumi programot, milyen forrásokhoz fordulnak. Hogyan vonják be a szülőket a közösségszervezésbe, illetve a közművelődési feladatellátásba, a rendezvények megvalósításába, akár egy tábor megszervezésébe, vagy hogyan bonyolítanak le egy jótékonysági estet. Nagyon sokat segít az, ha ellesünk egymástól dolgokat, a jógyakorlatokat meg kell tudnunk mutatni egymásnak. Erre hajlandóság is mutatkozik, csak a platformot kellene hozzá biztosítani.

Amikor a fogyatkozó magyarságról beszélünk, akkor valójában a falvak kiüresedésére is gondolunk. A népi értékek márpedig leginkább még ott maradtak meg. Az öregek ezt tudják, de a fiatalok látják-e? Ha nem, miként lehetne kinyitni a szemüket, hogy erre is figyeljenek?

– A rendezvényeink, a képzéseink alkalmával ezt is folyamatosan kiemeljük, hogy mennyire fontos a szülőfalu. Ha a boldogulás másfelé is viszi őket, de próbáljanak tenni a falujukért. Amikor a fiatalok középiskolába, majd egyetemre mennek, kinyílik előttük a világ. A szülőföldhöz kötött gyökerek megmaradnak, de nem biztos, hogy a faluban állást kapnak. Erre nincs egy külön recept, de mindent meg kell tenni és minden eszközt megragadni, hogy a fiatalokat büszkévé tegyük arra, hogy honnan származnak, honnan jönnek, melyik faluban, településen nevelték őket azzá, akikké váltak. Az is biztos: ha erős a közösség, nem könnyű onnan elszakadni. Aki elment, az visszajár vagy vissza is tér. Az erős kis közösségeken múlhat leginkább az, hogy aki onnan jött, visszatalál-e és miként teszi ezt. Ezért kell állandóan dolgozni azon, hogy megmaradjanak vagy újra alakuljanak a néptáncegyüttesek, a színjátszókörök, a népdalkörök, legyen cserkészet, egyházi oktatás, sport vagy bármi más. Ha a gyerek, a fiatal, azt éli meg, hogy mennyire jó egy közösséghez tartozni, akkor ez elkíséri a továbbiakban is, egész életében. Közben remélhetőleg azt is fogja jelenteni, hogy akik elmennek, azok közül néhányan visszatérnek és a vállukra emelik a közösségi művelődési életet. Ez is fontos célkitűzés.

Mindezt összegezve, mik a célok?

– Végig kell gondolnunk a néptáncoktatókra vonatkozó igényeket, milyen képzésekkel, mentori programmal tudjuk segíteni, előre lendíteni, hosszú távra szóló megoldásokat találni. Fontos az is, hogy a művelődési egyesületek, szakcsoportok vezetői számára is elindítsunk mentorjellegű segítőprogramot. Ha minden igaz, ez ügyben a jövő évben már lépni tudunk. Ugyanakkor fontos az új honlap elindítása is, még nem készült el, de már haladunk vele.