5. rész
Istensegíts mondája 2.
Természetesen nem csupán egyetlen vázlatrajzot készítettem – több is készült a Vén Kajtár történetéhez. Ez a magába zárkózó, erős akaratú, alacsony, tömzsi alkatú öregember az idők során igazi harcossá nőtt a szememben. Robusztus túlélő lehetett, ha nem roppant bele csonka családja fenntartásának terhébe, s még megállta a helyét a nincstelen béresek, a későbbi móduvázók között is. A monda szerint a legnehezebb pillanatokban sem csüggedt el; miközben a jövő felé menetelt, csakis azon töprengett, hol lehet számára, unokái számára – és a hozzá hasonló menekülők számára – a végső megálló. Aztán döntött. Talán az ereje fogyása is hozzájárult, de határozottan kiállt a helyben maradás és az újrakezdés lehetősége mellett. Az már a megbecsülés jele volt, hogy őt – mint az új telepesek legidősebb képviselőjét – megkérdezték, kikérték a tanácsát: Hogyan? Merre? Hová?
Azt tartják, hogy a leghitelesebb emberek azok, akik az újrakezdés reményében képesek irányt mutatni másoknak is. Ők azok, akik tudatosan szúrják le botjukat a földbe, s a lehetőségek felmérésével nekilátnak tervezni, otthont teremteni. Felépíteni a lehetséges jobb jövőt. Nem csupán a magukét, hanem családjukét, társaikét, s egész szenvedő közösségükét is.
Andráska
A szárnyra kapott mondák legismertebb változata szerint Andráska a Bukovinába költöző telepesek elsőszülött gyermeke volt. A történet így szól:
Amikor 1774-ben a telepeseket katonai felügyelet mellett Moldvából a monarchiának átadott Bukovina felföldjére, az új lakóhelyüknek kijelölt területre irányították – hiszen Erdélybe már nem szabadott visszatérniük –, jó sokan érkeztek. Legelőször mintegy száz család. Amint a Szeret folyócskától nem messze, alig öt kilométerre, az akkor meghúzott határhoz közel értek, kényszerből meg kellett állniuk, mert egy asszony épp vajúdni kezdett. A gyermek az új világba kívánkozott, és hamar meg is született, ám nagy gondban voltak: hogy most mitévők legyenek? A kicsike ugyanis nem szerepelt a telepesi igazolványban. Gondolták, ebből most baj lesz. Egyiküknek merész ötlete támadt. Miután az anya megszoptatta a kisfiút, s az békésen elaludt, beletették az egyik abrakos tarisznyába, amelyet a saroglya végére akasztottak. A szigorú fináncok mindent átkutattak, de az abrakos tarisznyába bele se néztek. Így aztán sikerült az újszülöttet titokban átcsempészni a határon. Nagy volt az öröm. Amikor pedig a kijelölt telephelyükre értek, s az elsőként megszületett gyermeket Andráskának keresztelték, szépen épülő falujukat a csempészkaland emlékére Andrásfalvának elnevezték el.
Mások szerint azonban ez hamis mese. A falu igazi névadója a telepesek segítője, maga Hadik András gróf, Erdély főparancsnoka és gubernátora volt. Az ő tiszteletére keresztelték el, így lett Andrásfalva.
