A kis piros vonat pontos volt, mint mindig, és amikor átcsattogott a közúton átmenő sínpáron, hangosat füttyentett. Vagy valamivel hamarabb. A lámpa pirosan villogott, és már jóval előtte andráskeresztek jelezték, hogy óvatosan, mert vonat jöhet.
Az övé volt az utolsó ház. Szépen rendbe tartotta, a kis kertet is, nehogy az a kép maradjon meg a várost elhagyó sofőrökben, hogy na, ez is egy kis elhanyagolt alföldi település.
Nem csörgött az óra, igaz, sehova nem kellett már időre mennie, felesleges zajongással meg minek kezdeni a reggelt? Régen persze más volt. A férje korán ment dolgozni, ő meg már előtte felkelt, hangtalanul surrant ki a konyhába, megfőzte a cikória kávét, két nagy kanál cukorral szerette az ura, és mellette zsírpapírba csomagolva az ebéd – délben ette meg a két nagy szelet kenyér közé tett hagymás rántottát. Minden áldott nap. Egyszer megkérdezte, hogy ne csináljon valami mást?
Akkor úgy nézett rá, olyan szigorúan összehúzott szemöldökkel, mint a lányukra, amikor beírást hozott az iskolából. – Nem – mondta kicsit morcosan. Majd beletette a kopott aktatáskába, amit még a tanító úrtól kapott több évtizede, és kiment a sarokig, felszállt az ócska buszra, azzal ment be a tsz-központig. Aztán traktorozott egész nap, akár esett, akár fújt, addig, amíg volt munka. Télen meg a műhelyben végezte a karbantartást. Megbízható, csendes ember volt, néha elment a brigáddal meginni egy fröccsöt, sose többet.
A szomszédasszony – akinek a párját bizony sokszor hozták haza talicskában tolva, ahogy hortyogott, szájából nyál csordult és a pálinka szaga messzi előtte lebegett – irigykedve mondta neki, hogy ezzel a jó emberrel megfogta az Isten lábát. Ő meg csak elmosolyodott, éppenhogy, nem akart büszkélkedni. Aztán a szomszédasszony egy ködös hajnalon aláment a vonatnak, a részeges ember meg úgy vonyított az égre, mint abban a régi orosz filmben a farkas a hegy tetején. A házuk meg csak pusztult, aztán vagy két év múlva ledózerolták, azóta minden évben kukorica nő rajta. – Bizony, volt ilyen is – mondta egyszer a fiatal postásnak, aki hozta a nyugdíjat, egyszer-kétszer képeslapot, és csodálkozva kérdezte, hogy ugyan kitől kap Teca néni Argentínából üdvözletet? Ő meg nem felelt, mert nem tartozik rá, és utána vagy két hónapig nem kínálta meg se kávéval, se üdítővel szegény postást, pedig nem ő tehet róla, hogy Liza olyan messzire ment. Aztán persze odabökte egy hideg téli napon, hogy a lánya ír neki néha, és egy szatyorba két bejglit is adott, meg nagyobb borravalót, mint szokott.
Aztán a következő hónapban egy kövér asszonyság hozta az adóról szóló értesítést, utána meg egy rágógumit csócsáló fiatal fiú hozta a havi apanázst, aki tánclépésekkel jött végig a kaputól a kiskonyháig. Már számon se tudta tartani, hogy hányan váltották egymást ezen a poszton.
Régen azt tartották, hogy aki a vasútnál meg a postán helyezkedett el, az igazi nyugdíjas állást fogott ki. Most már persze nem ez a karrier, tudja ő, hallja a tévében, hogy a fiatalok alig várják, hogy elhagyják a várost. A kis utcájukban meg már csupán idősek laknak, néha jönnek csak haza látogatóba a családtagok. Hozzá meg évek óta nem jön a lánya, onnan az irdatlan messziségből nem is csoda!
Amikor már nagyon elunja a csendet, a kútról szokott vizet hozni. Persze be van vezetve a víz nála is, de az artézi, és a kopott, bordó kanna nem nehéz, tele se teszi, úgy fűzi a karjára. Néha többen is állnak, beszélgetnek cseppet – főleg tavasszal meg amikor olyan szép ősz van. Egy szilfa hullajtja a sárga leveleit, múltkor felvett egyet és lepréselte, beletette a fényképalbumba.
Öt éve él egyedül, megszokta, ezt mondta a kisboltosnak, aki egy délután megkérdezte, hogy nem fél-e ott kint, közel a sínhez. De persze nem volt az olyan közel, szabályozták azt, nem csak úgy habókra lehetett építkezni.
Akkor elgondolkozott, hogy ugyan mitől is félne? Elfélte ő már a magáét, most meg csak vár.
Reggel meghallja a vonat füttyét, és olyankor elsírja magát. Minden reggel. Öt éve már, akkor maradt egyedül.
6.45 van – gondolja ilyenkor, és egy kopott, fekete szegélyű zsebkendőben megtörli a szemét.
Nyitókép: Reigl Judit: Tömbírás (részlet) / Forrás: Virág Judit Galéria
