2025. november 16., vasárnap

Révület

Zia nagyjából fél órára volt a falutól, amikor abbahagyta az olvasást, kinézett az ablakon, a száguldó busz mellett sorjázó fák halk mosollyal üdvözölték, kora őszi narancssárga-halványzöld-vörhenyes lombjaik kis rejtekeiből apró fénynyalábok csillantak felé, s a fák mindegyike, a szabályos lombozatúak, a megdőlt törzsűek, a hajlékony ágacskáikkal kócosan integetők, a vaskos ágaikkal a kristálykék eget kémlelők, a sorsukat megadással viselő megtépázottak, mind olyannyira ismerősek voltak számára, mintha hazafelé tartana, s már legalább ezerszer találkozott volna velük, ahogyan a fasor után következő csenevész bokrokkal, a még zöldellő, méteresre nőtt vagy a közvetlen szomszédságukban már pattanósra száradt, egymásra dőlt, megmerevült gyomokkal, melyek, szintúgy, mint a fák, a tekintetére, a vele való találkozásra vártak, és a busz száguldott tovább, a felszántott földek, a megannyi, tüskékkel fölsebzett tarló, a még leszedetlen kukoricatáblák, egyszerű és már csörgősre száradt ruhájukban egyenként a kukoricaszárak, s a föléjük hajoló ég kristálykékje mind-mind eléje sereglettek s maguk közé fogadták, és nem utas volt többé, hanem része a tájnak, része a vidéknek, része a fénynek, a levegőnek, az égnek, s már tudta, hogy otthon van, és azt is, hogy ha sok évvel ezelőtt kipillant ezen az ablakon, régen megnyugodott volna, észre sem véve az útelágazásokat, az útvesztőket, a zsákutcákat, az évek megannyi hívogató lehetőségét és buktatóit, s a buszról leszállva szédülés fogta el, s ebből lassan felocsúdva járta végig a falucska utcáit, alig pillantott a gyönyörűen megépített házakra, csak a megroggyantakat figyelte, azok, akár szeretett testvérüknek, csöndben és bizalmasan meséltek neki, egykori lakóik bőrének illatát, kezük nyomait féltve őrizve magukban és magukon, még azok is, melyek akár az aracsi pusztatemplom maradványainak kicsinyített másai, már a közelítő tél árnyaival való újabb csatára készülődtek elszántan, és Zia Herceg János idegen kezektől átmeszelt homlokzatú szülőházának a homlokán szeretett volna végigsimítani, tenyerével letörölni a port a szerény kis emléktábla megkopott és olvashatatlan betűiről, ám ehelyett tovább indult, tovább a gazos fűvel benőtt ösvényeken, s az idefelé jövet az út menti fák lombjaiból kicsillanó fénysugaracskák a falu széléhez érve ismét életre keltek, a hatalmas, egyenletesen lélegző csöndben pompázó óriási nyárfák lombkoronáiból csillámlottak elő most, szelíd ragyogással, és a Mária-szobor állt ott, halványkék ruhájában, melynek redőiről már nem egy helyen lepattogzott a festék, karján a Kisjézussal, s a szobor arca oly tiszta volt, mintha valóban az ég harmatcseppjei mosták volna időről időre tisztára, s merengő, aggódó, mégis reményt keltő tekintetével nem a falu felé nézett, hanem a szabadtéri oltáron túl, valahová messze, talán a kis kápolna mögötti útra, ahol autók suhantak el mindkét irányba, és Zia, míg imádkozott, teljességgel megkönnyebbült, hogy a ház, az otthon, nem föltétlenül az, aminek falai vannak.

Magyar ember Magyar Szót érdemel

Nyitókép: Gábor Áron: Fénymöbius, 1989, vegyes technika, papír, 59 × 84 cm / forrás: Knoll Galéria Budapest & Bécs