Egy szoba könyv nélkül olyan, mint a test lélek nélkül.
Marcus Tullius Cicero
A lélek hőmérője: a könyv.
Juhász Gyula
Ezek a bölcsességek – már-már jelmondatként – fontos támaszai az önigazolásnak! Egyénre szabottan, és jellemző módon, mindig olyan magvas gondolatokat keresünk, melyek minket igazolnak, viselt dolgaink helyességét húzzák alá. Mert az ember nem vagy nem sokat változik élete során! Ezért hát kell a lelki mankó!
Néha fogadkozunk ugyan, mondunk olyanokat, mint például: ez így nem mehet tovább! Vagy: ebből most már elég! Meg olyat is, hogy el kell hagyni ezt vagy azt a rossz szokást… Aztán, botor módon terveket is szövünk arra vonatkozóan, hogyan szabaduljunk meg egynémely helytelen beidegződéstől. Mert ugye, minden fejben dől el!
Itt talán abba is hagyhatom a frázispufogtatást. A tény viszont tény marad: nem mindig sikerül a fogadalmakat megtartani. Sőt!
Magam a könyvgyűjtéssel vagyok bajban. Hol azt fogadom meg, hogy nem veszek újabb példányt, hol meg azt, hogy ajándék darab sem kell több a házba.
Van, amikor feleségem figyelmeztet ígéretemre, és van, amikor csak elnézően mosolyog. Olyankor, mint a csínyen kapott gyerek, zavartan állok egyik lábamról a másikra, és mondom, magam mentegetve: többet tényleg nem hozok könyvet a házba, de ezt a ritka példányt egyszerűen nem lehetett ott hagyni!
Aztán a sok „nem lehetett ott hagyni” eredménye, hogy a kartali remeteségből épp úgy, mint a kanizsai lakásból az évtizedek során lerakat lett.
A látványtól elszörnyedek néha, és jó ideig kerülöm a könyveket. Ami többnyire ideiglenes állapot. Ami után meg – kimondani is szörnyű –, könyvéhségem támad…
A minap is valami hasonló történt. Megint könyvszerzési böjtöt tartottam, hogy aztán, úgy, mint a szenvedélybeteg, visszaessek, elcsábuljak.
Vácott bóklászva, hogy, hogy nem, ismét betértem egy könyvesboltba! Az apropót nagyobbik unokám közelgő születésnapja szolgáltatta. Abban egyezkedtünk lányommal, hogy mindössze egy ajándékkönyv elég lesz a nagyfiúnak…
Nosza, több se kellett. A kellemetlen őszi szél elől a könyvesboltba menekültünk. Igaz, Klárika indítványozta. Mivel ajándékot mindig közösen szoktunk választani, ezért kézenfekvő megoldásnak látszott a bolti portya.
Így aztán, míg más ember kávézóba, cukrászdába ül be, mi a könyvesbolt oltalma alá futottunk! A barokk városmag mögé rejtett modernségben, egy évtizedek óta alakuló, egykori udvarok helyén létrejött téren áll az üvegfalú, tágas, világos, majdhogynem áttetsző épület, aminek belső intimitása csupán a könyvek miatt van.
A helyiségbe lépve, először az újdonságokat kerestem. Krasznahorkait például. A friss Nobel-díjast! Természetesen nem volt. Topogtam hát ide-oda, szemlélődtem, mert egyébként minden érdekel. Eleinte kapkodva, csapongva néztem a kínálatot, majd a polcok között álldogáltam, szerzőket és könyvcímeket olvasgatva, amikor egy furcsa, nesztelen árny suhant el mellettem. Először azt gondoltam, hogy talán egy képzeletbeli barát űz velem tréfát! Olyan valaki, aki már rég beférkőzött tudatomba, ám most testet is öltött… Egy pillanatra megrémített a dolog. Körbe néztem, de csak embereket láttam, akik hasonló tétovasággal ácsorogtak a polcsorok között.
Újra a szerzőkre és a címekre összpontosítottam a figyelmem. Néha félre húzódtam, hogy a kosárral közlekedők is elférjenek. Már nyúltam egy Grecsó-kötetért, amikor megint látni véltem a nesztelen árnyat. Most olvasószemüvegem külső peremén villant meg. Talán mondanom sem kell, a könyv irányába tett mozdulatom abba maradt, szemem sarkából végig pásztáztam a polcok közét, de semmi!
Teátrális tétovaságom feltűnt egy eladónak, aki hozzám lépett: – Segíthetek? – nézett rám mosolyogva. Tagadólag ráztam a fejem, motyogtam is valami köszönöm-félét és kissé arrébb léptem a Magyar irodalom feliratú, széles polctól. Elcsodálkoztam a néhány lézengő vásárlót látva, mert azt gondoltam a Nobel-díj apropóján tömegek állnak majd mindenütt a boltokban. Naivul úgy véltem, egy ideig megint minden a honi irodalomról, az olvasásról fog szólni.
Ám a boltban csak én ácsorogtam a fentebb említett polcsor közelében. Körbenéztem, mint aki attól tart, tiltott olvasáson kapják, aztán kényelmes mozdulattal visszaléptem, hogy folytassam a bogarászást, keresgélést. Esterházy könyveit – polcközépen lapultak – néztem már, amikor a nesztelen árny megint átsuhant a látómező peremén. Bevallom, igencsak bosszantott ügyessége, no meg az ebből adódó tetten érhetetlenség. Mármint a suhanó árnyék légies megfoghatatlansága!
Leginkább az zavart, hogy az árnyalak látomásszerűen tűnt fel egy-egy pillanatra és semmi sem árulkodott arról, hogy rajtam kívül bárki más is felfigyelt volna rá. Ergo: a jövő-menő emberek között valahogy magamra maradtam a lidércemmel!
Itt talán abba is hagyhatnám a történetet, nehogy valakinek bevillanjon egy hasonló, Karinthy által leírt eset. Igaz, ő gőzmozdonnyal vélt találkozni a pesti utcasarkon, aminek zaját csak belsőleg hallotta! Ezért aztán némileg sántít a hasonlítgatás, némileg.
Főképpen azért, mert tétova történetem másként folytatódott ott a könyvkupacok között! Mint mindenhez, a végkifejlethez is türelemre volt szükség. Talán csak annyira, hogy igazolást nyerjen a közmondás: a türelem rózsát terem! Vagy valami mást. Mert ugyebár előbb-utóbb a megoldás felé fut ki minden történet, ha van időnk kivárni az események alakulását!
Az árny gazdáját azonban még egy jó darabig nem sikerült meglátni. A betűrendben Nádasig jutottam a kötetek között, amikor újra látni véltem a nem túl gyorsan suhanó valamit. Ekkorra, a feszült figyelem eredményeképpen, a környezeti zajok már kellően felerősödtek. A fülzúgás abba maradt, a szelektáló agy csak a neszeket erősítette fel. Azok közt is egy valami nyekergésfélére hasonlítót. Amiről hirtelen, ki tudja miért, de azt gondoltam, hogy az a furcsa akármi lehet a látomáslátás kulcsa. Ismét mozdulatlanul álltam, feszült idegszálakkal, ugrásra készen hallgatóztam. A nyekergést kissé erősebben és közelebbről hallottam. Lokalizálni még nem tudtam a hangforrást, ezért mozdulni továbbra sem mertem. Kivárásom végül is engem igazolt: az újabb nyekergés közvetlen közelről, talán a hátam mögül jött. Kissé hátra, a hang irányába fordítottam a fejem, és ekkor a kirakat üvegén bevetülő fénypászma közepén megláttam a felém tartó árnyat. Puha, nesztelen léptekkel egy macska közeledett. Magasra emelt farokkal, aminek végét ívesen begörbítette. Úgy festett, akár egy kérdőjel. Mintha csak azt kérdezné: engem keresel? Megállt, sziluettje sötét foltként rajzolódott ki az ellenfényben. Elcsodálkozva, hangosan kérdeztem magamtól: – Hát ez?
Miközben az állat felé fordultam, egy másik alkalmazott oda szólt: – Ez Nyivák! Rendszeresen bejár a boltba.
Nyivák egy darabig a polc előtt üldögélt és egykedvűen nézte az embereket. Igazi tarka macska, jól megtréfált. Közben, míg én árnyvadászkodtam, feleségem megtalálta a megfelelő ajándékkönyvet. Így aztán fizettünk és kiléptünk a szeles térre. – Láttad a macskát? – kérdeztem. – Milyen macskát? – nézett rám mosolyogva, úgy, mint aki már olvasta a fenti, akkor még meg sem írt történetet.
