Krasznahorkai László (Gyula, 1954) napjaink magyar, sőt világirodalmának egyik legjelentősebb alkotója. A szinte megszámlálhatatlanul sok elismeréssel, díjjal kitüntetett író – közülük hadd említsünk csak néhányat: Kossuth-díj, Vilenica-díj, Nemzetközi Man Booker-díj, Márai Sándor-díj, a Magyar Köztársaság Babérkoszorús Művésze, Krúdy Gyula-díj, MAOE Kulturális Örökség Nagydíj, Best Translated Book Award a Sátántangó fordításkötetéért, ugyanaz a díj a Seiobo járt odalent fordításkötetéért, National Book Award a Báró Wenckheim hazatér angol fordításkötetéért, a Babes-Bolyay Tudományegyetem Doctor Honoris Causa díszdoktori kinevezése, 2024-ben megkapta a rangos spanyol Formentor nemzetközi irodalmi díjat, amelyről többek között így írnak:„A Sátántangó szerzője a magyar nyelv örökségének megismertetéséért, a képzelet elfeledett dimenzióinak helyreállításáért, és elegáns írásának virtuozitásáért nyerte el a 2024-es Formentor nemzetközi irodalmi díjat.” És október 9-én járta be a világot a hír, hogy Krasznahorkai László az irodalmi Nobel-díj kitüntetettje.
Műveit több mint harminc nyelvre lefordították.
2024-ben a Magvető kiadásában jelent meg Zsömle odavan című regénye, amelynek sokatmondó mottója: „Én megmondtam”.
A Zsömle odavan főhőse az immár 91 éves Kada József nyugalmazott villanyszerelő, aki egy meg nem nevezett falucska kertes házában él. Megözvegyülvén egyetlen társa az elaggott Zsömle kutya. Mivel családja immár évszázadok óta hétpecsétes titokként őrzi a Nagy Családi Rejtélyt, ő maga sem árulja el senkinek (annak idején még saját feleségének sem), miszerint IV. Béla király és Dzsingisz kán egyetlen leszármazottjaként Árpád-házi I. József néven immár ő tarthat igényt a magyar trónra! Keményen elhatározza, hogy nem tesz többé a tűzre. Ennek a tételmondatnak is felfogható kijelentésének kettős értelme van. Magára maradva kis konyhájában többé nem gyújt be, villannyal táplált rezsón főzi meg az egyetlen ételt, amelyet emlékezetből el tud még készíteni: a krumplis tésztát, és naponta többször is, kedvenc kávéját. Átvitt értelemben pedig azt jelenti, hogy származását haláláig titokban tartva nem kavar bele a politikába. Nagyon szerényen él, reggelire és vacsorára csak kenyeret majszol, és tejet kortyolgat nagy élvezettel. Ám a Sors és az Emberiség önzőn belezavar ebbe a békés magányba. Nemzettársai hosszú és kitartó kutatás után rájönnek a titkára, felkeresik, s végtelen türelemmel és ravaszkodásokkal rábírják, hogy igenis tegyen lépéseket jogai érvényesítésére. Ugyanis tőle, az ő „hatalomátvételétől”, a királyság alkotmányos visszaállításától remélik a „végromlás felé közelítő ország” újbóli felvirágoztatását. Furcsa, nagyon vegyes összetételű társaság keresi fel immár nap- nap után. Van, aki általa szeretné békés úton érvényesíteni közössége jogait, s akadnak, akik a fegyveres hatalomátvételtől sem riadnának vissza. Az író, regénye hőséül egy nagyon összetett személyiségű és szándékú, mindvégig kiismerhetetlen emberpéldányt választott. Kada József imád családfája és személyes „dicső” múltjáról regélni, de időről időre homlokegyenest mást állít. Hallgatói és olvasói olykor nem tudják eldönteni, igaz-e, vagy csak kitaláció, fantáziaszülemény éppen előadott visszaemlékezése vagy kijelentése, néha viszont megmosolyogtatón lóg ki a lóláb. Például, amikor mintegy mellékesen, egy nap csak úgy odaveti, hogy ő a XI. kerület díszpolgára, hetek múlva pedig azzal lepi meg őket, hogy az I. kerületnek is díszpolgára már. S annak ellenére, hogy váltig hajtogatja, hogy ő bizony nem tesz többé a tűzre, utóbb kiderül, hogy már hosszú ideje e-mailen levelezget hazai és külföldi államférfiakkal, bíborosokkal éppen trónfoglalása ügyében. Ugyanis ügyesen és tervszerűen kezeli a számítógépe adta lehetőségeket. Időnként nemzeti hősként, és több kitüntetés tulajdonosaként emlegeti önmagát. Egyszer azt is „elárulja”, hogy őt tulajdonképpen Horthy Miklós – attól való félelmében, hogy a Habsburgok hatása nagyon felerősödik – titokban már meg is koronázta! Igenis, fején volt már a szent korona, s kezében a jogar és az országalma… Hívei állandóan „szolgálni” akarják, de sem ő, sem azok nem tudják, hogyan tehetnék ezt meg. Igaz, egyszer egész kertjét kigazolják. Kedvence, a Krasznahorkai László névre hallgató vándorénekes, aki gitárjával járja az országot, a Felvidéket és Erdélyt, hogy tartsa az emberekben a nemzeti érzületet, neki is szívesen játszik és énekelget, az öreg biztatására pedig saját szerzeményeit is előadja, és megígéri, hogy a zeneszerzést ezentúl komolyabban veszi. Kada József, miután kitartóan felségnek titulálják, megkéri immár állandó látogatóit, hogy őt ne felségezzék, nevezzék csak egyszerűen Józsi bácsinak. Közben nyakra-főre főzi nekik a „kotyogóban” a kávét, időnként pedig pancsolt, olcsó, kerítésszaggató vinkójával is meg-megkínálja őket, amelyet nem mernek visszautasítani, csak önmegtagadó gyorsasággal felhajtják. Utóbb pedig már ők szereznek be jobb borocskát. Józsi bácsit időnként már fárasztja a sok ember. El-elpilled, s – az öregségtől, meg az alig egy pohárka vinkótól – olykor mellére csuklott fejjel ültében el is bóbiskol.
Rajongóinak többsége egyszerű ember, de van közöttük egy történész is: a Badigy. Az egy napon beront hozzá, s a már összeszokott társaság előtt előadja, milyen iratokkal tudja megcáfolni Józsi bácsi állításait: „Maga Kada József és semmi több, utánanéztem magának és ez az egész történet egy mese, ezt mind a ketten világosan tudjuk, maga összehord itt hetet-havat, ne röhögtessen már, hogy képzelte, hogy valakinek közülünk, monarchisták közül nem lesz annyi esze, hogy átlásson magán, maga egy gyerekmesét ad itt nekünk elő, magának az égadta világon semmi, de semmi köze nincs se az Árpád-házhoz, se Horthyhoz, se Jimmy Carterhez, még Szeleczki Zitához se, de kell nekünk, érti, Józsi bácsi, nekünk szükségünk van erre a jó kis sztorira az Árpád-ház ki nem halásáról, mert szükségünk van egy királyra, és maga éppen megfelel…” Józsi bácsi persze erre ordítva kiutasítja házából az „áruló hazugot”, a többieknek pedig kijelenti, hogy „amennyiben most azonnal hűséget esküsznek neki, akkor maradhatnak, és továbbra is jöhetnek, de amennyiben nem, soha többé nem óhajtja látni őket se, együtt a kurafi Badigyivel, akit kiutasított innen.” Erre mindannyian fél térdre ereszkednek, és kijelentik, hogy ezentúl „Árpád-házi Kada Józsi bácsit, úgy is mint trónörököst, híven szolgálni fogják, s megvédik akár az életük árán is.” Időnként kedveskednek neki. Autóval elviszik állítólagos szerelme, Szeleczki Zita sírjához is, megígérve neki, hogy trónra lépése után szobrot emelnek Szeleczki Zitának, sőt egyszer egy nagyon különös, titkos helyre is elfuvarozzák, ahol büszkén mutatják meg neki, mennyi fegyvert felhalmoztak már: géppuskákat, maroklőfegyvereket, rombolópuskákat, taposóaknát, rakétát stb. Józsi bácsi elfehéredik, amikor megtudja, hogy ez itt nem múzeum, hanem hatalmas fegyverraktáruknak csak egy kis része, melyet az ő tiszteletére halmoztak fel mutatóba, „hogy lássa, hogy mi készen állunk. A monarchia visszaállítása tulajdonképpen csak idő kérdése.” „Nem!” – süvölti Józsi bácsi. Hangja éles, mint a penge. Hazaviteti magát, majd magára zárja a kapuját. Ő nem akar háborúzni. Sok-sok időbe telik, míg a társaság visszahízelgi magát a kegyeibe. Maga Badigy is erőt vesz magán. Ismét meglátogatja, s azt bizonygatja, hogy azóta utánajárt a dolgoknak, még a bécsi levéltárban is kutatott, s azóta rájött, hogy amit Józsi bácsi állít, az mind színtiszta igazság.
A groteszk, alkotója „krasznahorkais” narratíváját mindvégig magán viselő regény a szélsőséges nacionalizmus szatírájaként is olvasható. Ugyanakkor ez a végtelen hosszúságú, fejezetenként egyetlen mondatra tagolt, egymásba torkolló jelöletlen, hol jóízű, hol fekete humorú, találóan érzékletes, a jellegzetes karaktereket pár leleplező mondattal is megörökítő párbeszédei a mai vidéki Magyarországról is élethű „szelfit” örökít meg, amelyben tragikomikus önarcképként bontakozik ki egy elöregedett, elszegényedett, immár szinte kultúrája-vesztett társadalmi réteg céltalan, tengődő magárahagyatottsága.
Józsi bácsi a maga – talán – naiv, tudálékos módján a „parlamenttel” is e-mailezik, ahol tapintatosan kistisztviselőkhöz irányítják, akik lekezelően megmagyarázzák neki, hogy pillanatnyilag sajnos nagyon elfoglaltak, a honosítást, letelepedést követelők ügyeivel vannak elfoglalva. De majd…, majd az ő ügye is előkerül. Egyszer. Hívei azonban kezükbe veszik az ügyet, s őt ezek után csakugyan több hivatalos helyen is fogadják. Először hivatali autó – egy Mercedes – jön érte. Négyen is fogadják, kávéval és vízzel kínálják. Neki a víz ízlik, még egy pohárral kér belőle, ugyanis otthon, a falujukban szinte ihatatlan a „klónozott”, vagyis klóros víz. Elmondja, hogy bizonyítani tudja, miszerint ő a király. Azok nevetnek, s megnyugtatják, hogy ifjabb Badigy nemzettörténész jóvoltából minden fontos irat már a birtokukban van. Mikor érne rá, hogy az Elnök Úrral találkozzék? Autóval szállítják haza, amelyet – a „szembeszomszéd” irigy megrökönyödésére – négy egyenruhás motoros kísér hazáig… Másodsor is kocsival jönnek érte, de egy egész másik társaság fogadja – máshol – és kérdezi ki apróra. Józsi bácsi ezek után meg van győződve, hogy most már nyert ügye/ügyük van. Harmadszor azonban postás hozza a felszólítást: egy rendőrségi értesítőt, amelyben közlik vele, hogy ekkor és ekkor itt és itt meg kell jelennie – mint gyanúsítottnak.
Innen már „majdnem” egyenes, illetve nagyon is girbegörbe út vezet előbb a börtönbe, majd a bolondokházába. Badigyre hét évnyi börtönbüntetést szabnak ki. Van akit felmentenek, vagy csak feltételes szabadságvesztésre ítélnek, de a puccsra készülőkre 13-13 évi börtön vár.
Kórházszerű magánzárkájában Józsi bácsihoz eleinte látogatókat is beengednek, s a barátai rántott csirkével, borral kedveskednek neki. Később ettől eltiltják. Teljesen magára marad. Már csak azt kéri, hozzák be neki egyetlen kedves kutyáját, Zsömlét, s ezt egy jótét lélek meg is teszi. Mikor azonban egy alkalommal megsúgják neki, hogy hamarosan ennek a kivételezett állapotnak is vége szakad, s őt átviszik a bolondokháza közös nagytermébe, Józsi bácsi ezt már nem várja be. Csavarhúzót kér – és meglepő módon kap is! Lecsavarozza betegszobája ablakrácsát, magához szorítja Zsömle kutyát – az egyetlen tisztalelkű, hűséges lényt, aki mellette a végsőkig kitartott –, és kiveti magát az ablakon…
A Zsömle odavan kiváló – és igen sötét, leverő – társadalomrajz, valamint remekül megformált karakterek egész arzenálja. A legkidolgozottabb és a legösszetettebb egyéniség természetesen Kada József, aki tele van ellentmondással. Minden látszólagos naivsága és készséges, természetes jóindulata dacára, jó adag rosszindulat, hatalomvágy, ravaszság, nagyzolás is megbújik benne, s döntéseit minduntalan átformálja. Például hiába játssza meg a békeangyalt, amikor úgy látja, hogy az látszik az egyetlen célravezető útnak – beleegyezik a fegyveres hatalomátvételbe. S hiába tiltja a felségezést, bizony nagyon is szívesen beleülne abba a trónszékbe. Persze, előrehaladott kora – a történet folyamán eléri a 92. életévét – sok mindent megmagyaráz. Nem könnyű, s elég kegyetlen dolog is egy élete végéhez közelítő, kicsit már szenilis, emlékezetkihagyásos, erejefogyott, de nagy képzelőerővel megáldott vénemberrel elhitetni, hogy ő válhat országa fejévé, s hogy az ő döntéseitől függ hazája, s minden honfitársa sorsa. Miden hibája, „életbakija” ellenére, Józsi bácsit nem lehet nem megszeretni. Sem őt, sem egyetlen tisztalelkű társát, az időnként láncon tartott, utolsó óráiban őt testével melegítő, erőt, szeretetet árasztó Zsömle kutyát, aki a halálba is követi a gazdit. Jellemző, hogy Kada József sem a vér szerinti rokonaival, sem a falubelijeivel nem létesít olyan szoros, meleg barátságot, mint az „örök” Zsömlével (ugyanis minden kutyáját Zsömlének nevezi), akit vele egy és rokon lénynek érez. Általa közelít az Örök Természethez.
Krasznahorkai László ebben a regényében is teljes „zenés nyelvezetű”, széles látókörű, pesszimistán borúlátó és sasszeműen minden hiányosságot, foltot észrevevő, ám mindent csípős fekete humorral fűszerező, ugyanakkor jóindulatú, megbocsátást sugárzó kacsintással – hiszen humorral minden könnyebb – feloldón átszőtt művet alkotott.
Az író egy interjújában megemlítette, hogy személyesen ismerte a főhőst, s szeretné, ha olvasói úgy tekintenének az öreg – évszázadokon átívelő – családtörténetére, mint aminek van valóságlapja. A közegre pedig, amelyben él, ne a Sátántangóból megismert, csak nincstelenséggel, de még emberi tartást tükröző rétegre tekintsenek. Ugyanis Józsi bácsi környezete már a kilátástalan és reménytelen teljes nyomort tükrözi.
(2024. március)
