Engedjék meg, hogy személyesebb hangvételben kezdjek bele mondandómba. Amikor Szenteleky Kornél alakjáról, illetve a múlt század első harmadában betöltött szerepéről gondolkodom, újra meg újra megdöbbenek, hogy milyen rövid idő adatott meg a sziváci orvosnak ebben a földi létezésben. 1893. július 27-étől 1933. augusztus 20-áig élt, vagyis néhány héttel élte túl negyvenedik születésnapját, mielőtt elvitte a tüdőbaj. Majd’ egy évszázad távlatából is úgy gondolunk rá, mint az első világháború utáni jugoszláviai magyar irodalom vezéralakjára, miközben irodalmi tevékenysége csupán mintegy másfél évtizedet, irodalomszervezői, szerkesztői működése pedig ennél is kevesebb időt ölelt fel. A szomorú tény mellett, hogy egy ilyen alkotói világ nem bontakozhatott ki teljes terebélyességében, gazdagságában, az életidő rövidsége felhívja egy, véleményem szerint roppant fontos körülményre a figyelmet, mégpedig arra, hogy egy ember szellemi kisugárzása, szűkebb és tágabb környezetére gyakorolt hatása nem mérhető fizikai valóságunk szokványos mértékeivel, szabályaival. Szenteleky példája arra tanít minket ma, közel száz évvel halála után, hogy kellő alázattal forduljunk minden egyes munkánk minden apró részletéhez, arra, hogy a leírt, kimondott szónak – legyen az bármilyen műfajú, formájú – súlya van, ezért becsüljük meg, ahogyan magát a lehetőséget is, hogy ezt megtehetjük, leírhatjuk, élhetünk vele, megnyilatkozhatunk.
Szenteleky, meglátásom szerint, azok közé tartozik (mint például Petőfi Sándor, vagy hozzánk még közelebbiként Sziveri János), akiknek sorsa, vagyis élete és alkotásai, vagyis műve a kollektív emlékezetünkben egybeforrt, kialakítva a nagy betűs Életművet, amelyben szinte nem lehet különválasztani egymástól az „életet” és a „művet”, mert egyszerre, együttesen gondolunk ezekre. Mondhatni, ennek az összetett életműnek, létműködésnek, mintának van az emlékezet távlatából példaértékű szerepe a számunkra.
Kiemelnék néhány olyan mozzanatot Szenteleky Kornél életművéből, amelynek véleményem szerint máig érvényes üzenete van.
Az elvágyódás hangján megszólaló, az akácos, de sáros Bácskában is európai szellemiségű, egy gyönyörű, mesebeli szigetre elvágyódó költő, író, irodalomszervezőként megalkotja a couleur locale, a helyi színek elméletét, mintegy feloldva az ellentétet abban a felismerésben, hogy az alkotó ember a hozzá közel álló, az általa jól ismert egyediből kiindulva hozhat létre egyetemes alkotást, mutathat meg művén keresztül valami „általános emberit”. Úgy hiszem, ezt a tapasztalatot különösen fontos szem előtt tartani egy olyan világban, amelyben a kulturális egyediségek, az egyedi kulturális értékek mindinkább elmosódni látszanak.
Az első világháború utáni vajdasági magyar irodalom szervezője, A Mi Irodalmunk, a Vajdasági Írás és a Kalangya szerkesztője szoros figyelemmel kíséri a környező modern szerb irodalmat, maga is műfordító, és Debreczeni Józseffel közösen Bazsalikom címmel válogatásban adja ki ezen költészet legjavát, már az új országhatárok között bemutatva, hogy a szomszédos irodalmak hogyan tudnak egymásra termékeny hatást gyakorolni. Ez az általános tanulság, az előzőhöz hasonlóan, a nevezett fordításantológia 1928-as megjelentetése óta eltelt csaknem száz év alatt mit sem változott.
Mindenképp szót kell ejteni Szenteleky Kornél kapcsolódásáról a képzőművészethez, ilyen témájú írásairól – kiváltképp említést érdemel a Pechán József festőművészről szóló Színek és szenvedések c. tanulmány (különösen érdemes szóba hozni ezt most, amikor a szabadkai múzeumban nagy méretű Pechán-kiállítás tekinthető meg a festőművész születésének 150. évfordulója alkalmából). A példa, hogy a szerkesztő-szervező Szenteleky nem csak szűkebb értelemben az irodalom ütőerén tartotta a kezét, de a teljes kulturális–művészeti élet működését figyelemmel kísérte, számomra azt üzeni, hogy – bár a kaotikus és mediatizált, egyre inkább virtuálissá váló világban lényegesen nehezebb feladat – ma, a 21. században, nekünk, és különösen a kultúra területén tevékenykedőknek, hasonlóan organikusan, egységesen kell szemlélnünk saját kulturális és művészeti életünket, dacolva a kor szellemével, amely apró részletekre bontja szét a jelenségeket, specializálja a folyamatokat, ezáltal befolyásolja az emberi odafigyelés lehetőségeit, az odafigyelés természetét.
Szenteleky, a vidék hirtelenjében és történelmi léptékben megváltozott körülményei közt vállalt fel – érzékeny lelkű alkotóként – irodalomszervezői szerepet, amely során voltaképpen egyfajta új központot kellett képeznie ott, amely terület – bár, mondani sem kell, mindaddig is rendelkezett saját értékeivel – nem számított centrumnak, egészen az országhatárok átrajzolódásáig. Ebből adódóan, az életműnek az előzőekkel egyenrangúan fontos üzenete véleményem szerint az, hogy az impériumváltás okozta kihívások közepette milyen magától értetődő természetességgel vállalta a felelősséget, amit valakinek el kellett vállalnia.
Szenteleky Kornél egy új kihívásokkal teli korban járt elöl olyan példákkal, az életmű példájával, amely évszázados távlatból is maradéktalanul megállja a helyét. Azt hiszem, ma, itt Szivácon, a negyven évesen elhunyt író, költő, irodalomszervező sírjánál mi ugyanezt a szellemi hozzáállást erősíthetjük meg magunkban, hogy saját, olykor az övéhez hasonló, olykor más jellegű kihívásainknak megfelelve, napról napra alázattal folytatjuk a munkánkat, amelyet egy évszázada – az akkoriban hagyományként élő múltra támaszkodva – ő kezdett el.
Elhangzott október 11-én Szivácon, Szenteleky Kornél síremlékénél
Nyitókép: Kopasz Tamás felvétele
