Szenteleky Kornél a közössége sorsával azonosuló, a közössége jövője iránt mélyen elkötelezett írástudó küldetésének nagyszerű példáját mutatta meg – s ezzel a maga korában követhetetlenül elszántnak, később, a halála után pedig, nemzeti elkötelezettségével idegen érdekeket és idegen ideológiákat sértő módon, szektásnak bizonyult. Azzal, hogy szellemi programot hirdetett a királyi Jugoszláviában kisebbségi sorsba került magyarság számára, egyszerre vált elfogadhatatlanná az uralomra jutott nemzet politikuma, és az aktuálpolitikát kiszolgáló pályatársak és utódok számára. A délszláv állam különböző történelmi változatain belül az érvényesülni vágyók széles körében nem illett magyar nemzeti programról beszélni, holott egy kellően megfontolt közösségteremtő és közösségépítő gondolat minden bizonnyal határt szabott volna a délvidéki magyarság erodálódásának.
Pályája csúcsán a Mi Irodalmunk szerkesztőjeként az időközben Budapestre települt költőtárshoz, Fekete Lajoshoz intézett 1931. április 28-i keltezésű levelében arról számolt be, hogy Belgrádban felkereste Veljko Petrovićot, és hosszú órákon át próbálta elmondani a magyarok problémáit, beszéltek a kisebbségi jogok hiányáról, a politikai kiszolgáltatottságról és a szellemi elsivárosodásról. „Sajnos semmiféle közeledés nem támadt közöttünk – írta levelében –, noha mindegyikünkben meg volt a jó szándék egy lépéssel közelebb lépni, de nem tudtuk feladni eredeti, az életet jelentő álláspontunkat: a nemzeti eszmét és igazságot. […] Ezek a józan bizonyosságok kissé kellemetlenül hatottak, de most legalább eléje vágtam a fájdalmasabb és megrázóbb csalódásoknak. A holnap-terveim is átformálódtak, ez a józan, tiszta tekintet reális utakat keres. […] Mi megyünk a magunk útján egyedül, segítség, biztatás, bátorítás nélkül. Talán mégis eljutunk valahová.”[1] Hogy hová jutott a délvidéki magyarság, arról mindmáig nem készült megbízható, megközelítően pontos számadás. „Együgyű nemtörődömség vastag levegője” övezte a korabeli és az azt követő magyar gondokat – ahogyan Herceg János fogalmazott az 1942-ben megjelent A diófa árnyékában című délvidéki elbeszélők műveit bemutató kötetéhez írt előszavában. „Csak később, már a halál kapujában világosodott meg Szenteleky előtt, hogy a nemzet tragédiájának egy magva ebbe a talajba esett, amikor lázas vízióban úgy látta küzdeni egymással ezen területen több nép erőit, mint roppant bivalyokat a roskadásig telt gyümölcsfák alatt, míg bent a házban dagadt pofával, mosolyogva alszik a gazda.”[2]
Szenteleky Kornélnak, a kisebbségi magyar írónak, a Vajdasági Írás, a Mi Irodalmunk, és a Kalangya szerkesztőjének mégsem igazán a hatalommal voltak kibékíthetetlen ellentétei, hanem a közössége megalkuvó tagjaival, azokkal, akik önös érdekből hajlamosak voltak a meghasonlásra és a kiszolgáltatott magyarság érdekeinek elárulására. Azokkal a lapszerkesztőkkel és politikusokkal voltak állandó vitái, akik a maguk mindennapi előnyeiért készek voltak bármikor cserben hagyni a közösséget. Nem egyszer érezte, egyszerűbb lenne „feledni kicsit a nyűgöt, a sarat, a szürke és ráncosarcú hétköznapokat”, a valóságban azonban hajthatatlan volt. 1928 tavaszán Csuka Zoltán a tervezett Vajdasági Írás (1928–1929) szerkesztésére kérte fel Szentelekyt, aki május 14-én megfogalmazott válaszlevelében még azt írta: „Nem tagadom: lennének terveim, akarásaim, ábrándjaim, de félek építeni arra a talajra, melyről mindig menekülni szeretnék: a valóságra. Ezért nem hiszem, hogy alkalmas lennék arra a szerepre, amelyre Ön kiszemelt. Nem tudok megalkudni, kompromisszumokat kötni, legalábbis nem olyan mértékben, amilyent a közönség, de főleg az írók megkívánnának tőlem.”[3] És mégis vállalta a feladatot, s életének utolsó fél évtizede – 1933-ban bekövetkezett, tragikusan korai haláláig – az irodalomszervezés és a folyóirat-szerkesztés szakadatlan gondjaiban, küzdelmeiben folyt le.
A kicsinyes áskálódás, a mecénások körében tapasztalt közöny és a Vajdasági Írás iránt megnyilvánuló szakadatlan rosszindulat arra késztette Szenteleky Kornélt, hogy 1929. december 27-én visszaadja a szerkesztői megbízását. „Én nem tarthattam többé nevemmel ezt a piszkos, hányaveti, kegyetlen játékot, melynek kifejezett célja volt lerombolni minden tekintélyt, eljátszani minden rokonszenvet” – írta Kristály Istvánnak Padéra küldött levelében.[4] Egy korábbi levelében írótársának azt is kifejtette, tisztán látja a kisebbségi sorsra jutott magyarság égető gondjait, ugyanakkor azt is felismerte, hogy a Délvidéken nincs író, aki ezeket az életet jelentő problémákat nemcsak megértené, de meg is fogalmazná. Sokan elfordultak a nyomasztó gondoktól, közönyös idegenek maradnak. Vannak ugyan néhányan, akik megértéssel néznek széjjel, „meglátják az életet”, de nem tudnak a nyomasztó régi helyett új életet alkotni.
Szenteleky Kornél irodalomszervezői munkássága teljes pompájában, elkötelezettségének teljes mélységében a Kalangya (1932–1944) megindulásával 1932 tavaszán bontakozott ki. Nem teljes két évfolyamát szerkesztette a folyóiratnak, 1933. augusztus 20-án bekövetkezett korai halála megakadályozta abban, hogy az irodalmi program megfogalmazásán túl a termés beérésének tanúja és a betakarításnak részese legyen. „Mi minden értéket össze akarunk gyűjteni – olvasható a folyóirat első számának beköszönő írásában –, mint ahogyan a gazda minden életet, minden kalászt kalangyába gyűjt. A jugoszláviai magyar irodalom minden olyan alkotását, amely egy irodalmi szemlébe illik és kívánkozik, a Kalangya szeretettel összegyűjti és bemutatja.” A bácskai és a bánáti rétek kaszálóinak virágait ígéri a (feltételezése szerint) kétkedő olvasónak. „Élet, munka indul meg a földeken, hogy érjen a kalász, a fénylő, gyönyörű törökbúza és a tarka veteményes.”[5] Szándékában maga mellett tudta egyebek mellett Bencz Boldizsár, Börcsök Erzsébet, Csuka János, Cziráky Imre, Dudás Kálmán, Farkas Geiza, Fekete Lajos, Herceg János, Kristály István, Markovics (Majtényi) Mihály és Szirmai Károly támogatását is, de közölt műveket Kosztolányi Dezsőtől, Németh Lászlótól, Remenyik Sándortól, Weöres Sándortól és Franyó Zoltántól is. Igazán jelentős vállalkozása pedig az 1933-ban megjelent Ákácok alatt I–II. című „délszlávországi magyar írók novelláinak” gyűjteménye volt.
Szenteleky Kornél irodalom-szervező utóéletében az 1938-as esztendő korszakhatárt jelentett, hiszen a három évi budapesti tartózkodás után Herceg János ekkor végleg hazatért a Bácskába, és irodalmi ténykedése nyomán a „tájközpontú eszmélkedése” nagyban befolyásolta a Szenteleky-örökséghez való viszonyulást. „Széles nemzeti horizontok helyett regionalitást” – mondta ki, és ezzel megteremtette a kiteljesedési lehetőséget a helyi színek elmélete előtt. Ez kétségtelenül jelentős esemény volt a délvidéki magyar irodalom életében, de korántsem jelentett korszakhatárt, legfeljebb felgyorsította Szenteleky befogadásának folyamatát, amely az 1940-es évek elején teljesedett ki. A Szenteleky-recepció 1933 és 1944 között – bár a szerb hatalom elutasító alapállásából következően voltak megtorpanások – lényegét tekintve egységes és folyamatos volt.
Szenteleky Kornél meglátása szerint a trianoni döntés következtében kisebbségi sorsra jutott délvidéki magyarság azért került felettébb nehéz helyzetbe, mert kiszolgáltatottságában döntéseit és cselekvéseit nem segítette az erdélyi és a szlovenszkói magyar közösségéhez fogható hagyománytudat és nemzeti elkötelezettség. A Bácskának és a Bánátnak „kultúrélete sohasem volt”, hogyan remélhető tehát, hogy az ilyen szellemtelen tájon szárba szökkenjen az autentikus, helyi irodalom – írta a vajdasági magyar irodalom lehetőségéről és jelentőségéről Dettre Jánossal folytatott vitája során.[6] Hasonló módon a korai publicisztikájában is tagadta az önálló regionális irodalom szükségességét és létezésének indokoltságát, mondván: csak magyar irodalom létezik, amely kikezdhetetlen egész, a táj hatása legfeljebb sajátos elszíneződést jelenthet az egységes szövedékén. Csak amikor 1927, még inkább 1929 után felismerte, hogy az irodalom szabadsága milyen szorosan függ össze az ember és az emberi szellem szabadságával, csak amikor az ő szemében is az írói cselekedet kiegyenlítődött az emberi helytállás kérdésével, akkor vált indokolttá az emberi gondokat a maguk társadalmi-politikai determináltságában megmutató „vajdasági magyar irodalom” szellemének és intézményének a megteremtése és vállalása.
Az 1933–1944 közötti alig több mint egy évtizednyi idő volt az a korszak, amikor a pályatársaknak – kultúraépítő szándéka örököseinek – köszönhetően Szenteleky Kornél szelleme elevenen élt, irodalomszervezői programja és kisebbségvédő szándékait vezérlő törekvése közösségteremtő erővel rendelkezett, s képes volt táborba szervezni az őt követőket.
A második világháború befejezése előtt 1944-ben Újvidéken a Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség a gondos pályatársnak, a Szenteleky-program örökösének, Herceg Jánosnak a gondozásában hat kötetben jelentette meg Szenteleky Kornél műveit: Isola Bella című regényét, Úgy fáj az élet és Holnap, holnapután című elbeszélés-gyűjteményét, Krónikák című publicisztikai kötetét, Úttarisznya címmel az úti beszámolóit és Ugartörés címmel az irodalmi tanulmányait. Valamennyi kötethez rövid utószót írt a szerkesztő, s a sorozatzáró könyv végén – mintegy összefoglalóként – Herceg János a tanulmány-író Szentelekyt méltatva a következő mondatokkal bocsátotta útjára az életmű-sorozatot: „A legnemesebb megalkuvásra vállalkozott, félretette az esszéíró finom műszereit, és krétával a kezében odaállt a táblához. Kritikus helyett tanító lett, mert a szükség így kívánta.” A klasszikusok mellett azonban – mint a jó tanítónak – figyelme a délvidéki írók és művészek felé is odafordult, hiszen ő maga annak a szellemi mozgalomnak volt megindítója, mely a kultúra szálláscsinálójának szép feladatára vállalkozott. „S ez a mozgalom nemcsak a Bácskát akarta az irodalom és a művészet fogyasztójává tenni, hanem a Bácskában kialakítani egy olyan művészi és szellemi egységet, amelyre vidékünk határain túl is felfigyelnek.”[7] A tanulmányokból Herceg János véleménye szerint egy gazdag, harcban edzett lélek belső tájaira nyílik kilátás.
Herceg János, a Kalangya szerkesztőjeként 1943. január utolsó napjaiban a budapesti rádióban elmondott előadásában rámutatott: „kialakult, erős nemzeti öntudatról, kulturális, önállóságról, gazdasági függetlenségről nem beszélhettünk a Délvidéken”. Az együttélés számtalan német és katolikus szláv családot adott a magyarságnak. Azok a hosszú vonatsorok pedig, melyek 1919-ben a magyar tisztviselőket és hivatalnokokat elvitték a Délvidékről, nem hagyhattak senkiben kétséget afelől, hogy az országnak „ezen a gazdag, szép vidékén a magyarság napjai meg vannak számlálva”, s ha a Gondviselés nem kegyelmez, egy emberöltő alatt kipusztul itt minden, ami magyar volt. „S mégis, mégis, mindezek ellenére, magyar maradt a Délvidék. Mert csodálatos dolog történt e huszonhárom év alatt! Elcsendesedett a világnézeti harc, csaknem teljesen megszűnt az osztályellentét, nagyjából leomlottak azok a falak, amelyek elválasztották az urat a paraszttól, a munkást a munkáltatótól, egyik felekezetet a másiktól, a magyarság fogalma megtelt élettel, erjesztő gombái megsokasodtak, dagadt, erősödött a magyar öntudat és az összetartás gondolata talán soha olyan ragyogó, olyan tiszta nem lesz, mint ezekben a nehéz években volt.”[8] Nem tettek ők mást, csak amit tehettek: megmaradtak magyaroknak. Minél erőszakosabb volt valamely utódállamban az elnyomatás szelleme, annál szorosabban fogták egymás kezét a magyarok. Védekezés is volt ebben a magatartásban, meg konokság is. Nemcsak testvéri melegséget kerestek egymásnál, oltalmat a közösségben, vigasztalást a balsors elől, hanem így mutatták meg, hogy megállnak a saját lábukon és méltósággal viselik el az igazságtalanságokat.
Így lett Szenteleky Kornél és Herceg János közösségépítő irodalmi programja, írói magatartása immár egy évszázada szellemi erőforrása, példamutató értelme a délvidéki magyarság nemzedékeinek.
Az október 11-én Szivácon, a Szenteleky-emléknapon elhangzott előadás szerkesztett változata
[1] Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933. Sajtó alá rendezte, és bevezetéssel ellátta Bisztray Gyula és Csuka Zoltán; Zombor – Budapest, kiadja a Szenteleky Társaság, 1943. 207–209. p.
[2] A diófa árnyékában – Délvidéki elbeszélők. Szerkesztette Herceg János. A szerkesztő előszava; Budapest – A magyar könyvbarátok részére kiadja a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, é. n. [1942] 11–12. p.
[3] Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933. im. 69–70. p.
[4] Uo. Kristály Istvánnak, 159–160. p.
[5] Köszöntjük az olvasót; Kalangya, 1932. (I. évfolyam) 1. szám (május), 3. p.
[6] Szenteleky Kornél: Levél D. J. barátomhoz a „vajdasági irodalom”-ról; In: Új életformák felé – Egybegyűjtött tanulmányok, kritikák, cikkek 1922–1930; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1999. 142–145. p.
[7] Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok. Összegyűjtötte, az utószót és a jegyzeteket írta Pastyik László mgr.; Beograd – Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, I. kötet 1999. 279. p.
[8] Herceg János: Egy akol, egy pásztor; Délvidéki Magyarság, 1943. január 23. 11. p.
Nyitókép: Kopasz Tamás felvétele
