Jól rendezte a Teremtő, hogy beszélni tudjon a gyermek, lehetőleg minél korábban. Ott sertepertél a felnőttek lábainál, amikor még felegyenesedni is alig tud. Lábatlankodik, értelmezi a nyelvérzék találó metaforával. Pedig ő mást akar, tudni, megtanulni, megismerni a közeget, amibe akaratlanul belecsöppent. A létezés sűrűjében megtapasztalni a valóságot. S ennek a folyamatnak áldást hozó didaktikája a kérdezés. Ösztönösen felismeri a szó erejét és élni próbál vele, de harsan a kőkemény parancs: – Padkára, gyerekek! (Vidéken íratlan törvény volt lámpagyújtás után a kemence körüli ülőalkalmatosságra terelni a kicsiket, hogy szüleik zavartalanul folytathassák tevékenységüket a petróleum-lámpa tompa fényénél).
Gyűlölt felszólítás, amivel az ártatlanul érdeklődő gyermeket kiközösítik, kizárják az élet teréből, száműzik. Megalázott helyzetbe kerül, de kérdezni még mindig van ereje. A gyermeki kíváncsiság ösztöne, a tudásvágy motiválja reflexeit, kedves áhítattal óhajtja a tudást. Ömlesztve zúdítja szavait, naponta százszor teszi fel a lapidáris kérdést: – Mi ez?
De a kegyetlen felnőttvilág átnéz felette, nem veszi komolyan, fittyet hány, semmibe veszi az érdeklődést. (Hej, pedig a józan ész sugallata szerint nincs fontosabb, mint egy okos gyermek kérdése.) Nem veszi komolyan, vagy csak úgy félvállról odaveti, hogy könnyebben lerázza: – Ez fiam, a tengeri herkentyűnek a billentyűje. (sic) Még fölényes komolysággal hangsúlyozza is, milyen jó viccet eresztett el. Legalább olyan jót, mint a miértre szoktak: – Azért, fiam, hogy a szamarak csodálkozzanak rajta.
Utóbbi ráadásul pejoratív, hogy ne mondjam, a sértő felhangot is megüti.
A hűséges kutya sem tartja számon, hányszor rúgta oldalba a gazdi, nem haragtartó, nem akar bosszút állni. Tűr, és tovább szolgál – hűségesen, feltétel nélkül. A kisgyermek is hasonlóan cselekszik, csodálva-csodálkozva elfogadja a nagyok felsőbbrendűségét, akik mindent tudnak. Elhiszi nekik, hogy ezt a nagyon komplikált világot csak felnőtt fejjel lehet megérteni. De táplálja a reményt, kergeti az illúziót: – Egyszer ha felnövök, én is okos leszek. Addig meg második sorból, vigyázó szemekkel nézem a valóság száz arcát.
Négy- vagy ötéves lehettem, amikor felkéredzkedtem a bakon ülő kocsis mellé, hadd lám, milyen érzés a magasból lovakat irányítani. Átengedte a kocsis a gyeplőt, én meg nagyon boldog és büszke voltam: – Na, ti köcsög Borsos gyerekek, én tudok lovakat hajtani.
Minthogy oly sokszor sulykolták belém, a világ bonyolultabb, mint én azt a kis agyammal képzelem, erősen figyeltem, összpontosítottam, hogy a feladatnak megfeleljek. Biztos voltam benne, ha jobbra akarom a szekeret fordítani, a gyeplő bal szárát kell meghúznom. Mert az nem lehet olyan egyszerű, hogy a jobbat kelljen. Kizárt dolog, a világ ennél sokkal komplikáltabb. – Mit csinálsz!? Felborítod a kocsit te szerencsétlen!– kelt ki magából Illés bátya, mérgesen kitépve kezemből a gyeplőt és irányítást. Tíz centire az árok szélétől.
A sors iróniája, hogy néhány esztendő elteltével apánk e szavakkal hívta fel testvéreim figyelmét fogathajtó tehetségemre: – Látjátok, milyen jól áll kezében a gyeplő!!!
Nem tudom, hová fejlődhetett volna ebbéli hajlamom, mert időközben a zene hatalma és varázsa letérített az útról s a művészet világába vezérelt. Az alapfokú, középfokú, majd felsőfokú zenei képzés rögös útjára tévedtem. Tucatnyi küzdelmes év után, a diplomavizsga előtt (ami egy teljes önálló hangverseny abszolválása volt) hazalátogattam a tanyára és lovak, tehenek, tyúkok értő közönsége előtt melegítettem a műsor anyagát. Anyámék is kellő alázattal hallgatták, amit játszottam, Mozartra talán még csettintettek is de amikor a huszadik századi modern Sztravinszkij-művet gyakoroltam, nem állták meg szó nélkül: – Ennél sokkal szebb a Kék nefelejcs, főleg ha Lakatos húzza. Amit te fújsz, fiam, annak se füle se farka. Már ne is haragudj, mi ez?
– Anyuka, ez a tengeri herkentyűnek a balladája.
