A Vajdaság uomo universale-ja

      Az Osztrák–Magyar Monarchia különösen nagy számban termelt ki művészegyéniségeket abban a korban, amit franciásan Belle Époque-ként emlegetnek, mi magyarok pedig boldog békeidőknek nevezünk. Elsősorban az egyre izmosodó és elképesztő ütemben fejlődő gazdaságának köszönhetően, főleg a 20. század első két évtizede teremtette meg az esélyt arra, hogy az ország minden pontja bámulatos fejlődésnek induljon. Így volt ez itt a Délvidéken, a Vajdaságban is. A művészet területén hasonlóan jelentős eredmények születtek építészetben, zenében, irodalomban és természetesen a képzőművészet területén is. Ezáltal még a birodalom legtávolabbi pontjai is szervesen kapcsolódhattak a nagy európai művészi vérkeringésbe. Nem véletlen, hogy ebben a pezsgő, jól prosperáló környezetben sorra jelentkeztek, akár nemzetközi rangú, művészegyéniségek országszerte.

      Pechán József esete is tipikusan monarchiabéli történet, hiszen szülei még Morvaországból származtak el, sváb polgárként telepedtek le a birodalom távoli szegletében, Németpalánkán, ami ma Bácspalánka része. Asszimilálódott németként Magyarország amúgy szerbek által is lakott területén kezdődött tehát pályafutása, eleve gazdag multikulturális környezetben.

Talán ez volt az európai történelem utolsó olyan derűs időszaka, amikor még születtek „uomo universale”-k, azaz olyan reneszánsztípusú, sokoldalú emberek, akik nem csupán egy, hanem számos művészi ágban, és sokszor a tudomány különböző területein is megcsillogtatták tehetségüket.

Pechán József a Vajdaság uomo universale-ja volt! Tevékenykedett mint festő, grafikus, karikaturista, szobrász, fényképész, azaz fotóművész, de színész, színdarabíró, költő, esszéista, zenész, zeneszerző, sőt hangszerkészítő, valamint kultúr-aktivista, sőt még humoristaként is számon tarthatjuk, arról nem is beszélve, hogy épületeket is tervezett, tehát valóban rendkívüli, sziporkázó figuráról van szó – teljes életművének feltárása pusztán e sokszínűsége miatt is hatalmas érdeklődésre tarthat számot.

      Bravúros rajztudására már gyermekkorában felfigyeltek, így hamarosan földije, Eisenhut Ferenc orientalista festőművész közbenjárásával a müncheni akadémiára került. Dacára, hogy elnyerte a magyar kormány ösztöndíját is, mégis megszakította tanulmányait és néhány esztendőre Bécsbe költözött, ahol szatirikus lapoknak rajzolt karikatúráiból tengette életét, és a színjátszással is kísérletezett ekkoriban.

1904-ben visszatérve Münchenbe a nagy tekintélyű Hollóssy Simon festőművész magániskolájában megismerkedett a korszak feltörekvő ifjú tehetségeivel, többek között itt kötött életre szóló barátságot a később a KÉVE művészegyesületben is tevékenykedő, majd Nagybányán letelepedő Ziffer Sándor festőművésszel. Ziffernek minden bizonnyal komoly szerepe volt abban, hogy Pechán is később ellátogatott a művésztelepre, ahol már jelentős művei születtek.

Még Münchenben ismerkedett össze Czóbel Bélával is, aki néhány évvel később Párizsban már Henri Matisse-szal egy teremben állított ki a Salon des Indépendants-on és a Salon d'Automne-on, a fauve-ok, azaz a vadak termében. Pechán ugyan szintén eljutott Párizsba – minden bizonnyal Czóbel inspirációjára –, de rövid ott tartózkodása miatt sem kerülhetett ennyire közel a nemzetközi élvonalhoz.

1909-es fővárosba, azaz Budapestre költözésével viszont nem is akármilyen országos ismertségre tett szert. Szinte párhuzamosan azzal, hogy a Budafoki úton önálló műtermet bérelt, alapító tagja lett a korszak egyik legprogresszívabb kezdeményezésének, a Művészháznak. Az egyesület alapvető célkitűzése többek között az volt, hogy a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon konzervatív zsűrijének szűrőjén fennakadó fiatal, modern művészeket is nyilvánossághoz, kiállítási lehetőséghez juttassák. Pechán is ilyen volt, Nagybányáról beküldött képeit például refüzeálta, azaz elutasította a Műcsarnok vaskalapos zsűrije, ezért a következő évben már Rima József álnéven állított ki, vélhetően szelídebb műveket.

Az őt befogadó Művészház fennállása során végig saját, szuverén kiállítóhellyel rendelkezett, amely 1914-ben bekövetkezett bezárásáig a művészeti élet meghatározó színhelye volt. Az egyesület szellemi atyja és fő szervezője, elnöke, dr. Rózsa Miklós személyes jó barátságot alakított ki a vajdasági festővel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Pechánnak 1913-ban önálló kiállítási lehetőséget biztosított, mely vándorkiállításként végigvonult a Vajdaság számos városában. Több mint 100 alkotása képviselte ekkor, ami jól mutatja az akkor már nem is annyira fiatal művész termékenységét. Ezúttal is feltehetem a szokásos WANTED kérdésemet: hova tűnt ez a rengeteg festmény? Hiszen ma csak töredékét ismerjük az akkor bemutatásra került műveknek.

      Hogy Pechán mennyire jelentős művésze lett a Művészháznak, hoztam magammal egy igen szemléletes példát. Ez az eredeti katalógus, amelyet a kezemben tartok, a Művészház VI. csoportos kiállításának brosúrája, melyet 1912 februárjában rendeztek Budapesten. A csoportos tárlaton Pechán mellett bemutatták még két jóbarát, Götz B. Ernő és Ziffer Sándor műveit is, de szép kollekcióval szerepelt Egry József is, aki szintén Pechán copin-je volt, hiszen egy esztendővel korábban, 1911-ben közösen vándoroltak végig az Adria partján, Dalmáciában egészen Dubrovnikig, s a hosszú tanulmányút során mindketten rengeteget festettek és rajzoltak, Pechán pedig fotografált is. A Matisse-tanítvány, Kornai József, valamint a szintén Párizst járt Csáktornay Zoltán, Körmendy Frim Ervin és Schütz Julcsa is bemutatkozhatott ezen az 1912-es tárlaton. A nyolc festőtől összesen tíz festmény reprodukcióját közölték a katalógusban, de ebből hat mű, tehát 60 százalék Pecháné volt. Rózsa Miklós feltehetően már ekkor a kedvencei közé sorolta, hiszen ez a fajta kivételezés, előtérbe tolás több mint feltűnő. Hozzáteszem, az azóta sajnos elkallódott Udvar című Pechán-művet nem is egyszer, hanem kétszer reprodukálták a biztonság és a nyomaték kedvéért a katalógusban. Pechán tehát az 1910-es évek elején az ismertség és elismertség sikerében lubickolhatott, nem csoda, hogy számos képét értékesíteni tudta ekkoriban. Nem csupán szűkebb pátriájában akadtak vevők, de a fővárosban is.

      Ez az apró katalógus további tanulságokkal is szolgál, például egyedi forrásnak tekinthető arról, hogy Pechán itt és most kiállított Az igazság tűz, mely világít és éget című festményét – egyébként ezt most látom élőben magam is először – vázlatként említi. Ez arra utalhat, hogy a kompozíciót feltehetően nagyobb szabású, akár egy monumentális murális műként képzelte el Pechán, hiszen tudjuk, hogy hasonló grandiózus feladatot már korábban sikerrel elvégzett, ő festette ugyanis 1909-ben a verbászi evangélikus templom mennyezetét.

Az 1912-es katalógusban közölt kép azonban nem pontosan egyezik azzal, amit most ezen a kiállításon láthatunk. A mű azonos a reprodukált alkotással, de valószínűleg maga a mester módosításokat végzett rajta 1912 után, ugyanis a kompozíció központi figuráját, a tűzben felemelt karokkal, egyfajta orans vagy áldó, esetleg inkább lesújtó gesztussal ábrázolt, meztelen nőalakot lekaparta vásznáról, illetve átfestette. Ma csak a nyoma látható. Hogy ennek mi lehetett az oka, sajnos egyelőre nem tudom, de talán a hamarosan megrendezésre kerülő szakmai konferencia erre is rávilágít, ahol tudtommal Pechán szimbolista műveinek elemzésére is sor kerül majd.

      Pechán ekkor érte el festőművészként életműve tetőfokát, ebben a rövid korszakában festette leginkább emblematikus és legjelentősebb műveit. Stílusa annak ellenére is jól megkülönböztethetővé vált, hogy amúgy egyértelműen beilleszthető a korszak posztimpresszionista törekvéseket felmutató Párizsban, illetve Nagybányán iskolázott magyar művészek közegébe. Zárójelben jegyzem meg, hogy a róla megjelent monográfiában azt hiszem egyszer sem hangzik el, hogy Pechánt leginkább a posztimpresszionisták körébe sorolhatnánk, hanem inkább szecessziós festőként tárgyalják, ami véleményem szerint csak részben igaz. Egyéni, de határozottan posztimpresszionista stílusjegyeinek felismerésére amúgy személyes példával is szolgálhatok. Több mint két évtizede budapesti kollégáimmal a paradigmaváltó Nemzeti Galériában rendezett Magyar Vadak című kiállításra készülvén végigjártuk az ország szinte minden fontosabb köz-és magángyűjteményét, múzeumát, képtárát. Baján, a múzeum raktárában egy tájképre lettünk figyelmesek, amely ha jól emlékszem, tévesen Ziffer Sándor neve alatt került inventáriumba, de a festményt látva mindannyian egyszerre szisszentünk fel: „De hiszen ez egy Pechán, nem lehet más!”. Ez a tájkép most is itt van e kiállításon, természetesen immáron Pechán József alkotásaként. Egyébként a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum raktárában is találtunk egy izgalmas, remek Pechán-képet, egy szintén szimbolikus ihletésű kettős női aktfestményt, amelyről azt hiszem, nem igazán szerzett tudomást az eddigi Pechán-kutatás, legalábbis a monográfiában ennek nincs nyoma.

      Ebben a kezemben tartott katalógusban számos olyan Pechán-festmény reprodukciója szerepel, amelyhez egészen biztosan használt saját fotóelőképet a művész. Ilyen például a Szüret Bácskában című festménye, amelyhez egy egész fotósorozatot készített előzetesen. A témát több variációban és különböző technikában is feldolgozta, de az 1912-es katalógusban reprodukált olajfestmény hollétéről nem tudni. Bár a 2000-es évek elején felbukkant a budapesti műkereskedelemben, tudtommal azonban azóta ismét lappang. Minden bizonnyal szintén fotóelőképet használt a remek repoussoire motívummal bevezető, bravúros kompozíciójához, a Haditanácshoz is, melyről óhatatlanul is Molnár Ferenc Pál utcai fiúk című regényének hangulata ugrik be. E festmény most éppen egy budapesti kiállításon vendégeskedik, ezért sem lehet itt, de bizonyosan mindenki számára ismerős, hiszen ennek a festménynek a reprodukciója került a Duranci-Bordás-féle monográfia borítójára is.

      Pechán megélhetésének fontos alappillérét jelentette az általa és családja közreműködésével üzemeltetett fényképész szalon, de – ahogy Németh Ferenc is rávilágított –, Pechán nem pusztán mint iparos fotográfus értékelhető, hiszen a fényképészet számára önálló kifejezési forma is volt, ugyanakkor fontos festészeti előtanulmányként is funkcionált szinte az egész képzőművészeti életművét tekintve. Szép számmal születtek önálló művészi fotói is, elsősorban az akt területén, majd később a világháború alatt dokufotósként is jelentőset alkotott. Ekkoriban is készültek kifejezetten artisztikus, művészi igényű, kvalitásos fotográfiái, tehát nem pusztán mint képzőművészt, hanem fotográfusként is megilleti a fokozott figyelem.

Mindenképpen érdemes lenne egyszer erre a tevékenységére is erőteljesebben fókuszálni, akár egy nagyobb tárlattal a nemsokára Budapesten megnyíló Fotómúzeumban, vagy a Mai Manó Házban. Nagybánya-kutatóként engem például személyesen is érdekelnek a festőkolónián készült fényképei.

      Ha már viszont az aktokat említettem, e kiállításon is gazdag válogatást láthatunk aktos festménykompozícióiból, melyeken hol Párizs buja, mondén világa, a francia főváros műtermeinek hangulata elevenedik meg, hol pedig felsejlenek azok a budapesti művészi kapcsolódásai, melyek elsősorban a Nyolcak festőcsoport doyenjéhez, Kernstok Károlyhoz köthetőek. Kernstokkal ellentétben azonban Pechán kompozícióin kevésbé a meztelen férfitestek dominálnak, hanem ő inkább a női idomok gömbölyűsége előtt hódolt. Ezek láttán pedig egy másik Nyolcak-tag, Pór Bertalan kompozíciói sejlenek fel inspirációs előzményként, de persze a közös forrás, a reneszánsz mester, Luca Signorelli hatása is egyértelműen tetten érhető. Az arkadikus világot megelevenítő téma, a korszellemet követve, hangsúlyosan jelentkezett ekkoriban Pechán életművében, de egy 1912-ben festett grandiózus kompozíciójával, az itt is látható Győzelem című nagy méretű vásznával bizonyos értelemben évekkel megelőzte korát. A vörös zászlót lengető meztelen lovas férfi körül csoportosuló alakok dinamikus jelenete előrevetíti azokat az emblematikus, monumentális műveket, melyeket 1919-ben a magyar Tanácsköztársaságot támogató progresszív művészek alkottak. Itt elsősorban Pór Bertalan, Uitz Béla és Berény Róbert toborzó plakátjait említhetjük. Ilyen formán nem kizárt, hogy Pechán akár az aktivisták egyik előképeként is szolgálhatott.

      A világháború kitörése azonban fontos cezúrát jelent a Pechán œuvre-ben. Valójában már 1913 nyarán elindult valamiféle retrográd visszaesés művészetében, feltehetően anyagi okok miatt. A Szarajevóban töltött nyári hónapokban egykori mentorát, Eisenhutot követve orientális témákon dolgozott, minden bizonnyal a könnyebb eladhatóságot szem előtt tartva. Bár ebben az időben is születtek – szintén a fotót ügyesen előképként felhasználó – kvalitásos művei, de ezek már nem említhetőek egy szinten akár az egy évvel korábbi, egyedien posztimpresszionista alkotásaival, a tulajdonképpeni fő műveivel.

Ezek után, főleg a világháború lezárását követően festészete egyre inkább a közízlést szolgálta ki. A megélhetés kényszere odáig vitte, hogy az Egyesült Államokba kívánt emigrálni. Ahhoz, hogy Amerikába költözését kellőképpen előkészítse, angolul tanult és a tengerentúli átlagízlés elvárásaihoz idomította ecsetjét is.

Ezt megelőzően azonban szűkebb pátriájának szellemi, művészi és kulturális felvirágoztatásán is igyekezett tevékenyen részt vállalni, még 1914-ben művésztelep alapítására tett indítványt Palicson és ezzel párhuzamosan festőiskola létrehozását kezdeményezte Topolyán.

E komoly törekvései mellett azonban érdemes felvillantanunk Pechán egy másik arcát is, a bohém korhelyét, a humoreszkeket író vidám fickóét, aki színészvénájának engedelmeskedve fényképezte önmagát saját fotóműtermében. Hol bohócként, hol nőnek, horgoló idős hölgynek maszkírozva magát pózolt a kamerája előtt vagy akár Rembrandtként jelenítette meg önmagát. Hogy a derűs mulatozás hozzátartozott mindennapjaihoz, nemcsak a róla szóló visszaemlékezések és anekdoták bizonyítják, de nem lehet véletlen az sem, hogy első és második fotóműtermét is kocsmák üvegezett teraszán rendezte be. Ne kelljen a kupicáért a szomszédba menni, ha már helyben is lehet dorbézolni!

A vidámságnak azonban hamar vége szakadt. Már katonakorában jelentkező szívbetegsége igen korán, 1922-ben elragadta, így meglehetősen fiatalon, 47 éves korában hunyt el, egy rendkívül sokszínű és szerteágazó életművet maga után hagyva.

Síremlékét a jóbarát, Medgyessy Ferenc szobrászművész faragta, aki Pechán 1913-as önálló vándortárlatán is vendégművészként szerepelt. Medgyessy minden bizonnyal nagy hatással volt rá, bizonyítja ezt az itt is látható Táncolók című pasztelljének egyértelműen Medgyessy domborműveire hajazó kompozíciója és az a tény is, hogy Pechán a háború után komolyan foglalkozott a szobrászattal is. Szobrai tudtommal nagyrészt elvesztek, e béli tevékenységének mementójaként egy önportré-fotója látható most a kiállításon, melyen éppen egy tetszetős aktszobrát mintázza, illetve két kis gipsz portré-domborműve az egyik tárlóban.

      A most nyíló reprezentatív tárlat hatalmas felkiáltójel, invitálás és felszólítás arra, hogy érdemes Pechán gazdag életművét tovább kutatni. A sokrétű újabb mélyfúrásoknak köszönhetően remélhetően előkerülnek majd nem csupán az elveszett szobrai, de elkallódott festményei, írásai, levelei, zeneművei, egyéb fényképei, s mindenféle dokumentumok, melyek a jövőben még színesebben és gazdagabban tárják elénk ezt a rendkívül sokoldalú művészt, Pechán Józsefet, a Vajdaság uomo universaléját.

      A kurátoroknak és minden közreműködőnek ezúton is gratulálva ezennel a kiállítást – melynek egyetlen hibája, hogy túlságosan rövid ideig várja látogatóit – tisztelettel megnyitom.

A Magyar Nemzeti Galéria művészettörténészének megnyitószövege elhangzott október 5-én a Szabadkai Városi Múzeumban.

A kiállítás képeiből Molnár Edvárd fotóválogatását közöljük.