3. rész
Eszter (1939)
Eszter – Börcsök Erzsébet regényének hőse – ötödik gyermeke volt a Módra családnak. Emlékei szerint otthonuk polgári módon volt berendezve: a polcokat régi utazások – a Radna, a Tusnád, a Buziás – emlékei díszítették, a poharak szélén mélyen bekarcolt nevek, évszámok sora volt látható, a zongorán pedig ott hevert a Dankó Pista nótáit – köztük a Herkulesfürdői emléket – őrző szakadozott kottafüzet, amelyből a legtöbbször eljátszott kedvenc a Nem fúj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom című dal volt. Minden adott volt a békés, derűs családi élethez, ha a háború, és annak következménye, az idegen megszállás nem keltett volna félelmet és rémületet a szívekben. A fenyegetőzések gyökeret vertek Eszter lelkében, és még sok-sok év múlva is élénk fájdalmat okoztak, sok-sok év múlva is félelemtől elfulladva verejtékesen ébredt álmából.
Kilencszáztizennégyben Eszter mindössze kilenc éves múlt. „Szívet gyönyörítő, alkonyodó nyár volt. A csorda, a csürhe pora már elült, a libapásztorok nótázva tartottak hazafelé a tarlókról. A faluból egy-egy elnyújtott tehénbőgés, kútnyikorgás, a jószágok miatt káromkodó emberhang verődött fel. A lankáson már mozogtak a munkások, szerszámaikat rakosgatták, fát aprítottak. Egyesek mosakodtak, többnyire csak úgy a tenyerükből, vízzel pukkanásig teleszívott szájukból. Melegség rengett a levegőben, körös-körül az árkokban összeölelkezett bodzák, nadragulyák szaga áradt, szellő sem mozdult, s a fehér füstök a sötétlő ég alatt úgy szálltak a magasba, mint az imádság.” Rozi néni azonban rosszat sejtett, nagyon rosszat; hazafelé jövet vad sárgarépát talált az árokparton, ami sötét eljövendőt jósolt a vidéknek. „Vigyétek előlem – kiáltotta rémülten – dobjátok a kútba, vessétek tűzre, nem bírom látni. Évről-évre kisebb a virágja, már csak akkora a piros, mint egy vércsepp. Lesz ez mákszemnyi… látom! Fogy a virág, fogy a becsület… mire elfogy a piros szirom, elfogy az emberek tisztessége! Sok asszonynak nem lesz párja.”[1] Ekkor a vasúti pályamunkások között valaki elkiáltotta magát: „Emberek, kitört a háború. Mozgósítás van.”
Reggelre megtudta az egész falu a történetet. A községházi dobos minden utcát bejárt, és riasztó, hosszan tartó dobolással minden sarkon összecsődítette a népet. „Adatik mindenkinek tudtára… ezek és ezek az évfolyambeliek… ennyi és ennyi idő alatt jelentkezzenek az ezredüknél.” Néhány nyaraló, aki Szentivánon tartózkodott, összecsomagolt és elment, a megriadt embereknek nem volt maradásuk. Már naponta mentek a katonavonatok, a hosszú szerelvények muníciót, ágyút, hadi felszerelést szállítottak. Az utasok még a vonatlépcsőkre is felültek, hogy hazajuthassanak. Hat ember még aznap megkapta a behívót, döbbenten forgatták az írást. Társaik hol maguk elé nézdegéltek, hol meg fel az égre, ahol gyulladoztak a csillagok. „Hiába billegett elő az ég aljáról a Fiastyúk, mögöttük a Kaszás-csillag, s a kaszások nyomában a hol fényes, hol halvány sánta lány, aki vitte utánuk az ebédet, az emberek gondolata másfelé járt. Talán ez az utolsó együtt töltött estéjük.”[2]
Eszter és a testvérei azonban vajmi keveset tudtak az eseményekről, boldog kamaszkorukat élték. A leány elvégezte az elemi osztályokat, szeptemberben elszakadt az otthontól, és bekerült a szegedi zárdába, ahol a tanítói jóságra, megnyugvásra tanították őt. Künn sóhajjal, jajjal telt meg a világ, benn csönd és nyugalom honolt. Eszter meghajolt az új élet előtt, mintha örökké itt élt volna a sok lánytól zsongó nagy termekben.
Közben a háború befejeződött, a katonák hazajöttek. Zavaros idők következtek. „Megingott a régi talaj. Mintha láppá változott volna a föld, amerre csak néznek, amerre csak tartanak, bizonytalanság.” Új határok keletkeztek, melyeken özönlöttek az el- és visszavándorlók. Mindenki zavarodott lélekkel kereste a helyét. Eszter és édesanyja élete az elkövetkező években egy a jugoszláv–magyar határ közelében lévő bánáti szálláson zajlott. A szállás földjének egy része az egyik országhoz, másik része a másik országhoz tartozott. 1923-at írtak, és az emberek még mindig nem akarták komolyan venni a határt. Pláne, ha útlevélkérésről volt szó. Pedig már büntették a szökdösőket. Eszter egyre rosszabbul érezte magát. Mi az, ami elégedetlenné teszi?! – kérdezte önmagától. Megértette, legfőbb hiánya az, hogy nincs határozott életcélja. „Tizenkilenc éves vagyok! Ilyenkor nem végződhet. Ilyenkor kezdődik az élet! Bocsássatok meg! Én nem maradok itt! Nem szeretek itt. Tanulni akarok. Az életemnek itt nincsen értelme” – mondta az otthoniaknak. Eszter már tudja, hogy ellenállhatatlan erő viszi az alkotó élet felé. Ki gondolta volna, hogy közel másfél évtizednyi rabság jön ezután? Legszebb éveiből 15 esztendő!
Az Emberek a Karas mellől című elbeszéléskötetében olvasható Börcsök Erzsébet Bókai tél című írásában teljes mélységében mutatta meg Eszter lelki vívódásait. Az a tudat, hogy úgyis el fog menni, új lökést adott az életének. Már nem látta börtönnek a falut, amely fogva tartja, hanem megállóhelynek, szigetnek, ahová az élet, mint hajótöröttet kivetette. „Elábrándozott, milyen lesz új élete, hogyan osztja be a napjait, hogyan fog tanulni, hogy helyezkedik el a rokonoknál újra Szegeden. Mert persze Szegeden telepszik le. […] Amikor az útlevélért harcolt, nemcsak a főiskoláért küzdött, hanem hogy képzettebb legyen, és felkészüljön arra az életre, amely felé a tehetsége hajtja. Megragadja a sors kerekét, és megkeresi az érvényesülés útját. Démonok és jó szellemek harcolnak a feje fölött, fogaikat csikorgatják.”[3] Ilyen érzésekkel kelt útra a boldogulás reményében a bánáti ifjú lány.
A szegedi tanítói oklevél megszerzése után Szécsányban talált otthonra. Tetszett neki, nagy falu, szép falu, hátha boldogság vár benne rá? Vagy csak egy lépcső, amely tovább lendíti? Az író azonban előre látta a tragédiát: „Ha valaki most szelíden megfogná zsongó fejét, és a fülébe súgná: – Jobban nézz körül, te szegény lélek! Ez a falu lesz a sírod. Érted? Mikor a vonat bekattog a falu határába, a koporsód fedelét is rád húzták. […] Nincs élet itt a te számodra. Mélységbe jutottál. Oly mélyre letesznek, hogy kiáltásod sem hallatszik fel, és nincs szabadulás.”[4] Eszter nem láthatta előre, hogy szüleivel, a két öreg emberrel egy faluszéli házban magára marad, és a végtelen hosszú évekre ráhull a temetői csönd. 1924-et írtak akkoriban.
Eszter tizenhat esztendőt töltött Szécsányban. Ha valaki szívének szegezte volna a kérdést, tessék elszámolni életének 16 esztendejével, mint a rossz tanuló, csak zagyvaságokat hebegett volna összevissza, vagy nekivörösödve, szégyenkezve hallgatott volna, mint aki maga is bűnös ezeknek az éveknek az elsikkasztásában. Ki a hibás céltalan életéért? A semmibe foszlott esztendőkért? Megdermedt fiatalságért? Munkátlan napjaiért? Sikertelen lányságáért? A be nem teljesült vágyakért? Háttérbe szorított, letaposott, lesajnált egész emberi magamagáért? Saját maga. „Leginkább a parasztkocsi hátán megtett zötyögős utak jutnak az eszébe. A sötét falusi esték, füstölgő petróleumlámpák, falusi árnyak, lelket riasztó babonák, nemzetieskedő viszályok, verekedések… Félelem, vér az utca kövezetén, a szoba padlóján. […] Vegyes községben laknak. Háromféle nemzetiség is lakja. A kedélyek féktelenek akkoriban. A húszas évek derekán vagyunk. Mi van mögötte? Ki tudja? Túlfűtött nacionalizmus? Virtuskodás? […] Magyar család jobban a tanyákon, szállásokon akadt. Szegény béresnép a legtöbbje. Eszter találkozik olykor velük. Szerényen krajcáros dolgokat vásárolgatnak a boltokban. Piaci napokon a piacozás után végigpásztázzák a falut. Bekopognak a gőgös pingált német házakba. Szívét markolja az alázatos hangjuk. »Van-e pecsenyezsírjuk? Van-e szedelék zsír eladó?« Pénzt adnak az összekapart, füstös, égett maradékért, ami a német tepsik alján a lángok után maradt. Még örülnek, hogy jó vásárt csináltak.”[5] A szécsányi élmények azonban makaccsá és elszánttá tették Esztert, szinte követelőzött benne az élet, tehetséget érzett magában, íráskészsége egyre fokozódott. Az asztal fiókjában kész írásokat őrzött, melyek még nem jutottak napvilágra. Eszter lelke „tisztul, szublimálódik, és lassan érinteni kezdte a magasságokat”. Aztán a véletlen úgy hozta, hogy ismerőse, a becskereki cukorgyár igazgatója egy papírfecnit nyomott a kezébe. „Egyetlen név világít rajta. Zárójelben odafirkantva egy polgári név, polgári foglalkozás és egy bácskai község neve, ahol az illető él. – Hozzá forduljon. Ha tehetséges… minden sikerülni fog.” Óbecsén azután az írók társaságában megtörtént a csoda – Szenteleky Kornél a jóindulatába fogadta az írónőt. „Megtörtént a csoda! A koldus, a lesajnált, a vénülő falusi lány anélkül, hogy ujját kellett volna mozdítania, mindet elért. Valaki erős kézzel kezébe vette a sorsát, és mindent megszerzett, amit irodalmi téren, ezen a tájon elérni lehet. Úgy érezte, gondolatát ellesik, és teljesítik a kívánságát, mielőtt ki merne nyúlni érte. […] Becsén kellett találkozni, viharos télidőben, az esztendő utolsó napjaiban.”[6]
Kisbéry János a Kalangya 1939. októberi számában közölt méltatásában elmondta, Börcsök Erzsébet regényének címoldalán bízvást feltüntethette volna: bizalmas! Az első mondatoktól nyilvánvaló, hogy Eszter és Erzsébet egy és ugyanazon személy. „Az írónő ismeri gyengéit, és ez a felismerése erényévé válik abban a pillanatban, amint leszámol vele. Nincs benne például semmi a nagyok, a hódítók, az írás tirannusainak ellenállhatatlanságából, s a hatás, amelyet az olvasóra gyakorol, nem megfellebbezhetetlen kényszer. De ösztönös magatartásában mégis van valami rokonszenvesen megvesztegető, amellyel megnyer bennünket. Az olvasó itt nem pusztán olvasó, hanem meghitt ismerős, családtag, aki betekintést nyerhet az írónő legszemélyesebb lelkivilágába.” Börcsök Erzsébet regénye egy emberi élet „követelrovata”. Amióta él, Eszter mindig vesztesként állott az élet megpróbáltatásai közepette. Életét súlyos vádnak érzi, a bűntudat és rossz lelkiismeret kényszerével. Mindig üldözöttnek érezte magát, mindig menekült valami elől, és miután ez a hajsza felőrölte az idegeit, az akaraterejét, a végső összeroppanás határán, végképp sarokba szorítva és kifulladva megáll. Próbál szembenézni a rémmel, megküzdeni és leszámolni vele. Kisbéry János szerint Börcsök Erzsébet „írása úgy hat ránk, mint valami esküdtszéki tárgyalás, amelyben az írónő önmagát ülteti a vádlottak padjára. Beszámolója az életéről megható, őszinteségében és töredelmességében emelkedett megnyilatkozása a női léleknek.” Kiemelte, a regényben tapasztalható fogalmazás és szerkesztés meglehetősen gyarló, pongyola. Vannak fejezetei, amelyeket szerencsés kézzel fog meg, másutt ismét cserben hagyja az ihlet, és kényszeredetten hat. A szerző szerint az írónőnek nincs érzéke a koncepció szempontjából lényeges és lényegtelen megítéléséhez. El-eltéved az úton, célt és irányt vesztve botorkál összevissza, míg nagy kerülővel ismét rátalál a mondanivalójára. „Az írás mentségére el kell mondanunk – zárta könyvismertetőjét Kisbéry János –, hogy az eredetileg nem íródott regénynek, hanem az írónő különböző időközökben megírt és szétszórtan megjelent önálló elbeszéléseiből fűződött egybe, s ott, ahol a hézagokat ki kellett töltenie, a régi élmény emlék-ingerei már nem hatottak rá eléggé megtermékenyítőleg.” Mindezektől eltekintve a regény feltétlen nyeresége eseményekben oly szegény irodalmunknak.[7]
Az újvidéki[8] Reggeli Újságban Tóth Bagi István üdvözölte Börcsök Erzsébet munkáját. Kiemelte: a könyv – súlyos társadalmi háttérrel – egy leány életét írta meg a születéstől a felnőttkor küszöbéig, az érettségiig. „Áporodott kisvárosi levegő üli meg az egész regényt, helyenként annyira fullasztó, hogy az olvasó egyenesen vágyik kevés napsugárra, némi szabad lendületre. […] A regény képei, hasonlatai sokszor meglepően eredetiek és találóak. Rajzai, leírásai és nyelvezete olyan, hogy az olvasó érezheti a különleges bánáti ízt, de a könyv mégis az egyetemes magyar irodalomba való.” Börcsök Erzsébet Eszter című új könyve különös értéke a jugoszláviai magyar irodalomnak – hangsúlyozta Tóth Bagi István. „Regényt a vojvodinai magyar könyvpiacon már régen láttunk, és most jólesik Börcsök Erzsébet könyvével foglalkozni. Az írónő a vajdasági tollforgatók rokonszenvesebbik részeihez tartozik: hangoskodás nélkül dolgozik, a valóban értékes ember módjára szorgoskodik. Ilyen kötet létrehozása tekintélyes eredmény már csak maga a munkateljesítmény szempontjából is. Ha meggondoljuk, hogy a bácskai-bánáti tollforgatónak mennyit kell harcolnia, hogy el ne szürküljön, hogy lendületét a közömbös környezet hínárjában ne veszítse. Mert a szürke vagy ellenséges környezet úgy lehúzza, úgy elmossa a felfelé törekvőt, mint a Duna vize a homokpartot.”[9]
(Folytatjuk)
[1] Börcsök Erzsébet: Eszter; Újvidék – Forum Könyvkiadó Intézet, 1968. 94–95. p. és 99–100. p.
[2] Uo. 103. p.
[3] Bókai tél; In: Börcsök Erzsébet: Emberek a Karas mellől; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1963. 22. p. és 26. p.
[4] Börcsök Erzsébet: Eszter; I. m. 239. p.
[5] Uo. 249. p., 258. p. és 262. p.
[6] Uo. 309. p.
[7] Kisbéry János: Vargáné Börcsök Erzsébet: Eszter; Kalangya, 1939. október, VIII. évfolyam, 10. szám, 490. p.
[9] Tóth Bagi István: Eszter – Börcsök Erzsébet regénye; Reggeli Újság, 1939. július 30. 5. p.
Nyitókép: Börcsök Erzsébet és lánya, Jódal Rózsa (Fotó: Mák Ferenc archívuma)
