2025. október 7., kedd

Elvándorol az erdő

Szirmai Károly (Temerin, 1890. június 27. – Verbász, 1972. október 6.)

Vihar volt, fákat csavart ki, ágakat tördelt. Fölemeltem egy sárga leveles fagallyat a földről, olyan volt, mint egy hervadt, halott kéz, mint halott keze a sok ezer kezű fának.

Éjjel kimentem a völgybe, elhagyott utakon bolyongtam, hegyoldalakon másztam, tetőkön álldogáltam.

Halk köd szállott föl a mélységekből, s szaggatott fátylasan az erdő fölé húzódott.

Csend volt, és halavány derengés. Az erdő megfeküdte hegyoldalakat véges-végig be lehetett látni.

Mozdulatlanul álltam, és hallgatóztam. Éreztem, hogy alattam ébren van és nesztelenül lélegzik az erdő. Majd napnyugat felé néztem, ahová pásztásan elhúzódott a köd. S láttam, hogy ereszkedik le a hegyoldalakról csendben, könnyű felhőgomolyba takarózva az erdő, s hogy menetelnek végtelen hosszú sorban, szállongó felhőrongyokba fogózva a messzi országúton a fák.

Leszálltam a tetőről, völgyekben bujdostam, elhagyott utakon bolyongtam. Az egyik keresztúton összetalálkoztam a menetelő fákkal.

– Hová készültök? – szólítottam meg őket.

– Elmegyünk innen messzire, tengereken túlra – válaszolta az egyik vénbütykös fa.

– Elfáradt, megrokkant már a ti lábatok ahhoz, miért hagynátok itt a földet?

– Nem kellünk mi már neki, kiásnak belőle, kiszaggatják gyökereinket, kemény fejszecsapások irtják, pusztítják a régi erdőt.

– El fogtok pusztulni a nagy úton, gyönyörű szálfáitokat tengerviharok verik majd szerte, és sós víz ringatta, halott törzsetek alá idegen sírt fövenyez a zöld szemű mélység.

– De a fiatal életvágyakat mégis áttutajozza a tenger, s a messzi vizekbe néző, magas partokon gyökeret eresztve újból fölsorakoznak a régi szálfák.

– Kevesen lesznek, szellőbújta lombjaitok susogását az idegen fák értetlenül hallgatják, elnyel benneteket a tenger, a bajaitokban szétszórtan kinek mondjátok majd: testvér?

– De beszédre figyelő lombjaink megtanulják az új erdőtenger végtelenbe is elhallatszó zúgását, s nem lesznek többé árvák.

– De elárvul az itteni hegyoldalakon a lombbeszéd, mert nem lesz, aki a régi magot elvesse, és fává növelje.

– Mondjad, mit ér, ha annyi darabka föld sem akad, amibe a fák gyökerüket betapossák? – kérdi az egyik.

– S mondd, ki tehet róla, ha az élet fába kívánkozik, és lenni akar? – mondta a másik.

– S mondjátok, mit ér – kérdezte tőlük –, ha magatokban meghaltok, hogy másokban éljetek?

De akkor már fölszedelőzködtek és elindultak.

– Hát mégis elmentek, ha a szívetek meghasad is belé? – szóltam utánuk.

– Ha a szívünk meghasad is belé – válaszolta egy görnyedt hátú, nagyon vén fa.

Hosszan utánuk néztem, amint egyenként eltűntek a messzeségben.

Azóta éjjelenként gyakran kijárok, végigbarangolom a völgyeket, utakon bolyongok, melyeket mindenki elhagyott, vagy megállok a kopasz hegytetőn, s elnézem, hogy szakadozik föl a mélyedésekből a köd. Sokszor úgy érzem, hogy százezer elhagyott sír feküszik alattam, olyan nagy csend van azóta a hegyoldalakon.

 

                                                                    (1929)

Magyar ember Magyar Szót érdemel