2. rész
Börcsök Erzsébet írásaiban – regényeiben és elbeszéléseiben – először szólalnak meg az anyaországtól elszakított Délvidék magyar száműzöttjei. Lelkükben érzik a tragédia súlyát, s a mindennapok során keresik a túlélés lehetőségeit. Valamennyien elveszett emberek, száműzöttjei a saját életüknek. Találóan fogalmazta meg Kisbéry János 1937-ben a Kalangyában megjelent Börcsök Erzsébet: Vándor a Nišavánál című írásában: „Börcsök Erzsébet írásának alaphangulatából a hervadás és enyészet kesernyés illata terjeng, mintha megfakult holmik és elsárgult levelek közt kotorászna az ember egy magányos, Istentől és embertől elhagyatott szobában. Mosolya fáradt, akarata tétovázó, kedélye már-már annyira ment minden földi salaktól és ember indulattól, oly tiszta földöntúli, valósággal szent, hogy idegennek érezzük magunktól, s inkább tiszteljük, mint szeretjük. Legmeghittebb és legemberibb közelségében is úgy hat, mint a késő ősz bágyadt verőfénye, mely már nem serkent vad erjedésre és rügyfakadásra, csak melenget és valami távoli, megnevezhetetlen sóvárgás emlékét visszhangozza.”[1] Írásainak kulcsa a meghasonlottság. „Börcsök Erzsébet örök átutazóban van két életállomás, céltalanság és céltalanság között, s ha megáll is itt-ott, azt sem azért teszi, hogy megállapodjék. Ki sem csomagol, hogy ne kelljen ismét becsomagolnia. Sehol a jelen láza, lelkendezése, tett- és szerepvállalása. A múltjából él, minden érzését, beidegzettségét, szerelmes lelkesedését egy letűnt, elsüllyedt világból, ifjúsága és gyermekkora élményemlékeiből meríti, vagy idegen emberek tűzhelyén melegszik, idegen sorsok életét éli, tisztára úgy, mint akinek nincs saját tűzhelye és saját élete! Vigasztalan és reménytelen hazátlanság ez.”[2]
Kisebbségi sorsunk első délvidéki regénye:
A végtelen fal (1933)
A bánáti Kalán Margit Bécsben nevelkedett, anyja halála után az apja Kalán György – aki az ősei kastélyában élt kint a bánáti pusztán – az osztrák fővárosba küldte egy jó nevű leányintézetbe. A Nagy Háború utolsó hónapjaiban azonban a nyomor Bécset is elérte, a nevelőintézetben is éheztek a növendékek. Margit mindenáron haza akart menni, amikor gyermekkori pajtása, Bogdán Emil személyében váratlan látogatója érkezett. Bogdán Emil szerb fiú volt, de a háború előtt a bánáti falvakban, ahol magyarok, németek, szerbek, horvátok, románok éltek együtt, sem ők, sem senki más nem ismert nemzetiségi vagy vallási különbséget. Bécsben azonban félelemmel teli híreket kapott otthonról, ezért elhatározta, hogy nyomban hazautazik, és magával viszi gyermekkori pajtását, Margitot is. Emil Bécsben élő nagynénje, Bogdanova asszony kísérte őket haza, és gondosan ügyelt arra, hogy túlságos bizalmassá ne váljék a viszony a szerb fiú és a magyar lány között. Mire megérkeztek a Bánátba, megérkeztek a frontok összeomlásáról szóló hírek is. Becskereken még csak zsibongott a nép, de amikor kocsin folytatták az útjukat, rablók támadtak rájuk. A martalócok Emilre vetették magukat, míg Margitot, akiről megtudták, hogy annak a Kalánnak a lánya, ki annyi jót tett a szegényekkel, bántatlanul útjára engedték. Margit azonban Emil védelmére kelt, s határozott föllépése után folytathatták az útjukat a falusi otthonuk felé. Margit hosszan nézett maga elé, ekkor ébredt annak tudatára, hogy Emil már nemcsak gyermekkori pajtása, hanem a szerelme is.
Emil mindennapos vendég volt náluk. Egy este lovasfutár érkezett hozzá, és hírül hozta, hogy a szerb csapatok átlépték a határt. A fiú azonnal hazaindult, Margit a kocsijáig kísérte, az utolsó pillanatban azonban ő is csatlakozott hozzá. Nem érti, miért lángolnak Emil szelíd, szürke szemei oly zavart melegséggel. Emil fogadta a Boldárra bevonuló szerb csapatokat, mellette Margit is ott volt a fogadtatásnál. Látta, hogy a férfi olyasmit érez, amit ő nem érthet meg. Szerb hivatalnokok érkeznek a faluba, s a kaszinóban velük vannak a szerb katonatisztek is. Hamarosan megkezdődik az agrárreform, a magyar földek kisajátítását Margit édesapja sem úszhatja meg. Házát rablók támadták meg, az öreg Kalán egyiküket agyonlőtte, közben súlyos kijelentéseket használt az új rendszerrel szemben, amely őt a földjétől akarja megfosztani. Vasra verve vitték őt a becskereki börtönbe. Margit Belgrádba utazott, és Emil segítségét kérte, ám azt a választ kapta: nem tehet semmit, a dolognak haladni kell a maga útján. Margit kétségbeesve menekült Emil elől és nem is sejtette, hogy apja titokzatos szabadulását mégis az egykor imádott férfinak köszönhette. A két szerelmes messze került egymástól. Idő múltával Emilt Davosba viszik gyógykezelésre, s amikor Margit ennek hírét vette, megkereste őt a szanatóriumban. Új találkozásuk alkalmával megértik, hogy a szerelem erősebb minden válaszfalnál, a szerelem erősebb, mint az élet, a szerelem a halálnál is erősebb.
Börcsök Erzsébet A végtelen fal című könyvében Kalán Margit bánáti magyar úrilány szerelmének kiteljesedését írta le a szerb Bogdán Emil iránt. A regényben ugyanis az ő érzése a fontos, a fiúé másodrendű jelentőségű. „Talán nem is szerelem, inkább szerelemszerű, játékos időtöltés egy szép leánnyal, melybe ha valaki belekapott, nehezen hagyja abba. Még a lelke is utána fáj. De az igazi szerelem nem gyönge harmatcsepp, melyet a legkisebb szélfúvás is lerázhat. A szerelem keményen fekszik neki a legnagyobb viharnak. Két kézre kapja, ökleit csapkodja, vagy cselt vet, de nem enged. Tenger, melyet dühében tornyosra verhet az orkán, de mégis ő győz, mégis ő nevet ragyogó, napsütött arcával” – írta Szirmai Károly Börcsök Erzsébet, a vajdasági regény problémája és A végtelen fal című, a Kalangya 1933. júniusi számában közölt tanulmányában.[3]
Szirmai Károly írása bevezetőjében elmondta: Börcsök Erzsébet nevével először az indulásakor kéthetente megjelenő A Mi Irodalmunk lapjain találkozott az olvasó. Új hangulatú novelláival az írónő azonnal fölhívta magára a figyelmet. „A jugoszláviai magyar irodalom, mint most, így akkor is szegény volt prózaírókban, s így érthető várakozással tekintett minden íráskísérlet felé. Csak természetes, hogy fel kellett figyelnie Börcsök Erzsébet írásaira, melyek élményhangulati berakódottságuk mellett szokatlan készségükkel, művészibb kivitelre és egyénibb hangra való törekvésükkel tűntek ki. […] Mikor azután 1931 októberében megjelent a Vándor a Nišavánál című novellája, éreznünk kellett, hogy eljövendő íróval találkoztunk.”[4] Az írónő az elsők között hallotta meg Szenteleky Kornél egyre sürgetőbb követelését, miszerint a délvidéki magyar íróknak szakítaniuk kell a talajtalansággal. „Vajdasági írás és vajdasági regény” – ez volt Szenteleky programja. A vajdasági magyarság problémáinak irodalmi megszólaltatása felettébb indokolt volt, 1918 óta tíz esztendőn keresztül senki sem nyúlt mélyebben a közélet morzsolódó kérdéseibe. Börcsök Erzsébet a Vándor a Nišavánál című novellájában először nyúlt hozzá művészileg a vajdasági írók közül a végtelen fal, a szerb–magyar ellentétek történelmi problémájához. Szirmai Károly írásában kiemelte: Börcsök nem kérdezett semmit sem, nem keresett mindenáron problémát, hanem egyszerűen „kézen fogott bennünket, s elzarándokolt velünk le, messzi délre, a régi Szerbiába, a Nišava vidékére”. Hősnője akár maradhatna is a távoli vidéken, de idegennek érzi azt a világot, ezért eldöntötte, hazatér a szülőföldjére, gyermekeit ősei magyar imáira szeretné megtanítani. Ám magával hozta a „végtelen fal” élményét, amelyet idővel regényben is feldolgozott.
Börcsök Erzsébet regényében az otthonlét élményét – egyben az otthonlét-érzés hiányának fájdalmát fogalmazta meg, „mint valami meseszót hallgatni szerető leány, úgy járja végig az emlékes házakat. Le-letelepszik a kiveszőben levő búbos mellé a mesepadkára, s onnan figyeli, hogy morzsolgatják az öreg, fás, földszürke, csontpókos ujjak a régi, arany meseszemeket. A nyitott kürtőben hajdani szél csavarog, s vén szalmanyalábok csillagszikrái röpdösnek ki a füstszagú éjszakába.”[5] „Börcsöknek nem ártott a sokemlékes házba való bekopogtatás s a különféle lélektájak iskolajárása, mert ahol nem hajigálja az írást, és nem sieti el a vég összevarrását, megérezni, hogy át tudja magába hasonítani idegen emberek lelkét is. Néha oly közel jut hozzájuk, hogy írásaira finoman kivetődik az együtt-szenvedés. De a nyomasztó, pesszimista tónus idegen az ő lelkivilágától, mert alaptermészete a kiegyenlítést kívánja.” A vajdasági ég makulátlan, kék színe átüt jóformán minden írásán, mintha „leányos daccal és férfit is megszégyenítő ambícióval azt akarná megmutatni, hogy bele tudja magát élni egész sereg ember lelkébe”.[6] Börcsök Erzsébet novelláinak a maga korában új, korábban a vidékünkön nem tapasztalt lélek- és tájhangulata volt.
A regény azon a ponton túl, midőn Margit visszatér Belgrádból, teljesen alkalomszerűen sodródik a végkifejlet irányába. „Az egyetlen szilárd pozitívum véges-végig Margit egyénisége és szerelme. Margit a regény gerince, s nem a végtelen fal, mely másodlagos jelentőségű, s melyet a mesevezetés első vonalába be-betörő háttéresemények szintén feleslegesen gyengítenek” – írta értékelésében Szirmai Károly.[7] Börcsök Erzsébet A végtelen fal című könyvének kettős értelme van: végtelen fal húzódik a magyarok és a szerbek között, de végtelen fal húzódik az ember vágyai és a valóság adta cselekvési lehetőségei között is.
Méltatója szerint a regény – kompozíciós fogyatékosságai ellenére – ritka írásművészeti készségre vall. „A stílus egységessége és a kidolgozás arányossága keményen, szinte férfiasan összetartott és őrzött. Börcsök nem kalapálja mondatait, nem keresi az egyénieskedést, inkább a klasszikus tisztaság és egyszerűség felé hajlik. De sehol sem halott, sehol sem merev. Mindenütt az élet lüktetését érezzük. Egyszerűsége magasan álló. Mintha az idő évtizedeket rakott volna a vállaira, mert csak a kitisztult szemű öregség tud ilyen cicomátlan egyszerűséggel írni.”[8]
Az 1920-as évek végén Szenteleky Kornél egyre határozottabban, egyre sürgetőbben követelte a magyar irodalom délvidéki jellegét, határozott helyzetképet várt az itt élő magyarság társadalmi helyzetéről, mindennapi problémáiról! Ennek kapcsán Szirmai Károly így fogalmazott: „De lehet, s lehetett-e a magyarságról írván kikapcsolni az élő szerb tömböt, melybe beleágyazódott? S Szentelekyn kívül melyik regényíró idegzette be annyira a szerb nép és intelligencia egymástól is különböző mentalitását, hogy igaz képet adhatott volna? Hogy ezt megtehessék, legalábbis gazdag emléktalajon kellett volna állniuk. Vagy maradt volna a másik lehetőség: szeretettel és elfogultság nélkül közelíteni a szerbség minél szélesebb rétegeihez. De melyik író engedhette volna meg magának azt a luxust, hogy gondos táj-lelki tanulmányokat végezzen? […] De ha mindezeken át is rágta magát, adhat-e tényleg objektív helyzetképet a szerbséggel együtt élő magyarság problémáiról? Mert micsoda a helyzetkép? Megállapítás” – töprengett írásában Szirmai Károly.[9]
Kázmér Ernő a Napló 1933. április 29-i számában közölt írásában kiemelte: Börcsök Erzsébet A végtelen fal című munkája tulajdonképpen az első jugoszláviai kisebbségi regény, amelynek az írója szépen, okosan és egyik oldalra sem bántón, mondja el az 1918 végi és 1919 eleji zavaros idők eseményeit. Újat ad, és újszerűen írja meg mondanivalóit. „Nem csábítja hazug romantika, nem ragadtatja magát túlzásokra, mentes frázisoktól, és vezércikkszólamoktól, regényt írt, jó regényt, amelyet érdemes elolvasni.”[10]
Kisbéry János a Kalangya 1933. májusi számában közölt Börcsök Erzsébet: A végtelen fal című írását személyes vallomással kezdte. Elmondta, nem sokkal azelőtt tanulmányt írt Börcsök Erzsébetről, akinek akkor még csak néhány apróbb írása jelent meg. „Egy novelláján lelkesedtem fel – írta a szerző –, és jóhiszeműleg azon fáradoztam, hogy felfedezzem őt a nagyobb feladatok számára, amelyekre hivatott. De elkéstem vele. Addigra Börcsök már felfedezte magát. Megírta a regényt, amelyet vártam tőle, nélkülem, aminthogy bizonyára megírta volna ellenemre is.”[11] Elmondta, Szenteleky Kornél a hozzá írott levelében lelkesen méltatta az írónő teljesítményét.
Börcsök Erzsébet A végtelen fal című könyvében azt a regényt írta meg, amelynek megírására eddig senki sem mert vállalkozni: a kisebbségi sorsba szakadt magyarság regényét. A feladat fölöttébb hálátlan. „Kisebbségi sorsunk egyet jelent bizonyos politikummal. Politikumnak a következménye. Ami benne a politikum, egyúttal az jelenti számunkra a kisebbségi sorsot is. Ez a körülmény korlátozza cselekvő szabadságunkat. Nem rendelkezhetünk véle olyan szabadon, mint a szorosan vett magánéletünkkel, mely ma már szabad préda az irodalom számára. Nem vagyunk függetlenek a mondanivalónktól. A megkötöttség szárnyát szegi az embriónak. Valamirevaló író nem hajlandó megalkudni a mondanivalójával. Inkább hallgat. Ezt az utat követték eddig az íróink. Nem vettek tudomást a kisebbségi problémáról. Börcsök Erzsébet most megszólalt. De a mondanivalója mintha nem következne közvetlenül a koncepciójából. Mintha csak úgy tette volna a magáévá. Nem vonom kétségbe, hogy ennek a regénynek a megírása írói feladat-e. Ez vitán felül áll.”[12]
Börcsök Erzsébet regényéről elmondta, a szerző szerencsés kézzel ragadta meg a tárgyát, magát a kisebbségi kérdést állítva a mondanivalója tengelyébe. A kisebbségi kérdés a súlypontja a műnek, minden, ami a regényben történik, vagy amiről abban szó van, ezen vagy ekörül fordul meg. „Börcsök Erzsébet a jó írót, vagy akár azt is mondhatnám, hogy a sokat tapasztalt író ösztönével érzi, hogy egy regényben csak az mondható el, ami szigorúan a regény tárgyához tartozik.” Sohasem mond többet, mint amennyit az adott helyzetben szükségesnek tart. Sem többet, sem mást. Jó író műve ez a regény, hiteles keresztmetszetét adja a Délvidék háború utáni állapotának. Kisbéry János egyedüli kifogása, hogy a regényben nem eléggé határozott a lélek megszállottságának ama körülménye, amelyet egy közkeletű meghatározással úgy szoktak jellemezni, hogy az ember „nincs itthon”. Börcsök Erzsébet A végtelen fal című regényében nem jelenik meg kellő súllyal a hontalanság érzése. Elkövetkező regényeiben erre kell hangsúlyt fektetnie az írónőnek. Az volna tehát kívánatos, hogy legközelebb újra és csak azért is kisebbségi regénnyel próbálkozzék.
(Folytatjuk)
[1] Kisbéry János: Börcsök Erzsébet: Vándor a Nišavánál (Novellák, Minerva-kiadás); Kalangya, 1937. VI. évfolyam, 5. szám, 95. p.
[2] Uo. 96. p.
[3] Szirmai Károly i. m. 414. p.
[4] Uo. 409. p.
[5] Uo. 410. p.
[6] Uo. 411. p.
[7] Uo. 415. p.
[8] Uo. 417. p.
[9] Uo. 412. p.
[10] Kázmér Ernő: Börcsök Erzsébet regénye [A végtelen fal]; Napló, 1933. április 29. 10. p.
[11] Kisbéry János: Börcsök Erzsébet: A végtelen fal. Regény. A Jugoszláviai Magyar Könyvtár kiadása, Subotica, 1933; Kalangya, 1933. II. évfolyam, 5. szám, 354. p.
[12] Uo. 355–356. p.
