Döbbenet, fájdalom, reménytelenség

Megátkozott engem az édesanyám,

Hogy ne legyen se országom, se hazám,

Csipkebokor legyen az én szállásom,

Ott se legyen sokáig maradásom.

(Udvarszállási népdal, Börcsök Erzsébet gyűjtése)

Immár évszázad múltán sincs teljes mélységében feltárva és feldolgozva a trianoni békediktátummal az anyaországtól elszakított Délvidék magyar irodalmának története. Talán teljesnek tekinthető az írók, újságírók és közéleti személyiségek névsora, de pályájuk és munkájuk részleteiben sok még a homály. Pedig az írással – és a magyarság sorsával – foglalkozók kimondhatatlanul kemény küzdelmet folytattak egyrészt a mindennapok gondjainak föltárásával, másrészt a társadalmi és közéleti gondok megfogalmazásával. Arról nem is szólva, hogy az olvasók akkor is vigaszt és bátorítást vártak az írás emberétől: mutassa meg, hogyan lehet tisztességes maradni az embertelen világban, hogyan lehet magyarnak maradni az idegen hatalom által megszállt, és idegen hivatalnokok által befolyásolt-alakított mindennapok során. Erről szólt az 1918–1941 közötti huszonhárom év története. Erről szólt a Délvidék XX. századi története is, de ez a kérdés alapjaiban más megközelítést igényel. Az 1944 utáni kommunista diktatúra már a szabad polgári gondolkodást sem tette lehetővé. Börcsök Erzsébet írói pályája a társadalmi problémák minél teljesebb megfogalmazásáért vívott küzdelem példája.

1918 után tíz évnyi szakadatlan próbálkozások után végül akadtak emberek, akik határozott cselekvésre szánták magukat, 1928. november 17–18-án Draskóczy Ede szervezésében tartották meg az Óbecsei Helikon néven ismert irodalmi találkozót. Jelentős esemény volt ez a délvidéki magyarság (és a magyar irodalom) életében: a hatalom éppen akkor a délszláv királyság megalakulásának tízéves évfordulóját ünnepelte, miközben a Bácska és a Bánság vezető magyar értelmisége kénytelen volt fölismerni, hogy a kisebbségi sorsra jutott magyarságnak a túléléshez új közösségi programra van szüksége. Óbecsén azért találkoztak az írók, újságírók, lapkiadók, tanítók és ügyvédek, hogy közös elhatározással megfogalmazzák a magyarság kulturális és társadalmi önszerveződési stratégiáját. Hogy a XIX. század magyar irodalmi-szellemi öröksége Jugoszláviában is meglelte a maga kontinuitását, az elsősorban az Óbecsei Helikon alkalmával megfogalmazott céloknak és szándékoknak köszönhető. És hogy az irodalmunknak hosszú évtizedeken át adottak voltak az intézményes feltételei, az jelentős mértékben azoknak az íróknak is köszönhető, akik 1928-ban fölismerték az önálló szerveződés és érdekérvényesítés szükségét.

Az óbecsei eseményekkel irodalomtörténet-írásunk több ízben is foglalkozott. Volt azonban a Tisza-parti találkozónak egy rejtett dimenziója, amely különös varázst adott a kétnapos írói seregletnek. Az élmények nyomán regény is született, hiteléhez tehát semmi kétség nem fér. Börcsök Erzsébet Eszter című önéletrajzi ihletésű könyvében kellő visszafogottsággal írt írói indulásának éveiről, és arról az önbizalom-építő szerepről, amelyet Szenteleky Kornél biztosított, amikor melléje állt. Az írónő – a regénybeli Módra Eszter – a világháború után családjával Bóka- és Szécsány-környéki vagonlakóként kereste a nyomorból való kitörés lehetőségét: a halott vasúti sínek mellett állva Eszter úgy érezte, „az ő élete is olyan, mint a begörbített sín. Eddig futott, futott zökkenő nélkül simán… Most vége! Felgöngyölték, behajlították, rozsdásodni hagyják. Nincs tovább.” Roppant belső feszültség, a túlélni akarás szándéka vitte őt az irodalom közelébe, ami azután megteremtette a Szentelekyvel való találkozás lehetőségét is. „Nyolc esztendei jugoszláviai tartózkodása után jutott el a vajdasági írók csoportjához és vezetőjükhöz. Nyolc esztendei hányódás után végre akadt egy ember, aki értéket talált az írásaiban és bátorította” – olvasható a regényben. S a huszonhét éves lány egyszerre „csodálatos percek, órák, évek, pillanatok birtokosa” lett. Valaki erős kézzel vette a kezébe sorsa irányítását, és ezzel megnyílt előtte az irodalmi érvényesülés lehetősége. „Hihetetlen lánggal lobogott fel benne a tettvágy, és fölruházta földöntúli erővel.”

Szenteleky Kornél és Börcsök Erzsébet – az Eszter című önéletrajzi regénye szerint – viharos télidőben, az Óbecsei Helikonon találkoztak először. „Mi foglalkoztatja legjobban mostanában?” – kérdezte a Bánságból érkezett leány, mire társa elmondta: dédelgetett álma a vajdasági regény, csak azt nem tudja, ki fogja megírni. „Ki fogja megírni? – kérdezte a lány, majd merészen kimondta: én” – miközben egész lelke megtelt feszült várakozással. Így született meg Börcsök Erzsébet Végtelen fal című regénye, amely – ahogyan az irodalom-szervező későbbi levelekből kitűnik – Szentelekynek is tetszett. A vallomás szerint kettőjük barátságának rövid másfél esztendőt adott a sors, de ez a másfél esztendő tüneményesen gazdag volt. Börcsök Erzsébet a már idézett Eszter című regényében így fogalmazta meg a találkozást: „Nyolc esztendei jugoszláviai tartózkodása után jutott el a vajdasági írók csoportjához és vezetőjükhöz. Nyolc esztendei hányódás után végre akadt egy ember, aki értéket talált az írásaiban és bátorította. […] Kívülről ugyanaz, aki volt. Belülről csodálatos percek, órák, évek, pillanatok birtokosa. Megindult egy új, egy csodálatos vonzalom felé. Hihetetlen lánggal lobogott fel benne a tettvágy, és fölruházta földöntúli erővel. Huszonhét éves volt ekkor.”[1]

Óbecse után mindössze egyszer találkoztak, 1932. június 12-én Börcsök Erzsébet is jelen volt azon a nagybecskereki tulipán-ünnepségen, amelyen Szenteleky Kornélnak átadták a Bánsági Magyar Közművelődési Egyesület által alapított Ezüst Tulipán díjat. „Mennyi ember volt ott! Vajdaság valamennyi tájáról. Tisztelő, jóbarát, társ, rajongó. Írótársukat ünneplik. Hogy körülfogták! Hozzá sem lehet férni. Mindenkié. Az ő ünnepe. Egy egész nép tünteti ki az áldozatost. Ezüst tulipánt kap. Kezét szorongatják. Gratulációkkal halmozzák el. Mosolyog a halvány ember. Szívéhez szorítja az ezüst virágot. Illik hozzá” – olvashatja a kései utókor e megindító, ám máig rejtőzködő történetet.[2]

Börcsök Erzsébet a nagybecskereki találkozásuk alkalmával megmutathatta Szenteleky Kornélnak az 1924 óta az asztalfiókban porosodó Sári című könyvének kéziratát is. A szerkesztő-irodalomszervező patronáló szándékát az 1932. november 2-án Kende Ferenchez, a szabadkai Litterária könyvterjesztő vállalat vezetőjéhez címzett levele bizonyítja. „Kívánságodra sietve közlöm, hogy Börcsök Erzsébet regényének címe: »Végig az úton«. Egy temesvári lányról szól, kinek apja a valutacsempészés és infláció idejében milliomos lesz, és ilyen életet biztosít lányának is” – majd röviden összefoglalta a regény tartalmát. Levelét így fejezte be: „A regény érdekes, mondhatni izgalmas és határozott irodalmi értékei is vannak. Kézirata – melyet gondosan átjavítottam – Borsodi Lajosnál van Becskereken. Számításom szerint csak sűrű szedéssel lehetne 10–11 ívben összeszorítani.”[3] Egy hónappal később kelt levelében jelezte: megütközve vette tudomásul, hogy a Végig az úton nem szerepel a kiadó ajánlatában. Börcsök Erzsébet kézirata Sári címen 1971-ben az újvidéki Forum Könyvkiadón kiadásában jelent meg.

A pályáján elindított írónő gyámolítójának, Szenteleky Kornélnak már csak temetésére utazhatott el, akkor sírta a zsebkendőjébe: „Köszönöm, hogy voltál ezen a világon. Hogy az én számomra is voltál!” Azon az augusztusi délutánon sok délvidéki magyar író érezte úgy, hogy egyedül maradt, egy szál ceruzával a kezében. Börcsök Erzsébet Eszter című regényét is méltatlanul takarta be a feledés homálya. A mű azonban a délvidéki magyarság Trianon utáni történetének nélkülözhetetlen dokumentuma, melyet vallomásértéke tesz hitelessé és mélyen emberivé. Történelmi tekintetben is bőven idézhető műremek.

Szenteleky Kornél közéleti, szerkesztői és irodalomszervezői munkássága teljes pompájában, elkötelezettségének teljes mélységében a Kalangya (1932–1944) megindulásakor 1932 tavaszán bontakozott ki. Nem teljes két évfolyamát szerkesztette a folyóiratnak, 1933. augusztus 20-án bekövetkezett korai halála megakadályozta abban, hogy az irodalmi program megfogalmazásán túl a termés beérésének tanúja és a betakarításnak részese legyen. „Mi minden értéket össze akarunk gyűjteni – olvasható a folyóirat 1932. májusi, első számának Köszöntjük az olvasót című beköszönő írásában –, mint ahogyan a gazda minden életet, minden kalászt kalangyába gyűjt. A jugoszláviai magyar irodalom minden olyan alkotását, amely egy irodalmi szemlébe illik és kívánkozik, a Kalangya szeretettel összegyűjti és bemutatja.” A bácskai és a bánáti rétek kaszálóinak virágait ígéri a (feltételezése szerint) kétkedő olvasónak. „Élet, munka indul meg a földeken, hogy érjen a kalász, a fénylő, gyönyörű törökbúza és a tarka veteményes.”[4] Szándékában maga mellett tudta egyebek mellett Bencz Boldizsár, Csuka János, Cziráky Imre, Dudás Kálmán, Farkas Geiza, Fekete Lajos, Kristály István, Markovics (Majtényi) Mihály és Szirmai Károly társaságában Börcsök Erzsébet támogatását is.

Szirmai Károly a Kalangya 1933. júniusi számában közölt Börcsök Erzsébet, a vajdasági regény problémája és A végtelen fal című tanulmányában ugyancsak a helyi irodalom létrehozásának lehetőségeit mérlegelte. Úgy vélte, annak, hogy oly nehezen tudták megteremteni a vajdasági irodalmat, különböző okai voltak. „A nehézségek alfája, hogy íróink, az őstehetséget reprezentáló és markánsan rögzítő Herceg János kivételével mind túl voltak a harmincon, s hogy egy elmúlt világi emlék-ballasztjait cipelték magukkal, tehát többé-kevésbé adósai voltak önmaguknak meg nem írt témákkal. Így egyre fájóbb sürgetéssel, mintha csak érezték volna az elkésett teremtést, a jeges viharszárnyakon közeledő időszerűtlenséget, elköszöngető vágyaik után kapdostak, s érdektelenül, tehát talajtalanul egyikük sem gondolt, de nem is gondolhatott arra, hogy a vajdasági problémákról írjon. Akik mégis előszedegették az itteni magyarság kérdéseit, az igazság kemény és lelket kirázó kőútjáról hamarosan a kényelmes, puha bácskai dűlőútra fordultak le, s jól szemükre húzván a kalapot, kényelmesen hátradőltek és elbóbiskoltak, rábízván az irányt a jó Istenre meg a csendes-békésen kocogó lovacskákra. S azon, hogy így cselekedtek, igazában nem is kell csodálkozni.” Sokszor elhangozott, hogy a magyar kisebbségi irodalmak közül a vajdasági küzdött a legsúlyosabb önmeghatározási gondokkal. A társadalmi-politikai valóságot bemutató helyi magyar irodalom megteremtésének azonban komoly nehézségei voltak. Szirmai Károly úgy vélte: „Az új államalakulatok uralkodó népei közt a szerb a legönérzetesebb és legérzékenyebb. Különösen érthető volt bizalmatlansága az impérium alá került magyarsággal szemben. Évszázados tapasztalatokban gazdagon és tudatában annak, hogy mit jelent a haza és szabadság, joggal feltételezhette, hogy az ideszakadt magyarság csak látszólagosan nyugszik meg sorsában. Bár, ha objektívebben foglalkozott volna a kétségtelenül kevert néppel, meg kellett volna győződnie, hogy annak mentalitása mennyire a békülékenység és simulás langyos tocsogóit keresi. De egy történelmi újjászületésbe került nép nem foglalkozhatott egy sokkal későbbi fejlődési stádium tárgyilagos és nyugodt kontemplálódásával. Áll tehát keményen a »végtelen fal« a szerb–magyar ellentét mesterségesen szított s közel évszázados problémája, s tehetetlenül állottak előtte a vajdasági magyar kultúra munkásai.”[5]

Herceg János Két világ című 1972-ben megjelent emlékiratában felidézte a Szenteleky Kornéllal folytatott beszélgetések egyikét. Szenteleky mélyen az ifjú szemébe nézett, és így szólt: „Az itt élő magyarok körül egy közhangulat alakult ki. Ezt figyelmen kívül hagyni, ezt tudomásul nem venni, s csak írni bele a vak világba olyan felelőtlenség, ami alaposan megbosszulja magát. Tudja, mire gondolok? A kisebbségi lelkiállapotra. Arra, hogy a jugoszláv királyságban a magyar másodrendű polgár, s ezt lépten-nyomon éreznie kell. Az az irodalom, amely efölött, ha mégoly elegánsan, napirendre tér, egy idő múlva elkerülhetetlenül belefullad a teljes visszhangtalanságba. […] Egyszerre megértettem, hogy nem számíthatok többé Borsodira és Ambrus Balázsra, Kovács Antalra és Milkó Dóri bácsira. Nemcsak azért, mert már nem írtak, hanem a babérjaikra vigyáztak. Azért se, mert nem tudtak úgy írni, hogy az a mai magyart, a kisebbségi embert érdekelje. Hogy kire szerettem volna számítani? Természetesen a fiatalokra! Megmondom őszintén, azokra várok, akiket a falu küldött, írástudó parasztfiúkra, kisvárosi mesterlegényekre, akik valami isteni kegyelem folytán egyszer csak feltárják a maguk igaz világát, s az többé nem lesz literatúra. Ezért vonzódom, amit egyébként Draskóczy sem ért, Czirákyhoz és a komorabb és indulatosabb Kristályhoz. Ha klisékben és utánérzésekben is, de azért mégiscsak a magyar falut látjuk magunk előtt az ő írásaikban. Elegem van a kozmopolitizmusból. Mondom: azt szeretném, ha a falu elküldené a maga fiait ebbe az újjászülető vajdasági irodalomba! Ezért szeretem ezt a Darvas Gábort, és még inkább Börcsököt!”[6]

(Folytatjuk)

[1] Börcsök Erzsébet: Eszter; Újvidék – Forum Könyvkiadó Intézet, 1968. 306–307. p.

[2] Uo. 314. p.

[3] Szenteleky Kornél: Kende Ferencnek, Szabadka; In: Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933. Szerkesztette Bisztray Gyula és Csuka Zoltán; Zombor–Budapest – Szenteleky Társaság, 1943. 288. p.

[4] Szenteleky Kornél: Köszöntjük az olvasót; Kalangya, 1932. május, I. évfolyam, 1. szám, 3–4. p.

[5] Szirmai Károly: Börcsök Erzsébet, a vajdasági regény problémája és A végtelen fal; Kalangya, 1933. június, II. évfolyam, 6. szám, 411–412. p.

[6] Herceg János: Két világ; Újvidék – Forum Könyvkiadó Intézet, 1972. 170–171. p. és 173–174. p