Még utána kiáltott, hogy vigyázz magadra, de azt már nem akarta látni, ahogyan Zia belebiciklizik a hatalmas, fortyogó, de immár világoszöld színű mocsárba, megfordult, gyorsan becsukta a kaput, besietett a szűk bejáraton, bár távolról sem olyan könnyedséggel, mint az a bizonyos teve a tű fokán át a Bibliában, Zia hallotta ugyan a kapu csukódását, de nem fordult hátra, a siető léptek neszét is érzékelte, ám hagyta elillanni a füle mellett, mint ahogyan arra sem reagált volna épp sehogy, ha egy ágrólszakadtat lát az önkiszolgálóban péksüteményt lopni, csak tekerte a pedálokat, szinte jókedvű beletörődéssel, mindennemű félelem nélkül, tudta, hogy maradt még, a világoszöld felszín alatt kénköves még a közeg, s van minek kicsapódnia, és ami kicsapódik, beszennyezi majd, ragacsos lesz tőle a haja, bűzös a ruhája, ám aminek meg kell történnie, az megtörténik, s alig egy méterre tőle hirtelen felcsapott a kénköves lé, és egy groteszk kis törpe bukkant ki belőle, marcona pofa volt, hangosan szitkozódott, ügyetlen mozdulatokkal rázta mocskos ökleit, ám ő elhajtott mellette, s a törpe élettelenül zuhant vissza a fortyogó lébe, a másik pillanatban már hasra borulva úszott a felszínen, és Zia akkor jött rá, hogy tegnap még alig látszottak ki a bicikli kerekei a mocsárból, amikor hazafelé hajtott, de íme, most már csak félig merülnek a pocsolyába, vagyis sekélyebb a mocsár, sekélyesedik, és ennek semmi köze a fekélyesedéshez, s már épp mosolyogni kezdett, amikor egy hatalmas bábu csapódott föl a fortyogó léből, alig fél méterre mellette, teljességgel beborítva őt a ragacsos latyakkal, ám Zia azonmód megrázta magát, szempilláinak sikerült annyit lelökniük a mocsokból, hogy tágra nyithassa szemeit, s abban a pillanatban beforduljon a sarkon, már látta a házat, ahol lakik, látta, hogy a mocsár éppen a kapuig terjed, eszébe villant, hogy a kapu alatt semmiképpen sem folyhat be az udvarba, hisz annak erős és szabályos talapzata van, ám ekkor megszakadt a gondolatmenete, mert háta mögött elbődült az óriási fabábu, egyik csikorgó fakezével már majdnem elérte a bicikliülést, és Zia mellkasát hirtelen harag öntötte el és töltötte színültig, ettől óriási erőre kapott, a pedálra taposott, s mögötte eget verő csattanással zuhant az irdatlan nagyságú bábu a mocskos lébe, Zia már majdnem a kapuig ért, amikor a kapu előtt sötétszürkévé vált a pocsolya, zöldszemű, gyilkoló tekintetű apró villámok cikáztak belőle, egyre többen, és a mocsokból hosszú sár-köpönyegében a magasba lökődött a mesebeli gonosz varázsló, szemei szikrákat hánytak, apró denevérek röpködtek szanaszét méteres szakállából, záporoztak lefelé, a ház előtt pompázó két csipkebokrot beborítva, és csak szaporodtak, és csak sokasodtak, és Zia elért a kapuig, és leugrott a bicikliről, és kirántotta a kulcsot a zsebéből, és mielőtt a magasból egy újabb denevérraj zuhant volna egyenesen a fejére, hogy hajszálain marakodva, vicsorogva essenek egymásnak, egy mozdulattal kizárta a kaput, biciklistül ugrott be az udvarba, és fentről ijesztő sistergéssel zuhant alá a szikrázó szemű gonosz varázsló, s a kénköves lé vele együtt, kígyózva sodródott az aszfaltig, és kicsinyedett, kicsinyedett, aki látta, a saroknál talán már nem is láthatta, és ekkor zuhogni kezdett az eső, erős és hangos, egyre hangosabb suhogással, és Zia a meggyfához támasztotta a biciklit, és ledobta a ruháját, és ledobott mindent, ami rajta volt, és mosta őt a fátyolkék zuhatag, erős sugárral, sokáig, hihetetlenül sokáig, majd mikor az eső elállt, úgy, ahogy volt, belépett a házba, mint aki hosszú útról érkezik haza, honvággyal teli, mint aki csodálkozik, hogy lehet az, hogy az előszoba falán színesen tükröződik vissza a szivárvány, ami kint csak az eget ékesíti.
Nyitókép: pixabay.com
