Tél van, hideg és a messziségben varjak repülnek. Minden reggel ilyen. Amikor gyalog elindult, még szürke volt minden, a kerékpár már régen a fásszínben hevert, a két kereke lyukas, és Tata azt mondta, ezen a hepehupás úton mindennap kilyukad, kár kínlódni. Meg azt is mondta, hogy azért van két lábunk, hogy használjuk. Persze, neki már csak egy van, a másikat otthagyta a kórházban, Mamó meg két napig sírt a kiskonyhában, ő meg nem értette, ha elveszít az ember valamit, visszamegy és megkeresi. Ha szerencséje van, megtalálja. A szomszéd néni egyszer az összes iratát elhagyta a kisboltban, meg még majdnem ezer forint is volt a tárcában, de leadták Rózsika néninek a pénztárnál. Igaz, itt mindenki ismer mindenkit, és ki hallott már olyat, hogy egymást meglopjuk?
Ezt mondta apa, mert akkor még ő is velük lakott. Meg anya is. Aztán alig telt el egy év, már olyan volt a hangulat a kis házban, hogy egy szikra, és elrepült volna minden és mindenki. Ő meg lerajzolta az iskolában, hogy fent az égen keze-lába széttárva ott repül a családja, fel az égig, alul meg látszott a folyó meg a nyárfa, de az alakok közül egyedül Tatát lehetett felismerni, mert annak volt csak egy lába. A tanító néni meg összehúzta a szemöldökét, és írt egy levelet, hogy a szülők menjenek be az iskolába. Anya akkor már pakolt, két bőrönd volt kinyitva, apa meg csak nézte, aztán úgy bevágta az ajtót, hogy csak úgy pergett a vakolat. A vakolat amúgy is mindig pergett, néha még a leves tetején is úszkált halványkék foltokban. Anya megsimogatta a fejét, és azt súgta, hogy majd ír, és karácsonyra itthon lesz. Eltelt a karácsony, a húsvét, aztán az első nyár is, és akkor már apa is eltűnt, de az még jó is volt, jobb, mint az állandó pálinkaszag, amitől ő egész este öklendezett, és amikor apa ránézett, és vörös volt a szeme, úgy félt, hogy bepisilt. Akkor ütötte meg először, nem nagyon, de leesett a székről, Tata meg kinyitotta a bicskáját, letette az asztalra maga mellé, vastag karján kidagadtak az erek, mert Tata nagyon erős ember volt. Ha ült az asztalnál, a feje majdnem elérte az egy szál dróton lógó villanykörtét. Aztán csendesen azt mondta a fiának, mert apa az ő fia volt, hogy kap öt percet, aztán meg ne lássa, kerülje el a környéket is. Apa feje lila lett, a keze meg reszketett, aztán felsegítette őt a földről, a fülébe súgta, hogy ne haragudjon, aztán elbőgte magát, és kirohant az udvarra, felpattant a motorjára, azóta nem látták. Nem is emlegették. Ugyan, kinek szólt volna, hogy menjen be az iskolába?
Salánki Anikó felvétele
A tanító néni meg biztos elfelejtette, mert sose kérdezte, hogy mikor jönnek be a szülők?
Ő meg összetépte a rajzot, mikor Zsuzsó néni nem figyelt, kivette a tartóból. Pedig szép rajz volt, főleg az ég meg a folyó kékje, kétféle színnel festette. Szerette a színeket. Egyszer majdnem ellopta Feritől, aki előtte ült, a zöld ceruzáját, amin két csillag díszelgett. Sokáig nézte, egyszer visszaosont a terembe, de nem merte kinyitni a tolltartót, vastag fala volt, sötétbarna bőrből készült, olyan igazi fiús.
Neki meg ócska, fából készült, valami kép díszítette, de annyira elkopott, hogy már csak egy madarat lehetett felismerni, a szárnyáról. Bízott benne, hogy nem varjú. Nem volt baja a varjakkal, amikor ott álltak az út szélén, nézték őt, de nem féltek. Miért is féltek volna? Ő kicsi, a kopott kabátja alá befújt a szél, egyszer letépte a sapkát a fejéről, lélekszakadva kergette, csatakosra izzadt a háta, meg sáros lett a cipője. Be se mert menni az első órára, tisztálkodott a mosdóban, aztán a második óra végén már úgy vacogott, hogy összekoccantak a fogai. Feri kérdezte csak meg, hogy mi a baj, és titokban, hogy a többi fiú meg ne lássa, az ölébe tett egy almát. Akkor eldöntötte, hogy nem lopja el a zöld színest, lopni amúgy is bűn. Két hétig iskolában se volt, orvoshoz kísérte Mamó, a szomszéd vitte be a városba, neki van autója. Akkor ült másodjára ilyen szép járműben. Mamó meg majd egy hétig kapálni fog a szomszéd földjén ezért az útért cserébe, így beszélték meg, ő hallott minden szót, pedig forróság volt a hátsó ülésen, ha lehunyta a szemét, forgott körülötte minden. – Egy vagyon volt a sok gyógyszer – ezt sóhajtozta Mamó, de Tata lepisszegte, és azt dörmögte, majd kigazdálkodják.
Jó volt otthon, a konyhában aludt, nappal is ott szendergett, Tata meg csuhéból bábut csinált neki, pedig már nem kislány, olvasni is tudott, írni még nem annyira, de ha nem lesz fordított az s betűje, ír anyának, hogy nemsokára újra nyár lesz, mikor jön már? Apának is ír, hogy Tata nem haragszik, és ő se. Majd nyáron ír, addigra megtudja, hova is címezze, mert kell, az fontos. Anélkül nem kapják meg.
Nyitókép: Salánki Anikó felvétele
