Volt egyszer egy ember,
szakálla volt kender.
Félrevert harangok kongtak a magasban:
Bam-bam-bam.
A bejárat fölött tüzes nyelvével visszafordult a sárkány. Lángot okádott. Rengett a föld alatta.
A téren könnyek táncoltak meglett asszonyok szemében.
A férfiak fedetlen fejjel, kezükben a fekete posztókalap.
Harsogott az ének föl-föl, a magasba, a felhők fölé. Talán egészen a Csillagösvényig.
Alleluja!
A mindent látó Kápolnás Jánoska is elámult a nagy változáson, a szélesre nyitott szemközti nagy ajtón. Orgonahang zúgott a szélben. Tömjénfüst terjengett az utcán. Az idő angyala égre emelte szemét. A kakas hangosan kiáltotta:
‒ Kelj fel! Kelj fel!
A másik toronyban mind a négy harang zengve-búgva:
bim-bam, bim-bim-bam. bim-bam.
Vitték a hírt. Várták.
Emberek érkeztek minden irányból. Nyelvek keveredtek.
A mennyei királyról szállt a hangos ének napkeletre, napnyugatra.
A másik téren az igazságot kérték föntről.
Puff! Egy pirospártás lány kidőlt a sorból.
Puff! Ünnepi fekete öltönyében férfi vágódott az útra. Homlokából ömlött a vér.
Jaaaj! Zavarodás. Keveredés. Menekülés erre, arra.
Puff! Puff! Fülsüketítő hangok süvítettek a toronyból és feléje.
Majd csend lett.
Napokig tartó.
Egy ablakból hosszú kenderszakáll csüngött alá egy őszülő fejről.
Megszeppent alatta a katonaszent is. Pedig az ígében megölé a sárkányt is.
Hallgass!
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
